"Bosznia talány: miként az ember is az, minden egyes ember, önmagának is. S kerek e világon minden ország: Bosznia, azaz talány. Ám megmutatkozó arcaival és rejtélyes rétegeivel, szépséges és sötét csodáival Bosznia még valami több és nehezebb: labirintus."
A fenti mondatokkal kezdi az ország történelméről szóló művét Ivan Lovrenović. Könyvét már elég régen olvastam, valamiért megtetszett ez a hasonlat, valószínűleg ezért másoltam ki arra a halványzöld bordázott papírra, amit akkoriban könyvjelzőként használtam. Tudom, mert most újra megtaláltam abban a másik könyvben, amit szarajevói utazásomra magammal vittem, mint fontos és nélkülözhetetlen bédekkert. Igor Štiks (nem azonos Styxx nevű szerzőtársammal) regényéről van szó, az Illés próféta székéről, mely a város legutóbbi ostroma idején játszódik, és amely egyfajta kulcsot is jelentett nekem mindahhoz, ami felé érkeztem a két kocsiból álló vonatszerelvény leghátsó ülésén, a rekkenő augusztusi hőségben. Hogy miért olyan személyes számomra, az maradjon az én titkom, de a történet elolvasását mindenkinek feltétlenül ajánlom.
Különös dolog, hogyan hatnak ránk távoli és rég nem látott (esetleg korábban sosem látott) városok, a maguk sajátos jellemzőivel. Emlékszem, mielőtt pár éve eljutottam volna Londonba, pontosan tudtam, hogy miben lesz részem. Úgy értem: jóval az utazást megelőzően világosan láttam magam előtt az utcákat, hallottam az ottani hangokat és tisztán éreztem a Regent's Park illatát. Ugyanígy voltam Szalonikivel is, mármint ami az ottani illatokat érinti. Sejtésem szerint hamarosan Isztambulban és Jeruzsálemben megismétlődik majd ez a déjà vu élmény. Szarajevó esetében viszont olyan történt, amit magam sem hittem volna: álmodtam róla. Még pedig hosszan, több éjszakán keresztül, és meglehetősen kézzel fogható minőségben. Utólag tudom, hogy minden, amit álmomban láttam, többé-kevésbé a valóságban is ugyanígy létezik. Hát ilyen különleges város ez. Helyesebben: a különleges városok ilyenek.
Robogott velem a vonat egy olyan országba, melynek a legújabb definíciók szerint "kohéziós ereje kicsi", de legalább egyben van, az is valami. Sőt, minden látszat ellenére igenis fejlődőképes, ha vezetői végre észhez térnek. Evidenciák puffogtatása ezen a blogon mindig népszerű volt, úgyhogy hadd áruljak el egy titkot: Bosznia nem más, mint az egykori Jugoszlávia kicsiben. Habár a történelem folyton ismétli önmagát, de a széthullásnak nem szabad megismétlődnie. Európa véres huszadik százada szimbolikusan Szarajevóban kezdődött és Szarajevóban ért véget, egyszer és mindenkorra. A város többé nem lehet híres bombákról és tankokról; ideje már, hogy valami más jusson az emberek eszébe róla. Mondjuk lehetne a Nyugat-Balkán pénzügyi központja. Jugó Svájc. Minden adottsága megvan hozzá. Oszták, magyar, olasz, görög, török és arab bankok ideális regionális székhelye, már csak történelmi-kulturális okok miatt is.
Így képzelődtem a negyven fokos hőségben – sajnos Pécs után nem működött a klímaberendezés − miközben lassan de biztosan haladtam úticélom felé az Eszék–Doboj–Zenica vonalon. Ábrándozásaimat csak a határőrök és a jegyvizsgálók zavarták meg. Utóbbiból szokatlanul sok volt, hiszen először Eszéken, majd érthető okokból a bosnyák Šamac után, valamint Dobojban is lecserélték őket. A Republika Srpska és a Föderáció kalauzainak egyébként teljesen más egyenruhájuk van, elvégre két külön vasúttársasághoz tartoznak. Ja, a két entitás határán mozdonyt is cseréltek – ha már lúd, legyen kövér alapon. Ennek ellenére Boszniában csak egyszer firkáltak bele a jegyembe (menet is és jövet is), míg a horvátoknál kétszer. A Szerb Köztársaság alkalmazásában álló vonatkísérő személyzet egyébként messze a legkedvesebb volt az elmúlt pár évben ex-YU területen utamba kerülő kalauzok közül. Mondjuk egy kicsit érződött rajta a pálinkaszag; lehet, hogy azért.
