Rendkívül igényes, hosszú (nyolc A4-es oldal terjedelmű) egy nyelvészeti tanulmánynak is beillő cikket küldött Doncsecz Ákos olvasónk a szlovén nyelv múltjáról és jelenéről, különös tekintettel a magyarországi szlovének helyzetére.

E minőségi tartalom nem száraz szakszöveg. A szerző (szerintem nagyon helyesen)  szenvedélyes, kritikus hangvételű, politikai állásfoglalástól sem mentes. Íme néhány:

"Mulatságos, hogy egy csomó szlovén ember még csak nem is hallott a Muravidékről, noha maga Szlovénia elég kis ország. Sajnos a történelmi tények megmásítása ott sem ismeretlen, talán még gyakoribb is, mint Magyarországon. Itt is meg voltak és vannak is a legfelsőbb hatalomnak alázatosan behódolók, akik prédikálják a történelmet és a helyes utat a vidéknek."

"Elmondható, hogy Szlovéniában csak függetlenségre került sor 1991-ben, rendszerváltásra nem. A függetlenséget kivívó, egyébként muravidéki születésű Milan Kučan elnököt szülőhelyén egyre több ember árulónak tartja,... Kučan, hogy nemzeti hősöket teremtsen az újdonsült nemzetnek a második világháborús kommunista partizánokat emelte erre a rangra, akik persze sokkal inkább Jugoszláviáért és a kommunizmusért adták vérüket. A kommunistákról szóló emlékművek ma is díszítik az országot szerte, s ennek tudható be, hogy még jó egy évtizedig a régi muravidéki irodalom elég hátrányos megkülönböztetést szenvedett, s a történelemírás tekintetében is konzerválódtak az előző rendszerben elfogadott hivatalos nézetek akár a térségről, akár a muravidéki magyarságról és a magyaroknak a nemzetiségi kérdésben betöltött szerepéről."

Köszönet a szerzőnek és bízom benne, hogy törzsolvasóink egy része veszi a fáradtságot, hogy elolvassa Doncsecz Ákos esszéjét, nem fogja megbánni a rá szánt időt!

A mindennek kikiáltott nép fiai a Mura és a Rába között

 A különféle figyelemfelhívások hatására az elmúlt években sok információval gazdagodhattunk a Vendvidékről és a vendekről. Régebben a helyzet sokkal zavarosabb volt, akkor a vendek feltételezett őshazája Vendée francia tartomány volt, vagy Litvánia, nyelvük meg nyugati szláv nyelv, ősszláv nyelv, germán nyelv. 2004. január 24-én a Magyar Nemzet is vetemedett egy meglehetősen lesajnáló cikk közlésére, mely miatt a magyarországi szlovénok nagyon felzúdultak. Merthogy a vendek tulajdonképpen a magyarországi (és muravidéki) szlovénok. A vendkérdés firtatása kár volna; lerágott csont, sőt meglehetősen primitív Vendée-t, avagy Velencét velük összefüggésbe hozni. Önmaguk is hitet tettek szlovénségük mellett már akkoriban, amikor a vend név még nem létezett, teszi mindezt Küzmics István, aki a vendek nyelvére lefordította és 1771-ben kiadta az Újszövetséget. Persze Magyarországon hosszú időn át eme kisebbséget hivatalosnak vendnek kellett tekinteni, emiatt Szlovéniában sokat kárhoztatják a magyarokat, de majd látni fogjuk, hogy amott sem másabb a helyzet. Mikola Sándor híres fizikus is vend, vagyis szlovén születésű volt, ám szinte a gyűlölködésig magyarkodó propagandista. A vendkérdésben tett munkáját hosszan lehetne taglalni, de erről csak annyit, hogy logikát messzemenően nélkülöz, sovinizmust és magyarimádatot bőven tartalmaz. Nonszenszeit jól tükrözi, hogy bár a Mura és a Rába vidékén élők slovenski-nek mondják magukat, szerinte ez mégsem jelent egyet a szlovénekkel, hisz ha ezeket az embereket vendnek mondják, akkor a slovenski az is vend, nem szlovén. A már említett Küzmics Istvánról vannak olyan adatok, ahol nevét Kuzmicsnak írta. Mikola és „kollégája" Melich János szerint ezzel magyarosabbnak akart kitűnni Küzmics. Hát elég elgondolkodtató, hogy a Kuzmics mitől magyarosabb a Küzmicsnél. Nem is beszélve az akkor is köztudomású tények elhallgatásáról, melyekkel csak másokat akartak félrevezetni. A második világháború alatti magyar visszafoglalás (Szlovéniában ezt megszállásnak tekintik) ideje alatt történt kísérlet arra is, hogy magyar nyelvjárássá fokozzák le, ismételten csak értelmezhetetlen okból.

