Styxx belejött, így aztán újabb vendégposztot olvashattok.

A harmadikutas egykori Jugoszlávia felől érkező irigyelt lazaság Magyarországon a Šurda‑kultusszal tetőzött. A „hej, ráérünk még!” -életérzés sármos, aprómintás pepita kalapot viselő, egyszálbél konfekciómacsóját fújta felénk délről az a bizonyos Forró szél. Vagyis azt az ominózus, egyébként Jugoszláviában először 1980-ban forgalmazott, mindössze tíz részes tévésorozatot a nyolcvanas évek közepén, melyet a korabeli nézők közül a legtöbb, ma is élő honfitársunk napjainkban is „A Sorozat”-nak tekint.

A Forró szél harmincas főhősénél (a szerepet megformáló Ljubiša Samardžić a forgatáskor már 44 éves volt) akkortájt jóval ütősebben hozta a balkáni műselyemfiú karakterét a Nemzeti osztály című film főszereplője, Brana „Floyd”, az ifjú huszonéves életművész.

A Forró szél tévésorozatot egy évvel előzte meg a Nemzeti osztály (Nacionalna klasa) című egész estés mozifilm. Már a cím is telitalálat a lét nagyon is elviselhető könnyűségének délszláv módon tálalt vászonra adaptálásához. A Nemzeti osztály ugyanis egy alacsony motorköbcentis rally autóverseny kiírásnak megfelelő autó osztály. Éspedig elsősorban az egyetlen jugoszláv autógyárnak, a kragujevaci Crvena Zastavának a korabeli népautó modelljére, a Fićora szabott verseny. Fićo becenévvel illették a Fiat Topolinójából némi ráncfelvarrással kialakított délszláv népautót, a helyi Trabantot. A Fićo a szocialista gépjárműpark evolúciójában viszont több mint Trabant. Nem pusztán a kettővel több ütem miatt, hanem azért is, mert a rallyversenyeken dicsőséges Zsigulihoz hasonló karriert is befutott.

A főszereplőt alakító Dragan Nikolić ugyan távolról sem annyira baltával faragott arcú, mint mondjuk Danny Trejo, de nem is egy ifjú Brad Pittet idézően nyálhatárt súroló szépfiú. Inkább az a szemtelen, őskajánosan odabaszós alfahím nyersanyag, mint mondjuk amilyen egy Lukács Laci típusú rocker egy, a nagyszínpad előtti küzdőtérben, kezében bugyijával csápoló kiscsaj szemszögéből.

Hősünk, Brana Floyd, a belgrádi külvárosi főállású léhűtő, akit kissé klisésen, mégis élvezhetően az egyik jelenetben apja robbant ki délben az ágyból. Brana bevállalós autóversenyző, de a bájos buheraversenyeket idéző futamok persze inkább viszik a pénzt, mintsem hozzák. A komolytalan kalandok mellett állandóra fenntartott dögös csaja egy korabeli, pragmatikus fejes lánya. A boldog apa tehát egy belgrádi Demján Sándor, a Budai Fehér Skála igazgatói foteljéhez mérhető fajsúlyú belgrádi pozícióval. Floyd megpróbálja összekötni a kellemest a hasznossal, apósjelöltnél is kalapozik, hogy feljebb lépjen a „nemzeti osztályból”, mert ugyan kultikus Fićo ide vagy oda, mégiscsak izmosabb kocsival szeretne versenyezni. Álma, hogy egy rallysra tuningolt BMW Alpinával csapasson. Ehhez viszont meg kellene nyernie a „Nemzeti osztály” -versenysorozat aktuális évre szóló kiírását, amihez pedig el kellene halasztatnia a bevonulást a hadseregbe. És itt jön a képbe Mile Rentabubreg, vagyis Mile „Bérvese”, a félénk, lúzerszabású vesebeteg srác, akivel azért haeverkodik össze Floyd, hogy „aranyat”, de legalábbis a sorkatonaság alóli felmentést eredményező vizeletet tudjon neki adni „okosba”.

A sorkatonai szolgálat elhalasztásának reményében Floyd barátunk az egyetemmel is próbálkozik, éspedig mindjárt a Filmművészetivel. Ahogy manapság mondanók, funkcionális analfabéta főhősünk meglehetősen, mint borjú az újkapura bámul a korabeli klubhelyiség vetítőjében a Patyomkin páncélos lépcsőről leguruló babakocsis nagyjelenetére, amikor is a mellette kéjesen élvezkedő, valódi filmbuzi majd’ lefolyik a székről, amint kiszakad belőle, hogy: –„Micsoda vágás!”

Rövid távon még egy célt szeretne elérni, jobban mondva valamit megakadályozni. Csaja igencsak házasodna, amivel a komolytalan egyéjszakás kalandozásainak a sanszai is csökkennének.

Bízom benne, hogy bocsánatos bűn, ha a nem túl bonyolult dramaturgiájú forgatókönyv alapján készült vígjátékot szétszpojlerezem: Floyd a fontos futamot mégsem nyeri meg, a filmművészetire nem veszik fel, és persze az esküvőt sem ússza meg, de még a katonaságot sem, mert a Brian élete jól fizető leprás állásából kigyógyított koldusához hasonlóan, a film végére Mile Bérvese is meggyógyul.

A filmet 1978-ban forgatták, és 1979-ben kezdték vetíteni. Rá egy évre halt meg Tito és kezdődött el rendszerének (előbb-utóbb az egész országnak) visszafordíthatatlan, évtizedes agóniája. Valahol talán ebből a filmből is átjön – főleg utólag belemagyarázva – a boldog aranykor hangulata, ugyanakkor kódoltan az is szerepel benne, hogy a felelőtlen lazaság törvényszerűen csak pofáraeséssel végződhet. De mint minden jó komédiát, ezt is az különbözteti meg leginkább a tragédiától, hogy míg egy dráma végén csakugyan mindennek vége, addig a vígjátékban nyilvánvaló, hogy minden ugyanúgy folytatódik. Floyd bevonul, de tuti, hogy az első adódó alkalommal bepróbálkozik valami svindlivel.

Ami a ruházatot és a kiegészítőket illeti, Floyd tojásnapszemüvege, na meg az egyéb körítés a hetvenesévek-retrobuziknak maga a Kánaán.

Az autóversenyes jelenetek pedig nemcsak azokból hozzák ki az elismerő csettintést, akiknek benzin csörgedez az ereiben.

Íme egy kis ízelítő:

Starsky és Hutch kutya f@sza hozzá képest. :-)