Ana Vučković – barátainak csak Anchy – 1984-ben született a szerb fővárosban, jelenleg is ott él. A 2007-ben megjelent harmadik könyvének (Plišani soliter – "Plüss toronyház") fülszövege szerint a harmichárom rövid történet főhőse nem más, mint maga Belgrád. A kiadói általánosítás kissé sántít, mivel rég halott filmsztárok nevei is visszaköszönnek a lapokon, mindenesetre a város különböző arcai időről-időre felbukkannak, attól függően, hogy a huszadik század mely évtizedében járunk. A novellák egymással is összefüggenek, így tulajdonképpen a mű végére kialakul a "nagyepikai" szerkezet; nevezzük tehát a könyvet nagyvonalúan regénynek. Egy dolgot azonban mindenképpen elmondhatunk: Vučković stílusának fő jellemzője a fragmentált történetmesélés, az események emlékeken, érzéseken keresztül átszűrt szintézise. Az egyik pillanatkép elrepít minket Marc Bolan halálának évébe (1977). Sem az angol énekes-gitárossal, sem pedig a balesetet okozó kedvesével nem találkozunk (a fának csapódott Mini Clubman roncsait sem látjuk viszont). Ami eljut hozzánk, az nem más, mint az a mérhetetlen bánat és szomorúság, amit a T. Rex együttes fiatalon elhunyt frontemberének rajongói éreztek. Egy másik történetben valamelyik szeretetotthon idős lakója emlékezik a háború előtti nagy szerelmére, aki később örökre eltűnt a vérfürdők forgatagában. A tér és az idő hatásos érzékeltetése teszi a könyvet érdekes olvasmánnyá. Ajánlom a hazai fordítók figyelmébe.

Az életvidám, energikus személyiségű hölgy szívesen vállalta, hogy nyilatkozik blogunknak.

srbija.blog.hu: Nos, nekünk Ana vagy Anchy?

Ana Vučković: Talán fura, de valójában nagyon is szeretem az eredeti nevem, mindig is szerettem. Egyszerű, elegáns, szép. De ha valaki így hív engem – Ana! – rögtön tudom, hogy valami rossz fát tettem a tűzre. A szüleim cask Anchy-nak hívnak, persze csak amikor jó kislány vagyok (nevet). De így szólítanak a barátaim, sőt, még olyan emberek is, akik kedvelik a könyveimet. Pedig elég különösen hangzik, mintha valami indiánasszony vagy mogyorós csoki lenne.

Készítettek már külföldiek interjút veled?

Nem. De várj csak… mégis. Ha a bosnyák, horvát vagy montenegrói média külföldinek számít. Látod, az a tény, hogy nagyjából ugyanazt a nyelvet beszéljük, oda vezetett, hogy már meg is feledkeztem ezekről az interjúkról. Mindenesetre most nyilatkozom először a magyar "médiának" – ez mindenképp üdítő kivétel.

Mikor kezdtél el írni?

Egészen kicsi koromban. Első osztályos kisiskolás voltam, amikor már komplett novellát vetettem papírra. De mit értünk "kezdés" alatt? Számomra az, hogy képes vagyok különféle sztorikat kigondolni (és ezt még élvezem is), már az irodalom kezdete. Vagy ha kitalálok egy olyan helyszínt, ami az aktuális történetet egyedi atmoszférával ruházza fel. Mindezt persze le is lehet írni, de csak ha akarjuk. Ami engem illet: a gondolat, az elmélet mindennek a kezdete. Aztán persze eljön a pillanat, amikor úgy érzem magam, mint egy motor, amelynek épp most adtak gázt... na ilyenkor kell elkezdeni az írást.

Alig 15 éves korodban, 1999-ben, Ljuljaška ("A hinta") című novelládat Pekić-díjjal tüntették ki. Miről szólt? Köze volt az akkoriban zajló szomorú eseményekhez? Tényleg, Belgrádban voltál a bombázások alatt?