Napjainkban a vendet muravidéki nyelvnek (avagy nyelvjárásnak) nevezik arra való tekintettel, hogy beszélői zöme a szlovéniai Muravidéken él. Hagyományosan a magyarországi szlovén kisebbség nyelvének tekinthető, az évek múlásával viszont egyre kevesebben beszélik. A Muravidéken (ha a magyarországi helyzethez viszonyítjuk) stabilabb a helyzete, bár a tömegmédia révén egyre jobban beférkőzik a hivatalos szlovén írott nyelv (vagy más néven közép-szlovén), de még a muravidéki fiatalok inkább beszélik regionális nyelvüket, a különféle nyelvjárások formájában, mint egy magyarországi szlovén fiatal, akinek esetében a magyar nyelv váltja fel a szülők nyelvét. A hivatalos álláspont szerint a szlovén egy nyelvjárása, míg mások szerint külön nyelv. A nyelv-nyelvjárás kérdéskör függése mindenki előtt ismeretes, ám a nyelvpárti oldal képviselői abban az értelemben tekintik nyelvnek, hogy mivoltát tekintve szlovén változatról van szó, amelynek megvannak a maga normái, míg a régi vend teóriák szószólói már egyre kevesebben vannak.

Szlovéniának rengeteg elkülönülő dialektusa van, míg a Mura és Rába közötti régió kivételt képez sajátos történelmi helyzetével, Szlovénián belül betöltött szerepével és a térség lakóinak identitásával. Irodalmi nyelvként a XVIII. században formálódott ki, ahogy más nyelvjáráscsoportoknak is meg volt egy darabig a maga kodifikált nyelve. Erről még majd később lesz szó, kevésbé ismert tényként viszont a horvátokhoz való szoros közelségéről kell szólni, amely Magyarországon nem annyira ismert, ellentétben az erőltetett, de kevéssé valószínű nyugati szláv elképzeléssel. Persze tény és való, hogy vannak hasonlóságok a cseh és a szlovák nyelvvel (valamint a nem elismert morva nyelvvel), így pl. a ragozásban is felfedezhető, hogy a csehhez hasonlóan a hímnem dativusza és lokativusza az egyes számban i-re végződik. Ugyanezt a ragozást ismerik a stájer-szlovén nyelvjárásokban is. Ráadásul ez a fajta hasonlóság csak apróság, mert az oroszban, ukránban és bolgárban is találunk hasonlóságokat a muravidékivel, csak alaposabban kell tanulmányoznunk azok nyelvjárásait. Korábban kiemelt volt, hogy a vend, vagy muravidéki egyedüli szláv nyelvként ismeri ü és ö magánhangzókat, gyakoriak benne a különféle diftongusok. A többi szláv nyelvnek csak a kodifikált normái előtt ismeretlen az ü és ö magánhangzó, más szlovén nyelvjárásokban is, ha csak nyomokban, de előfordul, ezenfelül a kaj-horvát északi bednjai tájszólásában is ismeretes az ü hang, valamint a tengermelléki čaban is találkozhatunk vele. Az évszázados együttélés, illetve a szomszédság erős hatása végett magától értetődik a jelentős magyar és a német influentáltság, ami kihatott nyelvtani elemekre is (vendül van cuj/hoz-hez-höz rag). A horvát nyelv kaj nyelvjárásával meglehetősen nagyfokúak az egyezések, a két nyelv között igen jó a kölcsönös érthetőség. A szókészlet közel kétharmada azonosítható kaj szavakkal, de itt újfent találkozunk olyan apróságokkal, amelyek a muravidékit a što nyelvjáráshoz (az irodalmi horvát alapjához), valamint a čahoz viszik közel. Utóbbi esetében jellemző, hogy míg más szláv nyelveknél egyes főnevek, vagy ragozott igék, melléknevek m-re végződnek (delam-dolgozok), a ča és a muravidéki ezt n-nel mondja (delan). Főleg középső és déli muravidéki nyelvjárásokra jellemző, hogy szeretnek i-zni. Az ember főnév a Muravidék más részein és Magyarországon človek, ezzel szemben vannak akik človik-nak a déli régiókban, jelen esetben a čaban is előfordul. A što horvát esetében kiemelendő sajátosság, hogy pl. a nőnemű melléknevek ragozásánál szintén egyes számban a részes- és helyhatározó végzőse –oj (u velikoj-a nagyban), ugyanezt találjuk a muravidékiben is (v velkoj). Ennek ellenére egy ča, vagy što nyelvjárásban beszélő horvátot nem értenének meg a Muravidéken. A Maribor körül csoportosuló Stájervidéken még jól értik a muravidékieket, Ljubljanában már aligha, a szlovén tengerparton egyáltalán nem. Van egy vicc, hogy muravidéki ember a ljubljanai piacon babot szeretne vásárolni, erre borsót kap. A turpisság a hamis barát szemantikában keresendő: muravidékiül a bab gra, vagy graj, s bár a szlovén ismer grah szót, de az történetesen borsót jelöl. A közös csak annyi, hogy mindkét szó hüvelyes kultúrnövényt takar és nem is ők az egyetlen hamis barátok.

Ha összevetünk egy kaj és egy muravidéki szöveget, láthatjuk mekkora is a hasonlóság:

Muravidékiül: Gda san odo v varaš, sigdar san kipüvo gvant, pa san ga, kak šenke, dao mojoj ženi.

Kajul: Gda sem hodil vu varaš, vsigdar sem kupil hajlu, i sem ga, kak dar, dal moji ženi.

Közép-szlovénul: Ko sem hodil v mesto, vedno sem kupil obleko, in sem ga, kot dar, dal moji ženi.

