"Pokol Jugoszláviában, és ami mögötte van" (SFRJ-Dosszié)
A Koszovóból induló, később a Szandzsákon át Belgrádig terjedő fertőzéshullám során 184, különféle nemzetiségű ember betegedett meg, akik közül 35-en életüket vesztették. Bejegyzésünkkel nekik kívánunk emléket állítani.
Az emberiség történetének – a pestisbacilus mellett – valószínűleg legtöbb halálos áldozatát követelő kórokozójával, a feketehimlő néven elhíresült variolavírussal bolygónk mára teljesen leszámolt. Az 1968-ban indult, minden korábbinál szélesebb körű vakcinációs programnak köszönhetően elvileg a '80-as évek eleje óta a világon nem történt újabb, természetes eredetű megbetegedés. (Ellentétben a pestissel, mely manapság is fertőz, és még a fejlettebb országokban is képes kisebb, elszigetelt járványokat kirobbantani.)
A himlővírusok persze gonosz nagyhatalmak titkos laboratóriumainak szigorúan elzárt Petri-csészéiben most is tovább élnek és virulnak, hogy időnként pusztító biológiai fegyverek potenciális alkotóelemeiként emlegessék őket, legalábbis a riportfilmeknek csúfolt sokkoló áldokukban ("csak most, csak önöknek") és más pokoli történetekben.
Viszont amiről ebben a bejegyzésben szó van, az korántsem légből kapott szörnyűség, ráadásul itt esett meg, a szomszédban. Szinte velünk. (Kinek mi a szomszéd: a pestieknek Szerbia, a vajmagyaroknak pedig Koszovó. Lehet válogatni.) Igaz, mindennek már 40 éve, így csak idősebb olvasóink emlékezhetnek rá első kézből. Noha Jugoszlávia területén 1930 után nem észleltek himlő-megbetegedést, azóta már tudjuk, hogy ez az állapot átmeneti volt. Egészen pontosan 1972. március 22-én ismerték fel, hogy a járvány korai áldozata - egy harmincéves, albán nemzetiségű tanárember, bizonyos Ljatif Musa - feketehimlőben szenvedett. De ne rohanjunk ennyire előre.
Minden a muzulmán világ vallási központjában, Mekkában kezdődött. A zarándokhelyen rengeteg különféle ember zsúfolódik össze, így már máskor is szerepet játszott valamely kór terjedésében. 1972-ben egy Ibrahim Hoti nevű koszovói imám utazott a Próféta szent városába. Ezután egyéb vallási kegyhelyeket is meglátogatott, ezek egy része azonban Irakban volt, ahol ekkoriban a himlő lokális gócpontokban fel-fellángolt. (Iránban 1971-ben tört ki a járvány, melyet egy afgán család hurcolt be a síita országba. A feltételezések szerint innen terjedt át a vírus Irakba is.) A lényeg, hogy a Jugoszláviába hazatérő albán egyházfi az élményein és a használt alsónadrágjain kívül magával hozta a feketehimlő kórokozóit. Fontos tudni, hogy aki egyszer már átesett a fertőzésen, annak kevés esélye van arra, hogy ismételten megbetegedjen, így a Hotit megfertőző zarándokok valószínűleg nem mutattak semmiféle tünetet, bár ettől még képesek voltak továbbadni a vírust.
Ibrahim Hoti február 15-én érkezett meg a koszovói – pontosabban metóhiai – Đakovica (albánul Gjakovë) melletti lakhelyére. A szervezetében bujkáló kór első tüneteit már másnap reggel észlelte, azonban nem tulajdonított nekik jelentőséget, hiszen a hosszú utazás amúgy is megviselte, így biztos volt benne, hogy a panaszok idővel elmúlnak. Később ágynak esett. Néhány nap alatt azonban felgyógyult, amit egyesek szerint annak köszönhetett, hogy kiutazása előtt (decemberben) többek között himlő ellen is beoltották. Egyéb források szerint azonban nem kapta meg a vakcinát. Mindenesetre tény, hogy ha ő maga nem is betegedett meg komolyabban, azoknak az embereknek, akikkel érintkezésbe lépett, átadta a fertőzést. Márpedig elég sokan látogatták meg.
