Aki a Facebookon is követi blogunkat, emlékezhet az egyik, pár nappal ezelőtt tett, látszólag jelentéktelen megjegyzésemre, melyet egy belgrádi konferencia apropóján osztottam meg olvasóinkkal. Azóta továbbgondoltam a dolgot, és rájöttem, hogy egyre kevésbé értem, tulajdonképpen mi is az oka annak, hogy Magyarország nem tagja annak a bizonyos nemzetközi szervezetnek, melyhez a környékünkön lévő államok többsége már csatlakozott valamilyen formában. Többek között a visegrádi négyesfogat rajtunk kívüli része, de még Ausztria is. Igaz, utóbbiak megfigyelőként. Mi azonban még megfigyelőként sem vagyunk kíváncsiak rá...
Tagországok kékkel, megfigyelők zölddel, tagjelöltek pirossal
(Az USA nem fért rá, de elvileg ők is a zöldek közé tartoznak)
A Fekete-tengeri Gazdasági Együttműködésről (BSEC) van szó. Ne tessék valami újkeletű dologra gondolni, a szervezetet 1992-ben hozták létre, és már az alapító tagok között is volt olyan, amelyik nem rendelkezett közvetlen partvonallal a szóban forgó vízfelületnél. Az együtműködés soros elnöke Szerbia, ezért volt tegnap Belgrádban az idei év első találkozója, melyen többek között olyan (marginális jelentőségű, egyáltalán nem fontos) kérdésekről volt szó, mint a transzkontinentális gázvezetékek ügye. Kit érdekel az ilyesmi?
Nos, a jelek szerint Magyarországot például egyáltalán nem, hiszen még egy nyamvadt megfigyelői státuszra sem futotta. Miközben a Fekete-tengerbe ömlő Duna folyónk a nemzetközi kereskedelem egyik ütőere, s amely teljes hazai szakaszán hajózható. Mármint a nagyobb merülésű tengerjáró hajók egy része is kiköthet Budapesten, ha alkalmas a vízállás hozzá. Igaz, egy esetleges Fekete-tengeri olajkatasztrófa szennyezése csak nagyon áttételesen érintene bennünket, az azonban már koránt sem elhanyagolható tény, hogy ha mi öntünk bele valamit (vörösiszapot például), annak egy része végső soron mindenképp a Nagy Vízbe kerül. Jó-jó, van Duna Bizottság, ráadásul budapesti székhellyel, de akkor is. Törökországnak egyébként fontos volt, hogy a Duna Bizottság munkájában megfigyelőként vegyen részt, holott náluk aztán tényleg nem folyik a Duna egyetlen mellékfolyója sem. Viszont a BSEC elsődlegesen nem környezetvédelmi, hanem gazdasági kérdésekkel foglalkozik, azok pedig mindenképpen érintik Magyarországot is, földön-vízen-levegőben.
Ám, ahogy utaltam már rá, nemcsak a különféle szennyezések, meg a dunai vizaállomány feltérképezése miatt célszerű egy ilyen szervezetbe akár csak társult tagként vagy megfigyelőként belépni. A Fekete-tengeren át (ill. alatt) ugyanis többek között energiát lehet szállítani. Például gázt, amire telente "égető" szükségünk van, főleg akkor, ha az Ukrajna felőli vezetékek ideiglenesen nem üzemelnek. Szerencsére van stratégiai gáztározónk, de azért nem mindegy, hogy az orosz gáz alternatív útvonalon is el tud-e jutni az országba; illetve egy arra alkalmas vezetéken át esetleg egyéb, unortodox forrásból is kaphatunk-e gázt. Déli szomszédunk mindkét megoldás feltétlen híve. Ezt a hírt például a Szerbia Nemzetközi Rádió adta közre: "A gázhálózat kiépítése kérdésében Szerbia a további kommunikáció és párbeszéd felé hajlik, mivel jelenleg csak Magyarországgal van e téren összeköttetésben. Szerbia stratégiai célja a szilárd gázhálózat kifejlesztése, valamint a minden környékbeli országgal, vagyis Bulgáriával, Romániával, Montenegróval és Bosznia-Hercegovinával való összeköttetés kiépítése. A Fekete-tengeri Gazdasági Együttműködési Szervezet értekezletén szó lesz a Déli Áramlat gázvezetékről és az udvarnoki gáztárolóról is, jelentette be Dušan Mrakić infrastruktúra- és energetikaügyi államtitkár." (Szerbia persze a Nabuccóban is érdekelt, hiszen legjobb barátja mostanában alighanem Azerbajdzsán. Néhány napja még az is eldőlt, hogy hosszú lejáratú, bagatell kamatú azeri hitelből fog új autópálya épülni a nyugat-balkáni országban.) Hogy valami szomorú tényről is szó essék: az orosz gáz továbbításáért Magyarország irreálisan magas – a térségbeli átlag hatszorosát kitevő – árat kér Szerbiától. Mindezt akár még pödörtbajszú, betyáros-keménykedős hozzáállásnak is lehetne értelmezni, ha a Vajdaságba menő csővezeték másik végén télvíz idején nem éppen vajmagyarok fagyoskodnának, vagy szívnák a fogukat az égbe szökkenő számla miatt. Ha úgy tetszik, Belgrád részben miattuk is fordul a brüsszeli bírósághoz Budapest, vagyis az anyaország ellenében.
Messzire kanyarodtunk a BSEC-tagság kérdésétől. Nem hiszem, hogy ennél tovább kéne ragozni, miért célszerű a megfigyelői státusz. Értetlenségem is pusztán arra vonatkozik, hogy józan ésszel nem látok meggyőző indokot arra, hogy miért ne legyünk megfigyelők, ha egyszer az Egyesült Államok is az. Vagy én értek félre valamit? Készséggel várom a magyarázatot, hátha valaki első kézből tud döntő érvet szolgáltatni, különben hülyén fogok meghalni. (NATO-val, EU-val, szeret-nemszeret játszmákkal ne is jöjjön senki, hiszen az alapítók között vannak egymással hagyományosan nem túl baráti viszonyt ápoló népek: törökök és görögök, örmények és azeriek, valamint grúzok és oroszok is.)
A király nélküli királyság tenger nélküli tengernagya ha élne, szerintem istenesen fenéken billentené istentelenül muja 21. századi unokáit. Félreértés ne essék, ez most nem a jelenleg regnáló kormány, párt, ill. "oldal" bűne. Nem Gyurbán vagy Orcsány sara. Nem, ez az elmúlthúszév teljes magyar politikai elitjének összes parlamenti naplopójának közös felelőssége. Szó szerint is, hiszen júniusban lesz éppen húsz éve, hogy aláírták az isztambuli alapító okiratot. (Egészen pontosan június 4-én. Oh, wait...) Hogy nem vagyunk benne a buliban, az kétségkívül nem a létező legnagyobb para, még csak brüsszeli bajuszcibálás sem jár érte, azonban teljességgel nonszensz. Olyan, mintha egy szép nagy búzatábla egyik végét csak úgy poénból nem aratnánk le; lényegében már így is tele a magtár, tökmindegy, hogy össszeszedjük vagy lábon rohad el, de most nincs kedvünk hozzá. Különben is olyan meleg van, menjünk inkább napozni. De az Adriára.