Annyit tesz a szöveg: Mikor a városba jártam, mindig vettem ruhát, és azt a feleségemnek adtam ajándékként. A muravidéki nyelv déli nyelvjárása a muraközi kaj dialektussal kontinuumot alkot, délnyugati nyelvjárása pedig már a Mura jobb partján elterülő prlekijai tájszólással. Északra haladva már észlelhető a távolodás. Különösen Magyarországon három faluban beszélnek egy igen eltérő és sajátos tájszólást, amelyben erősebb a diftongizáció, mint máshol, illetve a ragozás és a hanglejtés is jól észrevehető eltéréseket mutat, ennek ellenére elmondható, hogy a nyelvjárások között nincsenek nagy különbségek.

A horváttal való hasonlóságok a két nyelv több évszázados közös együttélésében keresendők. A szlovénok már a honfoglalás előtt itt éltek, de a magyarok bejövetelét követően lassan visszaszorultak és elenyésző számban a nyugati végeken tengődtek egész addig, amíg vidékük egy részét és egy jóformán lakatlan földdarabot III. Béla francia cisztereknek adományozott 1183-ban. A szlávok dolgos, szorgos emberként jó munkaerőt jelentettek a jámbor szerzeteseknek, akik ezért még több szlovént telepítettek be maguknak a határokon túlról, de van forrás muraközi betelepülőkről is. Bár a szlovénok több helyen is előfordultak, a XVII.-XVIII. században Somogyba is költöztek csoportjaik, de az idő múlásával nagy területről szorultak ki így is. Szent László Horvátországot is Magyarországhoz csatolta, s nevéhez fűződik a zágrábi püspökség létrehozása. Ennek hatalma kiterjedt a horvát állam határain túlra is, így a középkorban magába foglalta a szlovénok vidékének csaknem felét. Később ez módosult Vas és Zala vármegyék határainak végleges kialakulásával, s a zágrábi püspök kezében már csak zalai szlovén plébániák voltak 1777-ig. Ennek köszönhetően szoros kapcsolatba kerültek a vendek a kaj nyelvvel, sőt idomulni is próbáltak hozzá, bár alapvető különbségek a két nyelv között megmaradtak. Bizonyos szempontoknál (mint az egyházi nyelvnél) elmondható, hogy a hasonlóság nemcsak nagy, hanem gyakorlatilag abszolút egyezések vannak. A papság és a tanítóság egy hányada is kaj-horvátokból került ki, még másokat stájer szlovénekből pótolták, ugyanis a magyarországi szlovénség annyira szegény körülmények között élt mindig is, hogy sokáig nem alakult ki külön értelmiségi réteg. Ez az elmaradottság okozta később azt is, hogy a közép-szlovén nyelv nem tudott elterjedni és gyökeret verni ezen a területen, másodlagos szempont volt a két különböző hatalomtól (a némettől és magyartól) való függés. Miután a kaj irodalom létrejött, de a külön magyarországi irodalom még egy darabig váratott magára, a szlovénok kaj könyveket használtak. Ezen alkotások nyelvét akkoriban még szlovenzki-nak írták, sőt több kaj-horvát is úgy vélte, hogy nyelvük a szlovén nyelv egy változata. Hogy megkülönböztessék magukat a magyarországi szlovén írók, ők nyelvüket ősi szlovénnak, vagy sztari szlovenszki-nak mondták.

A protestáns reformáció ebben a régióban is jelentkezett, sőt ennek köszönhetően ismerték meg a közép-szlovén irodalmi műveket a magyarországiak. Elűzött szlovén protestáns lelkészek tevékenykedtek itt, még Manilius János nyomdász is szlovén volt. Ekkoriban a körülmények (így a rendszeres török betörések) miatt nem nyílt lehetőség az irodalom megteremtésére a Mura és a Rába között, bár szemmel láthatóan volt rá igény, de kezdetben csak kéziratos énektárakat tudtak alkotni, melyekben többnyire énekeket másoltak át zömmel a kaj-horvátoktól. Ezen korai szövegek igen kevert nyelvezetén látszik az erős kaj hatás, így a szövegek nem alkalmasak a muravidéki nyelv régebbi állapotának elemzésére. Mikor az első kinyomtatott könyv 1715-ben megjelenik az sem mentes a nagyfokú kaj hatásoktól, de a következő évtizedekben a nyelv lassan letisztult, normalizálódott és Küzmics István biblia-fordítása révén eljutott arra a szintre, hogy irodalmi nyelvvé váljon.