Egész idő alatt a városban tartózkodtam. Írtam és ettem. Hét kilót híztam azon a nyáron. Szörnyű. És igen, akkoriban fejeztem be a díjat érdemlő írásomat. Röviden: a saját jövőm egyfajta perspektíváját vázoltam fel, szem előtt tartva azt, hogy a gyermekkor különleges, varázslatos helyszíne mindörökre a sajátunk marad, függetlenül attól, hogy közben mi történik velünk vagy a világgal. A történetben a jövőbeli Ana felnőttként, kétgyerekes anyaként (túl a negyedik ikszen) mesél a gyerekkori álmodozásairól... filmszerű, elmosódott, örökre kifakult képekben. A tapasztalat, amit ennek a műnek a megírásával szereztem, hozzásegített ahhoz, hogy megjelenhessen az első regényem.

Azóta még további kettőt írtál, elég rövid idő alatt. Úgy látszik, megtaláltad a műfajod. Kíváncsi vagyok, kacérkodtál-e már a költészettel vagy a drámával. Esetleg a műfordítással?

Érdekelnek a versek, nagyon szeretem olvasni őket, és igen, saját próbálkozásaim is vannak, de még nem rendeztem őket kötetbe. Világéletemben rockénekes akartam lenni, és még mindig nem mondtam le arról az ötletemről, hogy a saját szövegeimet énekeljem... szintén általam írt dallamra. (Nevet.) Nos, a dráma... figyu, én egy nagyon lusta ember vagyok, kaotikus, csapongó képzelettel megáldva. Mégis összehoztam öt darabot, de ennyi. Egyelőre a saját kis Microsoft Word világomban élnek. Kár értük, talán egyszer rászánom magam, hogy azokat is kiadjam. Most azonban nem ezen dolgozom. Mindent nem lehet egyszerre, meg kell találnom az egyensúlyt: befejezni valamit ahhoz, hogy elkezdjek valami mást. Viszont szegény karaktereim (van egy pár) igazán megérdemlik, hogy egyszer életre kelhessenek. Nehéz ügy, jó színházi kapcsolatokra is szükség lenne hozzá. Egyébként ugyanez a helyzet a televíziós- és filmiparral is. Rengeteg forgatókönyvre van ötletem, sorozatok és más műsorok kapcsán.

Jól tudom, hogy dramaturgiát és spanyolt tanulsz?

Egészen pontosan drámaelméletből diplomáztam. De spanyolt egyetemi szinten soha nem tanultam. Abban igazad van, hogy a spanyol szak volt a B-tervem, ha esetleg a Színművészeti Kar nem jött volna össze. Jól tudok spanyolul. Egy időben szó volt arról, hogy a családommal együtt Venezuelába költözünk, így kezdődött. A költözés végül nem valósult meg, de a nyelvet megszerettem.

Azt viszont kétség kívül elmondhatjuk rólad, hogy valóságos filmőrült vagy. Ki a kedvenc rendeződ? Melyik film jön be a legjobban?

Ha csak egyet, kizárólag egyetlen egyet kéne megneveznem a számtalan alkotó közül, akkor Alfred Hitchcock lenne az. Ha az éjszaka közepén valaki felkeltene, és megkérdezné ugyanezt, akkor első blikkre őt mondanám, noha számos egyéb rendező áll hozzám közel. Hitchcock képi világa lenyűgöző, ezen kívül megvan az a bámulatos képessége, hogy a rendelkezésre álló eszközöket a legjobban kihasználja, hogy mindezzel jól rászedje a közönséget és egyben valami váratlant nyújtson számukra: borzongást, frusztrációt és mérhetetlen gyönyört egyszerre. Még valami: nem tudom hogyan csinálja, de egészen egyedülálló az, ahogy a legapróbb részleteket is kihangsúlyozza, mégis ránk tud ijeszteni valami olyasmivel, amit elsőre egyáltalán nem gondoltunk relevánsnak. A történet szellemes kibontása mellett ami a legjobban lenyűgöz a filmjeiben, az mindenképpen a látványvilág. Ez különösen érdekel abból a szempontból is, hogy a szakdolgozatomat a narratíva és a képi ábrázolás kapcsolatáról írtam, szigorúan filmelméleti síkon. A kedvenc filmem egyébként az Álom luxuskivitelben. Hogy miért? Romantikus, kedves, szellemes, bájos... akárhányszor megnézem, nem tudom megállni, hogy ne sírjam el magam. Mind Audrey Hepburn, mind pedig George Peppard alakítása csodálatos. Ahogy a hatvanas évek New York-ja is.

