Autonómia-modellek
Az Olaszországhoz tartozó Dél-Tirolnak nincs sok köze Szerbiához és a többi volt jugoszláv tagállamhoz, amely területek hírei blogunk fő profilját képezik. Annál több viszont a jól megvalósított etnikai kisebbségi autonómia-modellhez, ami a vajdasági magyarság apropóján szintén a blogunkon gyakran feldolgozásra kerülő téma.
Olvasónk, Deák Tamás (aki egyébként a kiváló: A Wang folyó versei c. blogon is szokott publikálni) foglalta össze a nemzetiségi területi autonómia-sikersztorik között mindig is előkelő helyen emlegetett Dél-Tirol történetét.
Várjuk a kommenteket, illetve Québec, Katalónia, Baszkföld stb. hasonló összefoglalóját, de akár a vajdasági Magyar Nemzeti Tanácsról is írhattok: mi az amiben úgy tűnik, hogy beváltja a hozzá fűzött reményt, esetleg mi az, amiben más lovat akartunk, vagy mint Rothstein, megírhatjátok saját vajdasági magyarság-víziótokat.
A kisebbségi területi autonómia legfeljebb látszólag olyan magától értetődő, és egyszerűen kivitelezhető civilizációs vívmány, mint a 90-60-90-es idomú szépleányok egyperces monológja a világbékéről, a gyakorlatban cseppet sem könnyű hatékonyan megvalósítani.
Valójában, mivel kb. százötven-kétszáz éve a nemzetállamok korában élünk, amely állammodellnek az autonómia, mint a szuverenitás önkéntes csonkítása alapjaiban ellentmond, így bármennyire is magasztos eszme az önrendelkezési jog, határrevízió nélkül a megvalósítása olyan, mint egy jól termő káposztaföldön biztosítani a kecskék gyarapodását anélkül, hogy az a káposztaállomány rovására menne.
Határmódosítással pedig a többség válna kisebbséggé, vagyis a problémát fordított előjellel kellene kezelni, hacsak mindez nem párosul kényszerlakosságcserével és etnikai tisztogatással, ami viszont minden, csak nem XXI. századhoz méltó, civilizált eljárás.
“
Dél-Tirol – Az akarat diadala
Nem véletlenül választottam ezt a csúnyán áthallásos alcímet. A magyar és az európai mainstream közbeszédben a dél-tiroli autonómia általában mint a kisebbségi paradicsom elérendő példájaként jelenik meg, de – jellemzően – a terület történelme egyáltalán nem közismert. Ebben a posztban megpróbálom röviden felvázolni, mi is történt arrafelé; és egyből megértjük, hogy miért lengi körül nagy csend Dél-Tirol múltját.
A táj festői, a növényvilág változatos
A terület a múltban sokféle kalandos urat és uralkodót viselt el, azonban a kora újkortól 1806-ig a Német-Római Birodalom része, így alapvetően mindig is német nyelvű volt. A nemzeti "szunnyadás" korszakában ez egészen a XIX. század második feléig nem jelentett semmilyen problémát. Az olasz egységért küzdők azonban már az 1860-as évek elején úgy érezték, hogy a terület megváltatlan (irredenta), és a régi római antik világ jogán az egységes Olaszországba, a velencei régióba kívánta olvasztani - ahogy Triesztet és Savoyát is. Ezt annak ellenére gondolták így, hogy már 1869-ben sem érte el az olaszok száma a 10%-ot azon a területen, amelyet később Ausztria a saint-germaini békében elveszített.
Arco fellegvára, ahogy a "mi" Ajtósi Dürerünk látta
ötszáz éve (illetve ugyanaz napjainkban)
Az 1915-ös londoni titkos szerződésben az antant oda is ígérte ezt a területet Olaszországnak a háborúba lépés fejében. A harcok 1917-ig körülbelül az akkori osztrák-olasz határon folytak, majd a caporettói áttöréssel leszorították az olaszokat a Piave folyóig. A Monarchia az 1918-as júniusi piavei csatát elvesztette (nem kis részben azért, mert elvetették a "fiatal" flottaparancsnok, Horthy Miklós tervét, aki néhány rombolóval felhajózott volna a Piavén, és hátba támadta volna az olasz haderőt), ezzel Ausztria-Magyarország és a terület jövője gyakorlatilag eldőlt.