A horvát tudományos munkák már a XIX. században hangsúlyozzák a magyarországi szlovén irodalom erős befolyásoltságát a horvát nyelvtől, illetve azon a hasonlóságokat, amelyek a muravidéki és a három fő horvát dialektus között vannak. Napjainkban azon vannak Szlovéniában, hogy a horvát kötelékkel szemben a szlovén kötődést hangsúlyozzák túl. A dolog pikantériája, hogy a szlovénség, amely az osztrák tartományok kötelékében polgárosult, s fejlődött, hosszú századokon át tudomást sem vett a magyarországiakról. Az elcsatolások éveiben (1918-1920) a szlovén területek egyesítésére törő Ljubljanában a legtöbben csak az első világégést követően szembesültek azzal a ténnyel, hogy Magyarországon élnek szlovénok. De jelenlétük azt követően sem lett köztudomású, sőt afféle gyarmati viszony alakult ki az anyanemzethez csatolt Muravidék és Szlovénia között. Minden évben megünneplik Szlovéniában a terület elcsatolását, magasztos ódákat zengve, nagy felvonulásokat tartva, mialatt mások arra panaszkodnak, hogy a pénz nem megy az elmaradott régió fejlesztésére. Mulatságos, hogy egy csomó szlovén ember még csak nem is hallott a Muravidékről, noha maga Szlovénia elég kis ország. Sajnos a történelmi tények megmásítása ott sem ismeretlen, talán még gyakoribb is, mint Magyarországon. Itt is meg voltak és vannak is a legfelsőbb hatalomnak alázatosan behódolók, akik prédikálják a történelmet és a helyes utat a vidéknek. Ezzel kapcsolatban próbálják a szlovének menteni magukat, mivel a magyarországi szlovénok vidékének nem is teljes részét kötötték az anyanemzethez, hogy bizonyos vidékek túl kevertek voltak. Na már most, a vidéket elfoglaló szerb katonai egységek, akik nem is tudták hol járnak megszálltak egy színmagyar lakosú régiót (Alsólendva vidékét) és elcsatolták még néhány zömmel németek lakta települést is (ezeket a „visszafoglalás" idején 1941-ben Hitler saját birodalmához csatolta). Ezekkel ellentétben a még ma is Magyarország részét képező darabka szeglet nem volt azért annyira kevert, sőt zömmel szlovén volt.

Bár Szlovéniának különösebben semmi haszna nem származik a Muravidékből, de a nem éppen megfelelően kivitelezett fejlesztések miatt inkább pénznyelő, ennek ellenére mégis fenn kell tartani a látszatott és erősíteni a nacionalizmust, ennek megfelelően pedig meg kell gátolni a magyar és lehetséges horvát területi igényeket a Muravidékre.

Visszatérve a muravidéki irodalmi nyelv kialakulására, Küzmics István után névrokona Küzmics Miklós tetőzte be a kodifikációt és az István által megteremtett normát még más nyelvjárások elemeivel is bővítette. Miklós a katolikus kaj könyvek alapján írt igen népszerű imakönyveket, evangéliumos könyvet és katekizmust, sőt tankönyve általánosan használt mű lett hosszú évtizedekig. István esetében a szlovéniai kutatások erőteljesen hangsúlyozzák, hogy hagyatkozott a közép-szlovén művekre, így az első szlovén protestáns Bibliára. Kevesebb magyar jövevényszót törekedett használni, így pl. a varaš (város) főnevet a közép-szlovén alapján mesto-nak írta. Kevésbé emlegetett tény, hogy még nála is jelentős a kajkavizmusok jelenléte. Miklós további felesleges kaj szavakat cserélt le eredeti magyarországi szlovén elemekkel, e célból vett igénybe más nyelvjárásokat is, szemben István a saját középső dialektusán kívül még esetleg északi nyelvjárásra épített, minthogy az akkori evangélikus egyházközségek zöme ott terült el. Miklós esetében is meg van a kaj hatás, de ez leginkább hiányzó terminológusok kiegészítésére terjed ki. A reformkorban Kossics Józseffel a magyarországi szlovén irodalmi nyelv kilép a szakrális könyvek területéről és tudományos, illetve publicisztikai jellegű szókincs is kialakul. Kossics ehhez szintén a kajt veszi igénybe, de sok szót kölcsönöz a stájer szlovénból, illetve maga is alkot neologizmusokat (az apja nem mellékesen horvát volt). Ebben az időben a kaj-horvát irodalmi nyelvként már a végét járja, így fúzió tekintetében a magyarországi szlovénoknak csak a közép-szlovén norma maradt. Ugyanakkor ott a másik oldalon az erőszakos magyarosítás, ezért ésszerűbbnek látják a fúziót (és a későbbi lehetséges egyesülést) a krajnai és stájer szlovénekkel. De ezt a nézetet csak a katolikus osztják, az evangélikusok nem, akik, miután a kaj irodalmi nyelv megszűnt, az ausztriai szlovének pedig a XIX. századra jelentősrészt katolizálódtak, úgy vélték vallásuk elvesztésével járna a nemzeti egyesülés, ezért ők a magyarosítók által kigondolt vend teóriákat fogadták el.