Ha már az évtizedeknél tartunk, könyvedben is egyfajta anzikszként bukkannak fel a múlt század különböző korszakai, filmcsillagjai. Mi az, amitől annyira vonzódsz az 1920-as, '30-as vagy épp a '40-es évek filmművészetéhez, kulturájához? Mitől olyan külölegesek számodra ezek az évtizedek?

Nemcsak ezek, tulajdonképpen mindegyik. A húszas évek közepétől a nyolcvanas évek végéig. Minden egyes évtized erősen különbözik a többitől, észre lehet venni, mennyi minden változott mennyire rövid idő alatt. Divat, beszédmód, életvitel. Nem tudom, hogy a 2000-es évek emberére hogyan fog emlékezni az utókor, de a múlt század egyes korszakai eleven képpel élnek bennem: hippik a '70-es évekből, pöttyös ruhák tíz évvel korábbról. Greta Garbo-stílus 1940 körül. Mindez persze történeti szemszögből izgat. Különösen az fogott meg bennük, hogy mennyire biztos (és biztonságos) hivatkozási alapot nyújtanak ezek az évtizedek. A történelmet a létrehozott műalkotások összességeként is fel lehet fogni, amiben az a jó, hogy mindehhez hozzáadhatjuk a saját értelmezéseinket. Talán furcsának gondolod, de az én életemben, a gondolataimban jelentős szerepet játszik a múlt. Nem arról van szó, hogy nem tudok a mának élni, vagy fényes jövőt képzelni magamnak; de sem a jelen, sem a jövő nem lehet annyira koncentrált inspiratív erő az élethez és az alkotáshoz egyaránt. A legújabb regényemben megpróbálok úgy írni a jövőről, mintha múlt lenne.

A plüss toronyházban viszont a múltat ábrázolod úgy, mintha elevenen élne benned. Honnan tudod, milyen volt egy belgrádi utca a hatvanas években?

Ezt gyakran megkérdezik tőlem és általában csodálkoznak, mert nem értik, hogyan tudtam hűen ábrázolni olyasmit, amiben személyesen soha nem volt részem. Nem hiszem, hogy az írónak minden egyes dolgot meg kell tapasztalnia, mielőtt ír róla. Néha erős kényszert érzek arra, hogy kimenjek az emberek közé és igazán megtapasztaljam az igazi életet; máskor csak ahhoz van kedvem, hogy naphosszat az ágyban fekve valami érdekeset olvassak. E két opció egyaránt hozzásegít ahhoz, hogy jó gondolataim támadjanak, és nem utolsó sorban egyfajta tapasztalatot szerezzek. Csak ezután állhatok neki az írásnak! Tevékeny és lusta periódusok váltakoznak az ötletek leülepedésének és felszínre kerülésének korszakaival.

Hogyan jellemeznéd a saját stílusod?

Gondolatok, ötletek áramlása; gyakorta szoktalan, sőt kaotikus, túlfűtött, energikus, szenvedélyes, szeszélyes, egyszóval őszinte. A részletekre különös figyelmet fordítok.

Mely írók inspiráltak a legjobban?

