Krajinai származású, Amerikában élő szerbek szervezete beperelte az MPRI nevű katonai tanácsadó céget. (Military Professional Recources Incorporated; 1987-ben alapította a társaságot az amerikai hadsereg nyolc egykori tisztje. A céget 2000-ben felvásárolta az L Z Communications.) A követelés tárgya: a horvát fegyveres erők kiképzése és az 1995-ös Oluja- ("Vihar")-hadművelet előkészítése során elkövetett jogsértések miatti kártérítés.

A Vihar volt a második világháborút követően a legnagyobb európai szárazföldi hadművelet. A horvát fegyveres erők kétszázezer szerbet űztek el otthonaikból, akik zömében Szerbiába és Bosznia-Hercegovina szerb fennhatósága alatt álló entitásába, a Szerb Köztársaságba menekültek, majd ezt követően egy részük a jobb élet reményében nyugatra, többek között az USA-ba vándorolt ki.

Az objektivitás jegyében tegyük hozzá, hogy a Milošević szerbiai rezsimje által támogatott, dilettáns, percemberke vezetőik révén fanatizált, felfegyverzett szakadár krajinai szerbek a horvátok által korábban felkínált, rendkívül széleskörű autonómiából nem kértek, mindenáron ki akartak válni Horvátországból, és hát ez lett a történet vége.

A kétszázezer áldozat fejenként, átalányjelleggel huszonötezer dollárt követel. Erre az ötmilliárd dollárra számítottak fel évi 5%-os késedelmi kamatot, így jött ki a tíz és fél milliárd amerikai dolláros követelés. Amerikában a kártérítési perekben az ügyvédi sikerdíj jellemzően a megítélt összeg harmada, azonban ha a bíróság nem ítél meg kártérítést, az ügyvéd munkadíjra nem jogosult.

Az évekkel ezelőtt elindított, bonyolult jogi eljárásban már tavaly nyáron meg kellett volna születnie a döntésnek abban az előkérdésben, hogy egyáltalán amerikai bíróság előtt elindulhat-e a kártérítési per. A határozat csak most adott zöld fényt az érdemi pernek, éspedig Illinois Állam illetékességét állapította meg az előkérdés tisztázása során eljáró Ruben Castillo szövetségi bíró (e tisztségre 1994-ben nevezték ki, és ő az első latin származású szövetségi bíró Illionisban). Az ügy abból a szempontból is túlmutat a délszláv háborún, hogy a gazdasági társaságok háborús felelősségét taglalja (lásd pl.: a MÁV ügye a koncentrációs táborokba szállítással kapcsolatban).

Egy éve is foglalkoztunk a témával, akkor speciális szaktudással felvértezett kommentelőink közül Deák Tamás jelezte, hogy az I. G. Farbent, a korabeli legnagyobb vegyipari konszert, és globálisan a General Motors, az US Steel és a Standard Oil mögött a világ negyedik legnagyobb vállalatbirodalmát a második világháború után a koncentrációs táborokba szállított halálos gázok apropóján még 1945-ben a szövetségesek felszabdalták és 1952-ben lényegében felszámolásra került.

Capacete nickű olvasónk – aki a nemzetközi büntetőjogban szerzett jártasságát Hágában is kamatoztatta –, tavaly felhívta a figyelmünket egyrészt az amerikai bírói gyakorlat képlékenységére az utóbbi időben hasonló ügyekben, illetve az alábbiakra: "2010 szeptemberében a Kiobel-ügyben amerikai bíróság kimondta, hogy vállalatoknak nem áll fenn büntetőjogi felelőssége a nemzetközi jog alapján, így nem alkalmazható az Alien Tort Claims Statute, amely törvény megengedi külföldieknek is, hogy nemzetközi jogsértésekkel kapcsolatban Amerikában kártérítést kérjenek. Ellenben, ha a keresetlevélben kitérnek a cégvezetők felelősségére is, akkor nem kizárt, hogy valamilyen mértékű kártérítésnek a bíróság helyt ad."