Nyugati irányból kezdetben a szlovén értelmiség, mely az egységes nyelv kidolgozásán fáradozott, még nem volt ellenséges a magyarországi (és stájervidéki) nyelvi normával szemben. Maks Pleteršnik nyelvész szorgosan dolgozott a szlovén nyelv szótárának összeállításán, melybe gyűjtögette a muravidéki és kaj szavakat is, miután ő még mindig egyazon nyelvnek tekintette őket. A század második felétől a ljubljanaiak megvetően és ellenségesen kezelték mindazt, ami keletről jött. Irreálisnak tartották a muravidéki nyelv normatív jellegét, valamint minden egyes alkotását nyelvi szeparatizmusnak minősítették, noha az csak a magyarosítókkal konspiráló evangélikusokra volt jellemző. A szlovének nagy része előtt kizárt volt, hogy valaha is részükké válhatnak a keleti szlovénok is, sőt az irodalmi nyelv alakulása teljes mértékben egyoldalúvá vált, kizárólag középső nyelvjárásokra alapult, de még azoktól is eltávolodott. A szlovén nyelvtörténet különféleképpen próbálja finomítani az egyoldalú sztenderdizáció, ám a kialakult normán megmutatkozik, hogy magától a középső nyelvjárásoktól is eltávolodott, ha összevetjük a nyelvjárásokat, az első szlovén nyelvű nyomtatott könyveket és a szlovén irodalmi nyelvet. A pánszláv eszméknek megfelelően hasonlítani kellett ennek is az orosz nyelvre, jellemzően akkoriban minden szláv eme tűzben égett, hogy majd a nagy orosz birodalom egyesíti őket és elűzi a német, török, magyar és más elnyomóit a szláv nemzetnek. Oroszországban akkortájt a fehérorosz és ukrán csak nyelvjárásnak számított, de az orosz nacionalizmus a többi szláv nyelvet is szakadozó, szeparatista orosz dialektusként kezelte, sőt kezelik még ma is. Bár a muravidéki nyelv is lényegében fúziót cselekedett, hisz már a kezdetektől fogva nem egészen követte saját nyelvjárásai sajátosságát, így az n-ek helyett m hangokat használt a szavak végén, tekintettel a kaj és szlovén nyelv sajátosságaira, sőt későbbiekben a katolikus írók számos kettőshangzót monoftongizáltak.

A szlovéniai tudományos munkák, különösen Marko Jesenšek professzor munkái végig vezetik a muravidéki irodalmi nyelv alakulását, illetve leszögezik, hogy a két nyelv a XIX. század második felében egyesült. Ez alatt a kifejezés alatt Jesenšek azt érti, hogy a Mura mellékén teremtődött irodalmi norma már jelentősen tartalmazott szlovéniai újításokat és kevesebb volt benne a nyelvjárási elem. Ennek ellenére mégis két különböző norma maradt, minthogy a muravidéki nyelv megtartotta a maga ragozási és hangtani sajátosságait, sőt több átvett közép-szlovén elemnek még muravidéki elemet is adott. Ebben az időben a közép-szlovén nyelv a többi regionális irodalmi normát egyszerűen elnyomta, ahogy ez történt a szerbhorvát esetében is. A közép-szlovén nyelv prekmurizmusokkal gyakorlatilag nem is bővült, s bár függetlenedés után 1991-ben felvetették keleti nyelvi elemekkel való bővítést, ezt a kommunizmusból visszamaradt nyelvész generáció a régi elképzelések mentén elvetette, hogy a keleti nyelvjárások és a muravidéki nyelv közönséges barbarizmus, rontana minden tekintetben a szlovén irodalmi nyelvnek.

Nem esik szó még arról sem, hogy a muravidéki nyelv nemcsak a közép-szlovén felé fuzionált, de éppúgy vett át újításokat a kaj nyelvet kiszorító szerbhorvátból is. Különösen az elcsatolás után volt elterjedt az a nézet, hogy a muravidéki nyelv a hidat képezi a szerbhorvát és a szlovén között. Az anyanemzethez mindig lojális katolikus papság, ami jelentősen hozzájárult az 1920-as elcsatoláshoz, autonómiát, vagy bármilyen szintű önállóságot akart szerezni magának a délszláv királyságon belül, hogy a regionális nyelvet megőrizhesse. Az evangélikusok továbbra is fenn tartották a maguk alkotta irodalmi nyelvet, ami azonban szintén kezdett eltávolodni a beszélt nyelvtől. A különálló vend nyelv érdekében a Monarchia korábban egy tankönyvírással hivatalosan megbízott személy, Kardos János igyekezett a két nyelv közötti különbségeket minél jobban kihangsúlyozni. Ő a szlovák nyelvből vett újításokat, de többnyire maga alkotott új kifejezéseket. Ezek többsége viszont hosszas körülírás, ami a muravidéki irodalmi nyelvet a szintén szóvirágairól elhíresült és abszolút mesterséges oszmán-török nyelv irányába nyomta. Jesenšek hozzáteszi, hogy a kaj fúzió fennmaradt volna a muravidéki nyelvben, amennyiben a kaj irodalmi nyelvként nem szűnik meg. Ezzel kapcsolatban a professzor úr megint érdekesen fogalmaz: míg a muravidéki nyelv esetében kizárólagos, értelmes és megengedett dolognak a szlovén fúziót tartja, a Kardos-féle homogenizációs kísérletet és más nyelvi autonómia-törekvést bűnös szándéknak ítél. Addig kiemeli és méltatja, azt hogy a szerbhorvát nyelv terjedésekor a kaj irodalmi nyelv megőrzésén fáradozó Kriztianovich Ignác (Ignac Kristijanović) horvát író-fordító mennyire tisztán használja nyelvét elődeivel ellentétben, akik közeledtek a što és ča nyelvváltozatok felé.