Irodalmi ízlésem ellentmondások tárháza. Nehéz eldönteni, ki és mennyire hatott rám. Mondhatnám, hogy Danilo Kiš inspirált, de a kettőnk művészete nem hasonlít túlságosan. A kevésbé ismertek közül mondjuk az egyszerre csapongó és ügyes, szertelen és szellemes Magični Ćira [Zoran Ćirić, NIN-díjas szerb író-költő] tölt el csodálattal. Ezen kívül Vojislav Despotov is kiemelendő. Ha már az ellentmondásoknál tartunk, el kell mondanom, hogy egyszerre kedvelem Bukowski és Cortázar prózáját. Az előbbi egyszerű, érthető, közvetlen, néha vulgáris; míg Cortázar szereti a komplikációkat. Néha azt veszem észre, hogy az egyik mondatom Bukowski-szerű, míg a másik egészen olyan, mintha Cortázar írta volna. Nem akarok szerénytelennek tűnni, de úgy gondolom, hogy ennek ellenére egyedi stílusom van. (Nem azért, mert különleges vagyok, hanem azért, mert mindannyiunk különleges.) Meg kell még említenem a "beat nemzedék" képviselőit [pl. Kerouac] és nem utolsó sorban John Fantét.

Mit gondolsz napjaink Belgrádjának kulturális életéről?

Élvezem! Bővelkedünk nagyszerű kiállításokban, koncertekben, színdarabokban. Számtalan esemény közül lehet választani minden este, az extrém kommersztől (ami nem kizárólag a priori silány) az extrém alternatív dolgokig. Meg vagyok elégedve. Persze azt, hogy "jobb ilyesmi és több olyasmi kéne" mindig lehet mondani, de nem akarok panaszkodni. Néha nem tudok időt szakítani arra, hogy mindent megnézzek, ami érdekel.

Milyen esélyekkel indul egy fiatal írónő a szélesebb elismertség felé vezető úton? Éreztél-e már valamiféle ellenséges hangvételt veled kapcsolatban, akár a kritikusok, akár a közvetlen média-nyilvánosság felől?

Az első kérdésre a válasz: bizonytalan. Női szerzőként sokkal több lehetőséget kapni a tévében vagy az újságokban, főleg ha az ember amolyan "hogyan tégy ezt vagy azt a férfiakkal" típusú író. Habár én is írok szerelemről (meg halálról és szexről) és a főhőseim mindig lányok, akik engem reprezentálnak, mégis szerencsés vagyok, hogy sohasem hasonlítottak azokhoz a nőírókhoz, akiket az imént említettem. Tetszik, hogy elfogadnak és még rajongóim is vannak. A kritikusok már egy egészen más tészta. Az első könyvemet 16 éves koromban adták ki. Egyből kis zseninek lettem titulálva, mindenki odavolt az elragadtatástól. Később jelöltek a legfontosabb nemzeti irodalmi elsimerésre, a NIN-díjra. A második könyvemmel a dolgok némiképp megváltoztak. Nem különben a harmadikkal. Már nem vagyok többé tizenhat, nem is vagyok annyira érdekes. A kritikusok általában az első könyvemet tartják a legjobbnak. Én nem osztom ezt a véleményt.

Melyik európai irodalmi tradícióhoz tartozol? Szerinted van-e egyfajta volt-jugoszláv közös írói hagyomány?