Így kapta el a bevezetőben említett Ljatif Musa is. A '72-es himlőjárvány első halálos áldozata nem sokkal korábban költözött a környékre. Felkereste hát a köztiszteletnek örvendő Hotit, és bemutatkozott neki. Állítólag még meg is csókolta. Ljatif március 3-án lázasodott be. Két nappal később egy helyi járattal a szandzsáki Novi Pazarba utazott, ahol útba ejtette a szakrendelőt. Az orvos penicillint írt fel neki, ám az antibiotikumok köztudottan nem sokat érnek vírusok ellen, így a beteg férfi tünetei a kúra ellenére rosszabbodtak. Mivel úgy gondolta, hogy Koszovón nem képesek hatékonyan kezelni (illetve a Novi Pazarban sem, ahogy az bebizonyosodott), megkérte a szandzsáki városban lakó bátyját, hogy vigye el autóval Belső-Szerbiába. Így jutottak el Čačakra, ahonnan a beteget már mentőkocsi szállította Belgrádba.
(Nehéz a bloggersors! Ha tudnák, mennyit vadásztam egy korhű jugó mentőautó fotójára...)
A fővárosban Musát a legprofibb orvosok vették kezelésbe, de a diagnózis sajnos eleve hibás volt: azt hitték, hogy állapotát a penicillin kiváltotta atipikus reakció okozza, tehát egyfajta túlérzékenység. Valójában azonban a feketehimlő legveszélyesebb (szerencsére ritkább) formájában szenvedett, mely súlyos belső vérzéseket okoz, és a páciens még azelőtt meghal, hogy a himlőre jellemző hólyagok kifejlődnek a testén. Az albán férfinél is ez történt: hiába próbálták megmenteni, március 10-én életét vesztette.
Közben Koszovón folytatódott a járvány terjedése. Rövid időn belül másfél százan fertőződtek meg. Ekkor még nem lehetett tudni, hogy pontosan milyen betegségről van szó, mivel a tünetek kezdetben mindenkinél a láz-levertség-enyhébb bőrpanaszok kombóval jelentkeztek. Mint már leírtuk: az első, kétséget kizáró diagnózisra, mely a kiütésekből vett kenet alapján egyértelműen a feketehimlőt azonosította, egészen március 22-ig kellett várni. (A variolára jellemző hólyagok egyébként Ljatif Musa sofőr-bátyján jelentkeztek először.)
Koszovói lányka a betegség viszonylag korai szakaszában
(egy másik páciens durvább, a nyugalmat esetleg zavaró fotójához klikk.)
A rejtélyes beteget kezelő orvosok és nővérek Belgrádban is terjesztették a kórt. Itt 38 ember fertőződött meg, akik közül később nyolcan hunytak el. Az egyik ápolónő, Dušanka Stupar éppen szabadságon volt, amikor március 23-án járványvédelmi ruhába öltözött hatósági személyek kopogtattak az ajtaján. Aznap ugyanis kezdetét vette a karantén. Stupart is elszállították, mégpedig egy hotelbe, melyet speciálisan átalakítottak erre a feladatra. A szállodában egyesével helyezték el azokat, akik még nem produkálták a tüneteket, a folyosókon pedig fegyveres őrök vigyáztak arra, hogy sem egymással, sem pedig a külvilággal ne kerülhessenek kapcsolatba. A drákói intézkedések minden bizonnyal emberek ezreinek életét mentették meg. De volt egy másik részlege is a karanténnek: ide értelemszerűen azok kerültek, akiknél már jelentkezett a kór. Köztük volt Dušanka Stupar kollégája (egyben barátnője) is. Sajnos ő néhány nappal később meghalt. Stupar minderre így emlékezik vissza: "A szálloda a bizonytalanság helyszíne volt élet és halál között. Két hétig éltünk együtt, és közösen vártuk, hogy melyikünk lesz a következő áldozat." Élményeiről a nő naplót vezetett, melyet a vesztegzár elmúltával szó szerint a bugyijában kellett kicsempésznie a szállodából, ugyanis tilos volt bármiféle tárgyat magukkal vinniük.