Egészen 1920-ig Ljubljanában is arról beszélt a magyarországi szlovén vidéket ismerő értelmiségi réteg, hogy Magyarországon létezik a szlovén nyelv második nyelvi normája, 1920 után pedig igyekeztek nyelvjárássá ledegradálni. Ennek két okból volt nagy tétje: az egyik, hogy a délszláv állam létrehozásával már nemcsak a horvát, bosnyák és szerb nyelvet tekintették hivatalosan egy ugyanazon nyelvnek, de a szlovén nyelvet is le akarták fokozni a szerbhorvát nyelv nyelvjárásává. A szlovén irodalmi nyelv megszüntetését még igen nagyszámú szlovén is támogatta! A másik szempont, hogy Horvátország maga is igényt tartott a Muravidékre és 1918-ban egy zömmel képzetlen önkéntesekből álló csapat el is foglalta Muraszombatot, hogy Szombathelyig előretörve találkozzék a cseh hadsereggel (az ún. szláv korridort akarták létrehozni ezen a vonalon). A legfőbb érv a kaj és muravidéki közötti óriási hasonlóság, illetve kölcsönös érthetőség, továbbá a muravidékiek slovenski elnevezését a régi kaj szlovenzki-vel próbálták rokonítni. Ennek a helyi lakosság és a szlovén politikusok is hevesen ellenálltak, nyilván joggal, hisz a legrégibb horvát dokumentumok sem jelölik a Murától északra fekvő vidéket horvátnak. Mindenesetre a vita olykor-olykor újra lángra kapott, legutóbb 1995-ben élesztették fel, napjainkban csak apróbb felvetések adódnak a horvátok részéről.

Az viszont kimutatható, hogy a szlovén nyelv a jugoszláv időkben lassúbb lépésekben közeledett a szerbhorváthoz. Noha ezt az időszakot próbálják szépíteni a szlovén nyelvészek, hogy a szlovén azért mégis törekedett homogenitását megőrizni. Mindenesetre a teljes önállósítás, a régi szerbhorváttól való eltávolodás csak 1991 után következett be, de mint említettem a keleti nyelvjárások nélkül.

A Muravidék jelenléte Szlovéniában ma sem köztudomású, de ezt is próbálják egyesek a magyarokra ráverni, akik hosszú évszázadokon át elnyomták, megosztották a szlovénokat, ennek akarják betudni a gazdasági nehézségeket. Nem volt köztudomású még 1920-ban sem, hogy milyen területet is csatoltak tulajdonképpen és a szlovéniai polgárok közel 60-70% százaléka előtt ismeretlen régió a Muravidék.

A következő évtizedekben folyamatosan zajlott a muravidéki kultúra lealacsonyítása, így elsiklottak afelett, hogy a muravidéki irodalmi nyelv funkciója kiterjedt a tudományos nyelv és szépirodalom területére, ehelyett csak közönséges szakrális, néprajzi irodalmi nyelvként szerepelt többnyire a hivatalos lexikonokban. Vilko Novak professzor, aki még Magyarországon járta első elemi osztályait, több évtizedes, szívós munkával tárta fel és rendszerezte a muravidéki irodalom történetét. A professzor a kommunizmusban is elismert személy volt, de sokszor szálkát jelentett a rendszer szemében buzgó katolikussága miatt. 1956-ban meglátogatta a maradék magyarországi szlovénokat, akiknek lokális nyelven beszélt nyilvánosan, ezért elszámolásra kérték otthon, hogy miként vetemedett egy romlott, a nemzet megosztására, hungarizálására irányuló, elvetemült, antikommunista nyelven beszélni. Ennek ürügyén szakmai előléptetése abban az évben nem vált lehetővé, de magyarországi látogatásának is az lett az eredménye, hogy mint „titoista kém" tevékenységét megakadályozandó vend társaságot szerveztek. A Rákosi diktatúra, amely a sztálinizmus hű másolója volt, életben tartotta a vendkérdést. Példaként Sztálin is a besszarábiai románokból kreálta a moldovánokat, akikből így könnyebben lehetett oroszt faragni. Manapság meg a vendkérdés maroknyi szószólója a kommunizmus számlájára akarja írni azt, hogy az „ősvendekből" szlovénok lettek. Terjeng valami hír bizonyos szupertitkos Kádár-Tito paktumról, melyben megállapodtak az „ősidők óta vend" szlovénosításáról, amire hihető bizonyítékot nem találtak.