Az első világháború után az olaszok pontosan ugyanabba az asszimilációs, illetve lakosságmegbontó intézkedésekbe kezdtek, mint akármelyik győztes utódállam (talán egyedül Lengyelországot leszámítva). Ezrével telepítettek olaszokat a régióba, a német nyelv használatát adminisztratív eszközökkel korlátozták és erőszakosan tiltották. A tengelybarátság sem változtatott a helyzeten: a dél-tiroliak azt az elvi választást kapták, hogy vagy vessék alá magukat az asszimilációnak, vagy távozzanak a Birodalomba. Rengeteg dél-tiroli kért (anschluss utáni birodalmi) német állampolgárságot, de alig negyedük távozott el szülőföldjéről. A második világháború idejére az olasz lakosság már 30%-os a területen.
Semmilyen szempontból nem javult a németek helyzete a második világháború után sem, az Olasz Köztársaság pontosan ugyanazt a betelepítő politikát folytatta a területen, mint a fasiszták. Ugyan 1948 januárjában az olasz békeszerződésnek megfelelően létrehoztak egy autonóm területet, azonban annak határait gondosan úgy vonták meg, hogy a többség olasz legyen.
Ez a hozzáállás egyre jobban fokozta a feszültséget, az indulatok 1956-ban robbantak. Ekkor már a civil lakosság leplezetlenül tüntetett; a hegyek oldalára, a házak ablakaiba, a templomok tornyára a tiroli piros-fehér színeket festették. Az olasz hatóságok válasza is természetesen egyre keményebbé és egyre erőszakosabbá vált. 1957-től az addig kompromisszumokat kereső Dél-tiroli Néppárt (SVP) vezetését a radikálisabb Silvius Magnago vette át. Az ő kezdeményezésére a helyi "osztrákok" nem folytatták tovább a kompromisszumkereső politikát, az ügyet kivitték a nemzetközi színtérre, Ausztria hathatós támogatásával. A feszültség fokozódásával már megjelent az SVP retorikájában az elszakadás is: 1957. november 18-i tüntetésük jelszava már a "Los von Trient!" volt.
Megalakult a Dél-tiroli Felszabadítási Bizottság, amelynek vezetőjét csakhamar börtönbe is zárták, ott szívrohamban meghalt. A felgyülemlett feszültség ezek után szó szerint is berobbant: 1959-től dinamitos merényleteket hajtottak végre olasz épületek és emlékművek ellen, a robbanószert nem kis részben Ausztriából szerezve be. Mivel a szervezet az akciókat hatástalannak ítélte, 1961. június 11-én megtörtént a Tűz éjszakája (Feuernacht, ill. Notte dei fuochi). Egyidejűleg 47 helyen robbantak fel a villanyvezetékek, így a terület elektromos áram, egyben közvilágítás nélkül maradt.
Az olasz kormány katonákat vezényelt a helyszínre. Több dél-tiroli meghalt a lövöldözésekben, és sokakat a második világháborúból ismert legkegyetlenebb módszerekkel kínoztak meg a börtönben. Bruno Kreisky osztrák külügyminiszter – későbbi kancellár – az ügyet az ENSZ elé vitte.
1961-ben megalakul a "19-es bizottság" az autonómia kidolgozásáért, 1962-ben az osztrák és az olasz külügyminiszter találkozik Velencében, a tárgyalások témája a dél-tiroli helyzet. 1965-ben Aldo Moro (ekkor töltötte be másodszor Olaszország miniszterelnöki posztját a rá bő egy évtizeddel a Vörös Brigádok terroristái által elrabolt, majd meggyilkolt kereszténydemokrata politikus) tárgyal Silvius Magnagóval, és megvitatják a 19-es bizottság ajánlásait. Az SVP 1969-es kongresszusán Magnago már javasolja elfogadásra az autonómiacsomagot. 1972. januárjában életbe lép az autonómiastatútum, amely részletesen rendezi a kisebbség viszonyát az olasz államhoz és az anyaországhoz. A legfontosabb szabályozás: minden iskolában tanulni kell az itt előforduló három nyelvet (német, olasz, ladin) és köztisztviselő csak olyan személy lehet, aki mind német mind olasz nyelvből a megfelelő szintű nyelvvizsgát letette.
