Szurkolunk a mieinknek és számoljuk az érmeket, látszólag mindez pofonegyszerű, valójában mégsem?
A vajdasági magyar sajtó és a vajdasági magyar emberek többnyire zsigerileg politikailag korrektek. Gyurta Dani és magyar olimpikon társai aranyérmei magától értetődően landolnak az újvidéki Magyar Szó, a Vajma.info és a többi magyar nyelvű sajtótermék címlapján. Ilyenkor büszkén dobban a szív, és jó magyarnak lenni. A tizenötmillió magyar egyikének, mert ugye ilyenkor a szív felülírja az észérveket és a száraz tényeket. Merthogy valójában sajnos inkább úgy tizenkét milliónyira zsugorodtunk, de hát ugyanúgy a szívünkre és nem az eszünkre hallgatunk, amikor elhiszünk néhány marketing-lóerőt, ha egy szívünkhöz közeli autót vagy motorbiciklit vásárolnánk, hiszen a kilowattok lóerőre átszámításánál a reklámkatalógus-szerkesztők matematikailag cseppet sem indokolt módon kerekítenek felfelé néhány lóerőnyit, hogy a vevőjelölteknek bivalyosabbnak tűnjön a vas.
Léphaft Pál, az újvidéki Magyar Szó kiváló karikaturistája
a nyolc évvel ezelőtti, athéni olimpiára készítette a fenti két művet.
(Szerencsére a második rajz már cseppet sem aktuális.)
De szintén sportsikerként számol be arról a vajdasági magyar sajtó, ha egy szerb színekben kiálló sportoló szerez érmet, sőt még az egykori Jugoszlávia más utódállamából diadalmaskodó horvát, bosnyák, montenegrói stb. versenyző diadala is jó hírnek számít. Mindezt szemléletesen megírta a nemrég lezajlott foci Európa-bajnokság apropóján, egy "darabokra szakadt szurkoló"-földink.
A kettős (vagy akár többes) identitásba az is belefér, hogy míg speciel én minden sportágban magyar színekben versenyző sportolónak drukkolok, ha egymás ellen játszik mondjuk Szerbia, Horvátország stb. versenyzőjével, avagy csapatával, de nem tartom nemzetárulónak azt a vajdasági magyar embert, aki netán esetleg Szerbiának szurkol, mondjuk pólóban, hiszen ezer oka lehet rá. Pl. valaki a családból, szomszédságból, ismerősei közül ott játszik.
Ilyenkor a legtöbb vajmagyar nem sopánkodik a közel- és a távolabbi múlt sérelmein, a múlt század kilencvenes, negyvenes és tízes éveinek vérrel írt tragédiáin. Mert ugye ha nincs Trianon, akkor valószínűleg a mostani, 2012-es olimpián Szerbia nem a Horvát-Panda Antónia, Kubik Renáta, Nagy Antónia, Tibor Márta összetételű női kajak négyest indítja Panda János szövetségi kapitány szakmai irányítása mellett. (És nem csupán azért mert a kiváló Szabó Gabriella, Kozák Danuta, Kovács Katalin, Fazekas Krisztina olimpiai bajnok négyes mellett nem férnének be a magyar keretbe.)
A szerbiai női kajak négyes – Horvát-Panda Antónia, Kubik Renáta, Nagy Antónia, Tibor Márta
És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy egy sportolónál néha az egészséges, karrierista észérvek felülírják a születéskori kötelékeket. Janics Natasa, született Nataša Janjić így lett a "miénk", Magyarországé, hiszen Szerbiában nem voltak biztosítva a sportolói fejlődéséhez szükséges feltételek. Mi persze örülünk a sikereinek, míg a szerb sportszeretők bosszankodnak, hogy annak idején miért nem kínáltak fel neki komolyabb perspektívát.
Na meg a kettős identitás olyan faramuci helyzetet is eredményez, amikor is maga a sportoló jelenti ki, hogy teljesen véletlenül lett A válogatott tagja a B országé helyett.
A horvát válogatott céllövőjének, az isztriai Giovanni Cernogoraznak az aranyérmét ugyanis az olasz La Republicca újságírója nem is teljesen alaptalanul, félig olasznak titulálta. Giovanni Cernogoraz az eredményhirdetést követő sajtótájékoztatón nem horvát, hanem olasz tolmácsot kért. Az olaszok áradoztak tiszta velencei dialektusán, hiszen mint oly gyakran a mindenkori diaszpórában, ezek szerint Isztrián is archaikusabb, amerikanizmusoktól mentesebb olaszt beszélnek, amit az anyaország olaszai is pontoznak. Giovanni elmondta, hogy nem csak a nemzetisége olasz, de kettős, horvát-olasz állampolgár is. Ezt követően az olasz újságírók kérdésére, hogy miért nem az olasz válogatott tagja, meglepő választ adott: "Magam sem tudom. Amikor elkezdtem a trap-lövészetet egy horvát klubba iratkoztam be, így egyben a horvát sportlövő szövetség tagjává váltam. Később ugyan gondolkodtam azon, hogy átiratkozom valamelyik olasz egyesülethez, de aztán mindez valahogy elmaradt." - mondta az Isztria nyugati részén, a szlovéniai Koper (olaszul: Capodistria, horvátul: Kopar) kikötővárosában élő, de az olasz-szlovén-horvát hármashatár horvát oldalán, Novigradban (olaszul: Cittanova) edző és dolgozó olimpikon. Persze ha Isztria önálló színekben indulhatna, akkor nagy valószínűséggel a montenegrói ősökkel is bíró Cernogoraz abban a válogatottban versenyezne.(A középkorban járványok elől menekülve érkeztek montenegrói hajós telepesek Isztriára. Például egy Peroj nevű tengerparti városka temploma is pravoszláv, cirill feliratos freskókkal ékesített.) Ugyanis a többnemzetiségű félsziget lakóit a nacionalizmus nem jellemzi, míg a lokálpatriotizmus annál inkább.
Giovanni Cernogoraz - londoni traplövő olimpikon
(Maga sem tudja, hogy miért Horvátországnak és nem Olaszországnak nyert aranyat.)
Szóval az, hogy a politikai nemzet (vagyis egy adott ország területén élő állampogárok közössége) vagy a kulturális nemzet (azonos etnikumhoz tartozók közössége) az erősebb érzelmi kötelék, egy cseppet sem lefutott kérdés.