A muravidéki nyelv előtérbe kerülésével mindig jön a szlovén nemzet megosztásától való félelem, a vendkérdés felélesztésének lehetősége, a magyar revízió. Szlovénia azonban az utóbbi majd egy évszázadban is jelentősen hozzájárult a megosztáshoz, mivel a muravidéki nyelv kizárása és elnyomása korántsem tette lehetővé a térségben a közép-szlovén nyelv revideálását, de ez különösen igaz a magyarországi szlovénokra, akiknél az asszimiláció megállíthatatlan. Lett volna lehetőség persze, hogy burgenlandi mintára helyi nyelvet tanítsanak az általános iskola első néhány osztályában. A burgenlandi horvát nyelv mai formájában a horvátországi nyelvi normához jelentősen közel került, hasonlóan elmondható ez a muravidéki szlovén nyelvre a kései szakaszban. Az akkor keletkezett kiadványok alapján egy szalonképes, tanítható nyelven íródott tankönyvekkel lehetett volna tanítani az iskolákban, ám ezt teljes mértékben kizárták a nemzeti egység megőrzése és a szlovén nyelv szent oszthatatlansága címén, ami ezen a területen gyakorlatilag nincs is. Okot szolgáltatott ehhez, hogy néhány helybeli és többnyire nagyvárosokból jött magyar személy újabb vend csoportosulásokat szervezett, amik ugyancsak az asszimiláció gerjesztői voltak, mivel egyetlen-egy vend (muravidéki) nyelvű szöveggel nem jelentkeztek, de még csak beszélni nem tudták ezt a nyelvet. Viszont a folyt a különféle elméletek terjesztése a népcsoport eredetét illetően, táplálva a zűrzavart az emberekben saját identitásukat illetően.

Miško Kranjec író (aki úgyszintén Magyarországon látta még meg a napvilágot) irodalmi munkássága nagyrészt a baloldali propagandáról szól. Káderekre jellemzően szemérmetlen talpnyalással, szavait meg nem válogatva illette a legkülönfélébb negatív jelzőkkel a hajdani irodalmi tevékenységet a Muravidéken, révén annak szoros egyházi kötődése miatt, noha épp a katolikus papság tette a legtöbbet a délszláv királyságba történő beléptetésért. Kranjec karizmatikusan Mikola Sándorral azonos, mindketten napjainkig méltatott, aranyszavakkal illetett egyének. Annyi a különbség kettejük közt, hogy Kranjec a propagandát a szlovén kommunista pártnak végezte. Irodalmi művei sem mentesek a történelem meghazudtolásától, csakhogy a muravidékieket hűséges és lojális szlovéneknek fesse le, miként Mikola hűséges és odaadó magyaroknak tartotta őket. Abban közös volt az álláspontjuk, hogy a regionális nyelvet is őrizni akaró, ennek ellenére a szlovénekhez húzó hajdani katolikus vezetőket a lehető legfeketébben kellett lefesteni, hogy egyfelől legyenek a magyar nemzet, másfelől a kommunista népakarat ellenségei.

Kranjec jó dolgát egyértelműen pártja vitte fel, de mindenáron őrizni akarják sokan a látszatott hamis irodalmi nagyságát illetően. Egyik közismert műve, a magyarul is olvasható Mese a jó emberekről köztörvényes bűnözőket állít elő népi hősként, egy pénzhamisítót, aki nagyon népszerű a lakosság előtt, és akik bújtatják őt a gaz, szlovénfaló magyar csendőrség elől. A muravidéki emberek és más tényállások ismeretében az ilyet már rég feldobták volna. A muravidéki ember békeszerető egyéniség, aki legfeljebb passzív ellenállást folytat (s ezt különösen, ha saját nyelvéről van szó), a fennálló hatalommal szemben nem lázadozik, sőt együttműködési készséget mutat. Kranjec és Mikola is ezen szolgalelkűség legszélsőségesebb példái, akik mindent megtettek, hogy az általuk képviselt hatalmat a legvégsőkig kiszolgálják saját egyéni hasznuk érdekében.

Elmondható, hogy Szlovéniában csak függetlenségre került sor 1991-ben, rendszerváltásra nem. A függetlenséget kivívó, egyébként muravidéki születésű Milan Kučan elnököt szülőhelyén egyre több ember árulónak tartja, mivel Kranjechez saját előmenetele érdekében inkább a Murán inneni országrészért dolgozott. Kučan, hogy nemzeti hősöket teremtsen az újdonsült nemzetnek a második világháborús kommunista partizánokat emelte erre a rangra, akik persze sokkal inkább Jugoszláviáért és a kommunizmusért adták vérüket. A kommunistákról szóló emlékművek ma is díszítik az országot szerte, s ennek tudható be, hogy még jó egy évtizedig a régi muravidéki irodalom elég hátrányos megkülönböztetést szenvedett, s a történelemírás tekintetében is konzerválódtak az előző rendszerben elfogadott hivatalos nézetek akár a térségről, akár a muravidéki magyarságról és a magyaroknak a nemzetiségi kérdésben betöltött szerepéről. Néhány éve viszont francia-német mintára közös történelemkönyv jelent meg, amelyben törekszenek a fehér foltokat tisztázni a két nép történetében és az egymással szemben elkövetett visszaéléseket is taglalni, jóllehet ez még mindig hiányos és több dolog felett elsiklik. Így sokkal többet hangsúlyozzák a magyarok „félrelépéseit," míg a Muravidéknek be nem váltott ígéretekről (a máig elmaradt gazdasági modernizációról), a szisztematikus kolonizációról, Miško Kranjec további szerepeiről elodázóan beszélnek. A modernizálás már azért sem volt érdek ezen a területen, mivel gazdaságilag is el kellett szigetelni Magyarországot a lehetséges revíziót meggátolandó, emiatt pedig sikerült elsorvasztani a teljes Muravidéket, ennek következményeit pedig máig sínylik. A jugoszláv kommunista propaganda sugalmazására a muravidékieket tulajdon rábavidéki honfitársaikat is ellenségesen kezelték, fenyegető „madžaronoknak" (magyarkodók, magyarosítók) bélyegezték. Internetes fórumokon olvashatjuk, hogy néhányan nem átalkodnak olyan megjegyzést tenni a magyarországi szlovénokra, hogy többek között miattuk ment csődbe nemrég a Mura textilgyár, mert a szlovén állam őket és a magyarokat támogatja, és ez most hajdani munkások tucatjait kárhoztatja éhezésre. A magyarországi szlovénok nem szlovének, hanem madžaronok a hozzászólások értékelései szerint, pusztán azért mert a magyar államnak fizetnek adót és magyar kenyeret esznek Hasonlóan a magyar kommunista propaganda által sok rábavidéki a szlovéniai emberekre, mint „szlávokra, titóistákra" tekint, akik meg őket fenyegetik. Szimpla titoizmus számukra az iskolákban a szlovén nyelv tanítása is. A primitívséget tükrözi, hogy ezek az egyének nem veszik észre, hogy ők maguk is szláv illetőségűek, de ha ezt bárki megemlítené nekik, rögvest kikérnék maguknak, hogy ők vendek, a szláv pedig titoista, jugoszlavista.