A terület története nem véletlenül "tabu": láthattuk, hogy a dél-tiroliak nem riadtak vissza semmilyen eszköztől hogy elérjék céljukat. De az is szembeötlik, hogy Ausztria hathatós és következetes támogatása nélkül csak az erőszak kötődött volna a nevükhöz – hasonlóan a baszk ETA-hoz – és gondjaikat, problémáikat nem értette volna meg a világ.
Források:
http://www.altoadige-suedtirol.it/arte_storia/storia/1946_1965.php
http://de.wikipedia.org/wiki/Geschichte_S%C3%BCdtirols
http://www.irredentismo.it/Pagine%20web/altoadige.htm
http://kommentar.info.hu/iras/2011_3/a_del-tiroli_autonomia_avagy_egy_pelda_a_hidepitesre
http://www.corvinuslibrary.com/autonom/deltirol.pdf
”
"Semmi sem elég?!" – mondhatná egy olasz egységpárti
a képen látható osztrák szeparatista vircsaftról
A félmilliós népességű, 7 400 km2 területű (kicsit kisebb, mint a magyarországi Bács-Kiskun megye) autonóm körzet lélekszámának jelenleg közel 70%-a német. Az olaszok aránya alig több, mint 26%, (hiszen a lakosság több, mint 4%-a ladin), vagyis a második világháború alatti 30%-os olasz lélekszámhoz képest csökkent az arányuk, a németeknek sikerült megállítani az olasz ollót. Érdekesség, hogy a megyeszékhely, egyben a legnagyobb város, Bozen (olaszul Bolzano) olasz többségű. A 116 településből 103 német-, nyolc ladin-, míg öt olasz többségű. Nyilván a korábbi olasz asszimilációs politika is hozzájárult a megyeszékhely elolaszosításához.
Bolzano (Bozen)A jelentősebb autonómiajogok: Dél-Tirol saját helyi parlamentet (Landtag) és közigazgatási végrehajtó szervet (Landesregierung) kapott. A parlamentben (regionális tanács) az olasz és a német képviselők száma egyenlő, elnökei felváltva olaszok és németek.
Az alkotmány, az olasz jogrend alapelvei, a nemzetközi kötelezettségek és a nemzeti érdekek szabják meg a háromszintű autonómiajogokat: a régió teljes, rész- és a kiegészítő illetékességekkel rendelkezik. A helyi törvényhozó hatalom teljes hatáskörei olyan területeket érintenek, amelyek fontosak a kisebbség önazonosságának megőrzésében (helyi közigazgatási szervek megszervezése, a helységnevek meghatározása, kötelező kétnyelvű helységnévtáblák, a népművészetek, helyi hagyományok ápolása, kulturális és tömegtájékoztatási intézmények működtetése, oktatási és szociális ügyek stb.).
Az autonómia-statútum alapján a lakásépítési támogatásokat, a bérlakásokat és a közszférában a munkahelyeket az egyes településen élő népcsoportok arányában osztják el.
A német és az olasz nyelv a hivatalokban egyenlő rangú. Köztisztviselő eleve nem lehet, aki nem rendelkezik mindkét nyelven nyelvvizsgával. Ha valamelyik nyelvcsoport úgy érzi, valamely jogszabály sérti, a regionális tanácsban vagy a tartományi tanácsban kérheti az „anyanyelvi szempontok szerinti szavazást”, illetve ilyen ügyekben a Bolzanóban működő Közigazgatási Bírósághoz is lehet fordulni. A tartományok az Alkotmánybírósághoz is fordulhatnak ilyen ügyekben.
Forrás: Wikipedia