Megfigyeltem, hogy a szerbek által leginkább lakott északi vidékeken a pravoszláv templomok tornya sajátos építészeti egyvelegről tesz tanúbizonyságot. Előre szólok: nem arról van szó, hogy egykori mecsetekből alakították volna át őket. Ellenkezőleg, ezek többnyire teljesen új, tíz-tizenöt éve épült alkotások. Neobizánci stílusuk hasonlóvá teszi őket azokhoz a modern templomokhoz, melyek az utóbbi időben Vajdaságot is elárasztották. Persze ott az ilyesmi tájidegen, hiszen vidékeinken egy hagyományos szerb templom általában késő-barokk, illetve klasszicista homlokzattal, változatosan formált toronysisakkal rendelkezik. Miben áll az észak-boszniai szerb templomok furcsasága? Keskeny és magas tornyukban, melynek méretei teljesen aránytalanok a templom főhajójához képest, ám az épület így sok esetben magasabb, mint a szomszéd dombon álló muzulmán egyházközség minaretje. Nem viccelek. Szarajevóban egyébként egy ilyet sem láttam, az ottani templomok kevésbé rugaszkodnak el a hagyományos formáktól (lásd itt alant).
A Föderáció területére már akkor érkeztem, amikor beköszöntött a Ramadánt lezáró muzulmán örömünnep, a Bajram. A vasúti töltés melleti házakban és kertekben vidám családokat láttam, akik épp nagy lakomán vettek részt. A vonat megtelt kiöltözött emberekkel, ők a rokonaikhoz igyekeztek Zenicába vagy éppen Szarajevóba. Szerencsére az ünnep nem csupán egy éjszakán át tart, így a későn érkezők nem maradtak le semmiről. "Bajram dođe, mirišu avlije" – ezt már egy fővárosi koncertet hirdető plakáton olvastam. Az évente megrendezett jótékonysági esemény címadó dalát itt a zágrábi dzsámi női kórusa énekli:
Facebook-tagjaink már tudják (mert megírtuk), hogy Ahmet Davutoğlu török külügyminiszter is ellátogatott a Skenderija sportközpontban szervezett ünnpeségre. Idén már másodszor járt Boszniában. Persze csak a Föderációban. "Bosznia a mi családunk" – hangzott el ünnepi beszédében, többek között. Ezt a tévéből tudom, ugyanis az összes adón ez ment. Kivéve persze a szerb csatornákon, mert ott valami partizánfimet adtak helyette. Nem sokáig néztem, inkább belevetettem magam Szarajevó utcai forgatagába. Augusztusban és szeptemberben állítólag rengeteg turista érkezik, így lehet, hogy fals képet kaptam, de a városközpontban sétálva szinte több angol, német, spanyol, török és arab szót lehetett hallani, mint délszlávot. Hogy ez jó-e vagy rossz, azt mindenki döntse el maga; egy biztos: Szarajevó az 1984-es téli olimpia után ismét az érdeklődés központjában áll. A város felébredt Csipkerózsika-álmából. Felnőtt egy generáció, amelynek nincs köze a háborúhoz, és most éppen ők buliznak a szállásommal szemközti házban is, a golyó-ütötte falak mögött.
Alagút Dobrinja és Butmir között (lásd korábbi írásomat)
A lövésnyomok meg az aknavető-gránát aszfaltba ütött jellegzetes mintái ellenére Szarajevó ma már biztonságos. Az erőszakos bűncselekmények aránya állítólag itt a legalacsonyabb az egész Nyugat-Balkánon. Megerősíthetem: nyugodtan lehet éjjelente egyedül sétálni a rosszul kivilágított utcákon, még a külvárosokban is. Az eltévedés veszélye is csekély: ha mindig hegynek lefelé megyünk, akkor előbb-utóbb visszajutunk a Miljacka partjára, onnan pedig már lehetetlen eltéveszteni a Baščaršiját. A segítőkész helyi lakosok egyébként a legváratlanabb időben is képesek felbukkanni egy hirdetőoszlop vagy egy sírkő mögül. Ez utóbbiakból ugyanis elég sok van: majdnem minden sarkon látható egy sírhantokkal sűrűn borított muzulmán temető. Néhány nap alatt hozzá lehet szokni a látványhoz. Az egyik étterem kerthelyisége szinte szomszédos a sírkerttel. Lehet, hogy bizarrnak hat, de egy olyan városban, ahol a pravoszláv templomban kávét mérnek (Saborna crkva, és tényleg!), ez is belefér. Elvégre Boszniában vagyunk...