Legújabb korunk feltörekvő muravidéki születésű írója Evald Flisar, akinek néhány műve már olvasható magyarul. Egy időben Nagy-Britanniában is élt hosszabb ideig, de a Muravidékre ritkábban téved haza. Egy magyar nyelvű újságban 2003-ben nyilatkozott, amelyben akképp ítéli meg, hogy egy muravidéki ember szlovén identitása egészen más a Murán inneni szlovén öntudattól. A muravidékiek nyelve a muravidéki és ő ezt nem tekinti szlovén nyelvjárásnak, annál is inkább, mert a többi szlovén dialektus beszélői már kezdenek eltávolodni saját lokális nyelvüktől és sokkal inkább jellemző, hogy a hivatalos nyelven beszélnek, ezzel szemben a Muravidéken ez még teljességgel elképzelhetetlen, ott mindenki csak muravidéki nyelven beszél. Flisar még Kučannal is így beszélt személyes találkozóik alkalmával, amire a többi szlovén gyanakodva, vagy élccel tekintett, hogy vajon mit titkolnak ők ketten. Mindezt Flisar úgy mondja, hogy közben nem ír muravidéki nyelven. Flisar szerint a szlovéniaiak nagy része nem tekinti honfitársának, a nemzet alkotó elemének a Muravidéket, ezért a sokat szajkózott megosztástól is hiába félnek egyesek, ha a szlovének nem érzik részüknek a Muravidéket, a megosztás fenyegető réme rájuk nem vetül, sőt inkább a muravidéki emberek megosztottak, ha figyelembe vesszük a magyarországi szlovénok példáját.

Jožef Smej néhai maribori segédpüspök, aki már a 90. évén túl jár, Novak után a legjelentősebb tényfeltáró kutatásokat végezte a muravidéki irodalomról és vallási életről. Magyarországon szentelték pappá és perfekt magyar nyelvtudással rendelkezik. Írásaiban a lehető legnagyobb szeretettel és ízes szavakkal beszél szülőhazája múltjáról és a lokális nyelvről, valószínűleg hasonlóan sugalmazz, mint azt teszi Flisar. De rajtuk kívül is akadnak mások, akik nyíltan kimondják, hogy egy nyelvről van szó és nem nyelvjárásról, érvelésük pedig a kulturális és történelmi alapon nyugszik. Smej megjegyezte, hogyha a történelem másképp alakul és Küzmics István korábban lép fel, mint Primož Trubar, aki a XVI. században alapozta meg a szlovén irodalmat és sztenderd nyelvet, akkor ma az egységes szlovén nyelv is inkább keleti normákon alapulna. Ugyanis más korabeli lokális irodalmi nyelvekkel ellentétben Bibliát fordítani és kiadni csak a közép-szlovénnál és a muravidékinél vált lehetővé. Küzmics István Újszövetségének a mai napig csodájára járnak.

Szlovénia nem sokat tett azért, hogy a magyarországi szlovénokat közelebb hozza magához. A szlovén nyelv tanítása, a kulturális csoportok támogatása, az újság- és könyvkiadás nem sokat segít a nemzetiség katasztrofális helyzetén. Javaslatok születtek arra, hogy munkahelyeket biztosítsanak a magyarországi szlovén embereknek Muravidéken, mivel jelenleg a magyar gazdasági szférához vannak teljesen kötve, vagy pedig Ausztriába járnak, ahol meg nem szlovénul, vagy muravidékiül kell tudni. Ehhez persze szükség volna a Muravidék fejlesztésére, amit igencsak halogatnak és az erre irányuló lépések is csak kudarccal végződnek.

A magyar média abszolút többségével szemben a szlovén média teljesen esélytelen, a szlovén csatornák ráadásul hosszú-hosszú évekig egyszerűen elérhetetlenek voltak Magyarországon. Viszonylag igen ritkán nézik a szlovén tv-k adásait is, nem pusztán a szlovén irodalmi nyelv nehéz érthetősége miatt, hanem mert a szlovén média popularitása és kínálata is igen elmaradott.