Nem tudom. Az előbb már elmondtam, kik a kedvenc íróim. Egyébként az irókhoz általában véve is úgy viszonyulok, ahogy a barátaimhoz. Szeretem az egyéniségeket. A barátaim nagyon különbözőek, de pont ez tetszik bennük. Néhányan közülük nem osztják az én véleményemet egy-két dologról, de mindnyájan meglehetősen egyediek. A kérdés másik felével kapcsolatban: nem hiszem, hogy létezik volt-jugoszláv irodalmi tradíció, de az biztos, hogy létezik exjugó irodalmi tér. Ugyanazt a nyelvet beszéljük, ez összeköt minket. Közös volt a történelmünk és az életünk is.Talán a témák hasonlóak, de a stílus nem szükségképp. Manapság különben is egyre valószínűbb, hogy egy hondurasi és egy budapesti vagy egy belgrádi és egy kalkuttai írónak nagyon hasonló stílusa legyen. Egy teljesen átalakult világban élünk. Sem a forma, sem a téma nem a régi már. De különben is: a krumpliról is lehet millióféle módon írni.

Szeretsz Belgrádban élni? Mi az, ami mindenképpen tetszik ma a városban? Mi az, amit utálsz?

Hogy szeretek-e itt lakni? Nagyonis. Minden megvan itt, amit akarok. Szeretem a város történelmét, a fantasztikus barátaimat. Ugyanakkor kialakítottam a magam ideális Belgrádját, ez egyelőre csak a képzeletemben létezik. Azok a rossz dolgok, amik a valódival történnek, nem történnek meg a képzeletbeli, imaginárius várossal. Nem árthatnak neki. Nem tudom, hogy ez jó-e vagy rossz, és azt se, hogy mennyire egészséges. Egyébként Belgrádon belül Zvezdara és Crveni Krst városrészeket különösen kedvelem. Itt van például a Bosiljčić-féle klasszikus édességbolt [bombondžija], a Brod nevű kocsma, a Studentski kulturni centar. Szeretem az utcákat éjjel. A villamosokat. Jó nézni, ahogy érkeznek. Bort inni az éjjeli járaton. Vagy az utcán. Nos, a nem túl kellemes dolgokról annyit, hogy... mindenképp néhány ember okozza őket. Én szerencsés vagyok, mert nagyszerű emberek vesznek körül, így talán nincs valós rálátásom. Gyanítom, te is ugyanezeket mondanád a saját településedről és a benne élőkről. Mindenhol vannak jók is, rosszak is. A kedvenc külföldi városom egyébként Madrid. A spanyol életvitel közel áll hozzám, az ottani bioritmus. Barcelona is nagyon bejön, de Madrid még jobban. Elegáns, gyönyörű, mégis meghitt, barátságos. Kicsit arrogáns, ebben Belgrádra emlékeztet, de persze nem pont úgy. Imádom az ottani múzeumokat. Emberek, akik szeretnek szórakozni; nappal szieszta, este fieszta... bárokban ülnek és tapast esznek, iszogatnak és szinte ugyanolyan hangnemben beszélgetnek, mint ahogy mi is tesszük Szerbiában. Mégis más. Egyszer két hónapot töltöttem ott egyhuzamban, spanyolt tanultam, és közben beleszerettem a helybe.

Jártál már Budapesten?

Négyszer vagy ötször. De minden alkalommal a szüleimmel voltam. Láttam a pompás épületeket, rengeteg múzeumot, gulyást is ettem, de mégsem tudtam úgy érezni és élvezni a várost, ahogy szerettem volna. Mindig csak pár napot töltöttünk itt, mint turisták. Én viszont azokra a helyekre vagyok kíváncsi, ahová maguk a pestiek járnak enni, inni, szórakozni. Szeretnék felfedezni eldugott ismeretlen kis utcákat, hogy megszólítson a város. Azt már tudom, hogy szép. Mint egy jóképű fiatal srác. Szívesen megismerkednék vele mélyebben.

Magyarországról valami egyéb benyomás?

Tokaji bor, alap. Ezen kívül Tolle sajt. A gombás. Na az függőséget okoz. Gulyást szoktam otthon is főzni. Eszterházy torta. Balázs Béla és Moholy-Nagy László filmesztétikai írásai. Jancsó Miklós filmjei (eddig hármat láttam). Tony Curtis. Ja és a rendkívül sikeres pornóipar.