Goran Bregović hosszú zenei karrierje alatt olyan sikereket ért el, amihez foghatót egyetlen másik kelet-európai sem mondhat el magáról.

A szarajevói Bijelo Dugme dalszerző-zenekarvezetőjeként vált ismertté. Ez az együttes volt Jugoszlávia egyik legnépszerűbb rockzenekara a múlt század 70-es, 80-as éveiben. Majd filmzenéivel növelte renoméját az idén immár 63 éves zenész. Emir Kusturica 1989-es Cigányok ideje (Dom za vješanje) volt az első alkotása ebben az a műfajban. Kusturica későbbi házizeneszerzőjének (Underground, Macskajaj stb.) a dalbetéteit azok a magyarok is fújják, akiknek semmilyen délszláv kötődésük sincs, hisz az ezredforduló tájékán nem nagyon akadt olyan magyarországi házibuli, aminek a végén, az ereszd el a hajamat-blokkban, a régi nagy Neoton, Hungária és Omega slágerek mellett ne tomboltak volna a mulatozók a Bubamara vagy a Mjesečina, esetleg a Kalašnjikov szövegére. A filmzeneszerzés mellett a roma és a délszláv népzenei elemek újraértelmezésével, a cigány rézfúvósokra épített dallamvilággal is beírta magát Brego (közismert beceneve) a könnyűzene-, sőt bátran lehet mondani, hogy az egyetemes zeneművészet nagykönyvébe. De mindemellett nem maradt hűtlen a rockhoz sem, hiszen olyan nemzetközileg ismert, nagyhírű előadóknak is szerzett zenét, mint pl. Iggy Pop. Világzenei kísérletezgetéseit is folytatja, török és lengyel énekesekkel is vett fel közös albumot, és még hosszasan sorolhatnánk, hogy mi mindennel nem foglalkozik, a kortárs operát is beleértve.

Időközben igazi világfivá vált. A polgárháború alatt Szarajevóból  Belgrádba költözött (viszont nem kompromittálta magát politikai állásfoglalásokkal, ellentétben például Kusturicával) és manapság  Párizsban is fenntart lakást, szóval körülötte látszólag minden szép és jó.

Igen ám, viszont Bregonak van egy másik, többé-kevésbé eltitkolt arca is. A selfmade-man, őt egyedül nevelő anyjától már 16 évesen elköltözött, és építkezési segédmunkától lakodalmi zenélésen keresztül, sok mindenből magát fenntartó zenész az a típusú előadóművész, aki az anyagi részét a dolognak is messzemenőleg szereti kontrollálni. Sőt, mindig is olyan volt (mint egy, a Kárpát-medencében hozzá hasonló volumenű, öreg "bölény", magyar kollégájáról is rebesgetik) aki nagyon szereti a zenét, de a pénzt még annál is jobban.

Már a szocialista rendszerben is mindig megtalálta a módját, hogy őt minden esetben kifizessék. Ha éppen stúdiózenészkedett, akkor például arra hivatkozva, hogy nincs jó felszerelése, amíg nem kapta meg előre a kialkudott összeget, egyetlen akkordot sem fogott le. Ezzel az egészséges üzleti szellemmel még nem is lenne gond (Bár Željko Bebek, a Bijelo Dugme első énekese bizonyára tudna mesélni minderről egy-két érdekességet, hiszen az akkor már nagy névnek számító Bebek hívta meg basszusgitározni a Bijelo Dugme egyik előzményzenekarába, a Kodeksibe a még ismeretlen, fiatal zenészt, majd Brego utóbb Bebeket is kitette a sztárzenekarból. A Bijelo Dugme több, mint másfél évtizedes fennállása alatt Bregović volt az egyedüli tag, aki a kezdetektől ott játszott, és ténylegesen ő volt az első számú, vagy még inkább az egyetlen döntéshozó a bandában.

Persze még ez is beleférne, hiszen Mick Jagger kőkemény üzletemberi vénája nélkül valószínűleg a Rolling Stones sem dübörögne a mai napig. Csakhogy Bregoról folyamatosan rebesgetik, hogy a szerzői jogokat is meglehetősen nagyvonalúan kezeli, mármint ha ő merít más kútfőjéből. Így lesz a népzenéből, gucsai cigányfúvósok szerzeményeiből, gyakran autentikus Brego-mű, és a többi. Szóval, ha annak idején Schmitt Pál köztársasági elnöki beiktatási ceremóniáján ő lett volna a külföldi sztárvendég, akkor minden szempontból beillett volna az összképbe.

Most pedig azzal akasztotta ki az olaszokat, hogy nem kevés pénzért, közel nyolcvanötezer euróért megrendelték tőle az idén február végén, Val di Fiemme-ben megrendezésre kerülő északi sí világbajnokság himnuszát, és cseppet sem elégedettek.

Brego ugyanis minimális erőbefektetéssel lenyúlta (na jó: újrahasznosította) egy korábbi nagy, még a Bijelo Dugmenak szerzett, szintén síelős témájú vidám slágerét, a Hajdemo u planine-t.

Íme az "új" szerzemény

Brego szerint erről szó sincs. Nos, tessék meghallgatni a két művet. Szó, ami szó, azért életművész Bregovićról el kell ismerni, hogy olaszul is folyékonyan beszél. (Legalább is nulla olasz nyelvtudással nekem úgy tűnik. Lehet, hogy ezzel is blöfföl?)

UPDATE: CroaRiva törzsolvasónk rábukkant a végleges változatra és az alábbi kommentet fűzte hozzá:elég semmilyen, viszont nem hajaz annyira vészesen a régire. (egyetértek - St.)

Alatta pedig ráadásképp a remix-király Bregotól egy korábbi önátdolgozása: az Iggy Pop-féle az Arizonai Álmodozókból c. Kusturica-filmben. Ez jóval jobban hasonlít az eredetire, mint az olasz síhimnusz, ellenben szrintem sokkal ütősebb.