Koszovón ennél durvább körülmények vártak a betegekre. Đakovicában egy kórház szolgált a karantén helyszínéül. Ide érkezett meg speciális csapatával Dr. Vojislav Šuvaković, aki korábban behatóan tanulmányozta a feketehimlőt Indiában, így szakértőnek számított. Ám a hazájában tapasztalt állapotok még a sokat látott professzort is megdöbbentették: volt olyan intézmény, ahol az egész épületben szinte alig volt orvos vagy ápoló, mivel a betegségtől való félelmükben sorsukra hagyták pácienseiket. Szerencsére az ellátást sikerült központi irányítás alá vonni, ezzel normalizálódott a helyzet. A WHO szerint Jugoszlávia jól vizsgázott a fertőzés eszkalálódásának megakadályozásában.
A hatóságok az albán többségű déli tartomány egész területén rendkívüli állapotot hirdettek ki, és járványmegelőző intézkedéseket foganatosítottak: először is tilos volt átkelni a belső határokon a védettség tényét bizonyító hivatalos oltási igazolás nélkül. A tömegrendezvényeket (még az esküvőket is) betiltották. Ezzel párhuzamosan megkezdték a vakcinációt. Rövid időn belül az akkor közel húszmilliós jugoszláv lakosság legnagyobb részét beoltották, a járvány pedig május végére teljesen lecsengett.
Korabeli dokumentumfilm a feketehimlő jugoszláviai felbukkanásáról
Az esetet természetesen figyelemmel kísérte a külföldi média is: a fejlett országokat mindez arra késztette, hogy átgondolják a himlő eradikációjáról alkotott nézeteiket. Az egészségügyi világszervezet pedig egy gyorsbeavatkozó egységet hozott létre: tagjaik sorra járták a világon még itt-ott megtalálható fertőzési gócokat, és mindenütt körülzárták az érintett területeket. Közben mindenkit beoltottak, aki csak egyszer is feltételezhetően egy légtérben tartózkodhatott a vírus hordozóival. Az utolsó természetes eredetű megbetegedést Szomáliában regisztrálták, 1977-ben. (A himlő áldozatául később már csak olyan személyek estek, akik laboratóriumi vírustörzsekkel dolgoztak.)
Az 1972-es jugoszláv himlőjárvány tizedik évfordulóján mutatták be Goran Marković Variola vera című nagyjátékfilmjét. A sötét hangulatú dráma (thriller) nem követi hűen a valódi eseményeket, a karantén helyszíne pl. a filmen áttevődik a belgrádi Központi Kórház épületébe. A himlővírus szörnyű tüneteit naturalisztikusan bemutató mozi nagy sikert ért el, különféle szavazásokon rendszeresen beválogatják a legjobb huszadik századi szerb filmek közé. Mindez nem utolsó sorban a színészi játéknak köszönhető. (Rade Šerbedžija alakításáról korábban írtunk, de rajta kívül az Ingmar Bergman filmjeiből ismert Erland Josephson is feltűnik benne. A svéd színész egyébként pár hete távozott az élők sorából.)
Persze a himlő mellett inkább szól ez a film a kommunista államhatalom kritikájáról: a hatósági személyeket ugyanis nem túlzottan érdekli a borzalmas állapotban haldokló emberek megmentése, inkább azzal vannak elfoglalva, hogy makulátlan öltönyeikben hosszas értekezleteket tartsanak, és hogy megakadályozzák a fertőzöttekkel való kontaktust. A betegség fizikailag megjelenő formája így átlényegül a társadalom lelkét belülről rohasztó, sokkal súlyosabb kór metaforájává. (Hogy a rendezőnek mennyire igaza volt ebben, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy antiutópiájának valóra válásához mindössze újabb tíz évet kellett várni.) A kézikamera-szerű felvételek ráadásul még közelebb hozzák a nézőhöz a kiszolgáltatottság érzését, ezáltal magunk is részesei vagyunk a történetnek, bármilyen horrorisztikusnak tűnik is az. Egyikünk sem lehet biztonságban.
A Variola vera egyik fontos jelenete (Itt pedig akár a teljes film megnézhető online)