Bojana Novakovic - Skinning by papuraverde
Az SS-nyaktetkós, kis neonáci tinilányt alakító Bojana Novakovićtól a horogkeresztes zászló alatti szenvedélyes hempergés receptjéért még a legalább féltucatszor bizonyítottan kopulált, hat gyermekes Magda Goebbels is sírva könyörögne. Miután kezünket a paplan fölé rántottuk, beszéljünk a filmről.
A 2010-ben bemutatott Šišanje (Tarvágás) című szerb film főhőse Novica, a matek-őstehetség, belgrádi gimnazista fiú. A film kezdetekor teljesen konszolidált megjelenésű srácot osztálytársa, Relje hatására magába szippantja a szerb főváros focihuligán szkinhed szubkultúrája. A viharsebesen radikalizálódó főhős villámgyorsan kerül egy kiskorúakból verbuvált, kislétszámú szerb fajvédő sejt élére. A délszláv neonáci kispajtásai közötti rohamtempójú presztízsnövekedést egy nem igazán tudatosan kitervelt, ám annál inkább brutális cigánygyilkossággal vívja ki.
A filmben az intelligens, vezéregyéniségnek alkalmas, szélsőjobboldali ifjúsági bandavezér karakterét a műfaj nagy klasszikusának, az Amerikai história X-nek a kliséjére dolgozták ki. És ezzel nekem speciel semmi bajom sincs. A jól kitalált formátumot balgaság lenne nem követni. Ráadásul az Amerikai história X-ben remeklő Edward Nortonéhoz hasonló, legalább annyira intelligens, mint amennyire véresen kegyetlen szerepet játszó Nikola Rakočević is képes egy ilyen karakter megformálására.
A baj inkább az, hogy ez a film túl sok mindent el akar mondani. Egyrészt a háborúit sorozatosan elvesztő, Milošević országlása alatt felnőtt generáció futballhuliganizmusba, idegengyűlöletbe (a filmben elsősorban horvát-, muzulmán- és albán-) és rasszizmusba torkolló, frusztrált dühét.
Gyakran didaktikusak, így meglehetősen erőltetettek a párbeszédek. Talán ezzel kellett volna egy kicsit még szöszölni, mert azért méltánytalan lenne a forgatókönyvírókkal (Stevan Filipović, aki egyben a film rendezője és Dimitrije Vojnov) szemben, ha nem említeném meg, néhány nagyon is életszerű sziporkát is a kiskorú szkinszek szájába adnak. Ugyanakkor a párbeszédek mellett az elnagyoltan ábrázolt szerelmi háromszöget is ki lehetett volna tisztességesen bontani. A fiatal, tehetséges színészek által alakított galeritagok, különösen a főhős „elnáculását” is részletesebben, de főképp hitelesebben illett volna kidolgozni.
A felsoroltak finomhangolása helyett azonban a film előrehaladtával tovább kuszálódnak az események. Egy másik szál a nagypolitika piszkos manipulációival foglalkozik: hogyan használják fel eszközként a zagyva ideológiájukért kemény balhékat bevállaló szkinszeket, míg egy harmadik a focihuligánokat kihasználó klubtulajdonos gátlástalan trükközéséről szól, majd az eddigieket megfejeli egy korrupt nyomozó sötét játszmája. Mindezt nem könnyű kézben tartani, sajnos a fiatal rendezőnek sem igazán jött össze. Ha a forgatás alatt gyötörték rémálmok, akkor nem lepődnék meg, ha ilyenkor az álombéli Martens-bakancsos kiskorú kínzója, amíg a koponyáját rugdosta, azt ordította, hogy: "Sieg, Heil! Less is more!"
Szóval egész jó kis film is lehetett volna a Tarvágásból, azonban sajnos szerintem mindez maradéktalanul nem jött össze. Mintha a rendező, afféle belgrádi illetőségű Árpa Attilaként, vagy legfeljebb Vágvölgyi B. Andrásként, túl sok mindent bele akart volna a mozijába pakolni. A fentebb felsorolt tartalmi katyvaszon túl néhány divatos formai elemet is fölöslegesen gyömöszöltek az alkotásba. Főképp a "Különféle" Helyszínelők, a mostanában osztódással szaporodó bűnügyi filmsorozatok DNS-mintákkal alaposan felturbózott technikai megoldásaiból és Guy Ritchie-utánérzésből van jóval több a kelleténél. Egy csomó, teljesen funkciótlan gyorsvágás kifejezetten zavaró. Lidija, a fiatal nyomozónő (Nataša Tapusković) laza helyszíneléskori (egyben Helyszínelőket idéző) sebészkesztyű felrántásai is inkább megmosolyogtatók, mintsem hitelesek. A tinináci csajszi SS nyaktetkója, meg a „szomszéd kislányból hogyan varázsoljunk neonáci-dívát?” is azt a benyomást keltette bennem, hogy alapjáraton nem ilyennek képzelnék el egy futballhuligán-bőrfejűekkel lógó kiscsajt, inkább azt, hogy ha egy provokatív Dolce & Gabbana-divatbemutatóra összeállítanának egy SS-feelinget idéző őszi-téli kollekciót, akkor az kábé így festene. Hasonló a helyzet az elitgimnáziummal. Biztos, hogy vannak Belgrádban elitgimik, de a filmbélinek a békebeli patinájáról is inkább egy jobb stockholmi negyed erősebb gimnáziumára asszociáltam, és nem egy belgrádiéra. A fiatal, modern matektanár, a lezserül a nyakában lógó, már-már arisztokratikus hanyag eleganciát sugalló pulcsijával is inkább annak az illúzióját kelti, hogy ilyennek képzeli el egy belgrádi Fazekas menő matektanárát a Dolce & Gabbana stylisztja (mint ahogyan például a gabbanások egy békebeli úriszabó szerepébe helyezték Ekrem Jevrićet, a délszláv Uhrin Benedek-tipusú, autodidakta könnyűzenei futóbolondot), mintsem amilyen egy igazi menő, modern belgrádi matektanár.
A filmnek a felsoroltakon kívül akad még néhány bosszantó hibája, de mindennek ellenére ajánlom. A cselekmény néhány erőltetetten csikorgó rész ellenére is jó ütemben bontakozik ki, és a film nekünk, magyarországi nézőknek is tanulságos. Átjön a „Dunának, Szávának egy a hangja.”- érzés. Néhai Ekrem-Kemál Györgyhöz hasonló idősebb szélsőjobber ideológus, nem kevésbé egzotikus hangzású, hülye névvel (Hadži-Tankosić – egyben „rövidhajúra” utaló szójáték) a nyomortelepeken élő cigányok szervezett kiirtásáig fajuló, zagyva nézeteket faji alapon ötvöző ideológia gyakorlati alkalmazásáról nem is beszélve. Buziverés is van a filmben, egyben bátor és ügyes provokáció volt a premiert a belgrádi Gay Pride napjára időzíteni. A két jócsaj (a kis szkinsz és a fiatal nyomozónő) pedig a kevéske hiteltelenségük ellenére is erőssége a filmnek. Mindkettőről el tudjuk képzelni, hogy akár rövid-, akár hosszú távon szenvedélyesen beléjük tud gabalyodni bármelyik heteroszexuális férfiember és egyikük se holmiféle könnyen feledhető, plasztikcsöcsű Vivien-típus.
A film összességében nálam 7/10.
Az utolsó 100 komment: