Dokumentumfilm a szabadkai punkokról és más alterokról
A 2006-os, Darko Kovačević rendezte Nevidljiva Nacija ("Láthatatlan nemzet") című dokumentumfilm a szabadkai punk-, és egyéb underground zenei életet mutatja be.
A kemence: God save the Queen (Sex Pistols). A dokumentumfilm riportalanyai közül hárman is elmondják, hogy 1978-ban "tértek" meg a punkhoz, hiszen akkor hallották először a még szinte újdonságnak számító, 1977-ben megjelent God save the Queen című Pistols-számot. Mai szemmel az is mókás, hogy miképp jutott el hozzájuk a korabeli punkhimnusz: ketten egy vasárnap délutáni tévéműsorban látták, amikor is a műsorvezető felhívta a figyelmet arra, hogy felkavaró képsorok következnek, a szülők a kiskorúakat küldjék el a tévé elől. Szerencsére a tévé előtt punnyadó faterok ezt elmulasztották és az egyik tini titokban abban reménykedett, hogy hátha pornójelenet lesz. [Jugoszlávia, 1978: nincs internet, nincs videó, nincs hardcore pornó, van szocializmus.] Helyette egy olyan ütős flast élt meg, hogy már másnap punkszerkóban ült ki a poros alföldi város főterére, majd a középsuliban punkzenekart alapított. A harmadik nyilatkozónak, egy csajnak az apja hozta a zenét, aki Görögbe' járt hivatalos úton és ott a lemezboltban mindenki azt vette. Az öregnek gőze sem volt, hogy mit vitt haza a lányának.
A szabadkai punkok is úgy kezdték, mint szinte az összes sorstársuk: zenélni nem nagyon tudtak, polgárt pukkasztani viszont annál inkább. A Nade iz inkubatora gitárosa például egy puskaszuronyt kötött a gitárjára, egyszer az énekest véletlenül meg is sebesítette. Az első koncerten a középsulis kemény mag rájátszást követelt, csak az volt a bibi, hogy csupán két számuk volt.
A fiatal punkok az olcsó pia apropóján olyan helyekre jártak, ahol más, korabeli mainstream fiatal nem nagyon fordult meg. Például a Vakok és a Süketnémák Klubjában. Érdekes mód az ottani törzstagok meglepően toleránsan viszonyultak a tarajos-biztosítótűs, polgárpukkasztó kisvárosi punkokhoz, talán éppen azért, mert ők is valahol a társadalom peremére szorultak, és jól esett nekik az úgymond "egészséges" emberek társasága. Furcsa szimbiózisban éltek egymás mellett ezek a teljesen más eredetű szubkultúrák.
A kommunista hatalom persze ahol érte, basztatta a rebellis fiatalokat. A Helyi Közösségek, vagyis a városi kerületek pártfunkciainak le kellett adni előzetesen a dalszövegeket, és hát az ortodox kommancsok cenzori rostáján elég sok punknóta szövege fennakadt. Zenekarok betiltása, majd ennek a cseles kijátszása fémjelezte a szabadkai punk szubkultúrát. Például kamu néven, egy állítólagos új zenekarként jelentkezett be az egyik betiltott punkbanda a gyér fellépési lehetőségek egyikére. A zenészek a színházból ruhákat kölcsönöztek. Vastag csíkos szövetöltönyöket, valamint parókákat is. Majd az első szám eljátszása után a banda frontembere lekapta a parókáját és elmondta, hogy ők valójában kik. Akkoriban minden koncertet a rendőrség biztosított. A zsaruk nem vették a poént, azonnal letessékelték a bandát a színpadról.
A szabadkai punkéletet tucatnyi lelkes fiatal képviselte, akiket még ha nem is olyan durván, mint a csupán néhány tucat kilométerrel északabbra fekvő, és keményebb kommunizmust toló Magyar Népköztársaság egyik legortodoxabb kommancs vezetése alatt álló megyéje, Csongrád (innen a Pol Pot megye gúnynév) székvárosának, Szegednek a punkjait, élükön a CPG-vel regulázták meg, de a szabadkai "elvtársak" is igyekeztek keményebben odacsapni a(z önmagukon kívül) senkinek sem ártó punkoknak, mint a nagyobb, toleránsabb városokban, Belgrádban, Zágrábban, Ljubljanában, Szarajevóban, Újvidéken stb.
Az egyik srác lakása volt a helyi punkok meeting pointja, ahol kazettákat és fanzineket cseréltek. [Mint írtam, akkor még ohne internet, YouTube, blogok, fórumok stb. De még Music Television sem volt.] A zsaruk nem bírták ki, hogy egy párszor ne menjenek fel erre a lakásra, mintegy "oktató-nevelő-megelőző" szándéktól vezérelve, punkokat verni.
A punkokat a rendőrök mellett a helyi tahók is előszeretettel agyabugyálták, különösen ha nem Szabadkán, hanem a környező falvakban, vagy kisebb városokban léptek fel. Ebben azért nem kevés önrész is volt, ugyanis a srácok úgy tartották, hogy egy valamirevaló punk kutyakötelessége a közönség provokálása. Például a Debili u prolazu zenekar Jebem vam milu mater ("Baszom a jó édes anyátokat") című slágerükkel elérték, hogy a tizenöt fellépésükből tizennégy félbeszakadjon.
1982-ben a rezsim kitalálta, hogy a punkok nácik(!), ezért kell őket tűzzel-vassal irtani. A politikusok, főleg az ifjúsági politikusok akkor sem voltak sokkal hülyébbek, mint manapság, és ugyanolyan magabiztosan állítottak bődületes marhaságokat olyan témákról, amikhez nem értenek. Például a Szabadkai Rádió egy 1983-as adásából bejátszásra kerül a filmben egy ifjúkommunista-lány kioktató, lazának szánt agymenése: "Az a punk, aki nem tudja, hogy a punk nácizene, nem is igazi pánker!" OMG.
A nemzetbiztonságon keresztül a jugoszláv szocialista állambácsi is sok mindent szeretett volna megtudni a rebellis fiatalokról, és ebben a jugók is olyan David Zuckerman-i sikereket értek el, mint a Vasfüggönyön túli 3/3-as elvtársak a Magyar Népköztársaságban.
Besúgók sajnos a szabadkai punkéletet is mételyezték. Az egyik banda dobosa 1982-ben töltötte tényleges sorkatonai szolgálatát és döbbenten számolt be a gitárosnak arról, hogy a nemzetbiztonsági tiszt mi mindent tud róluk. Nem csak a dalszövegeket, hanem olyasmit is, hogy mikor-melyik erdőben rúgtak be, és ki mindenki volt ott. Az egyik riportalany elmondja, hogy akkoriban olyan pletykák is keringtek, miszerint a nagysikerű szlovén Laibach basszusgitárosát a jugó állambiztonsági szolgálat építette be a zenekarba.
A szabadkai punkból és egyéb alter zenei szcénából senki sem tudott kitörni, az egy szem Lajkó Félixet leszámítva, bár az ő kapcsolata a szabadkai undergrounddal meglehetősen marginális.
A dokumentumfilm erőssége, hogy a sikerek elmaradásával kapcsolatban a riportalanyok klisés válaszai mellett (messze voltunk a kulturális központoktól, stb.) az egyik megszólaltatott őszintén elmondja: "Talán azért, mert nem voltak elég jók."
Az elsősorban a nyolcvanas és részben a kilencvenes évekre fókuszáló film másik erőssége, hogy elkerüli a kilencvenes évek háborús szenvedéseinek túlhangsúlyozását. Az egyetlen jócsaj-riportalany [Figyelem: "bőcsész-jócsaj" ohne szilikon és Norbi-fitnessz] nyilatkozik ezzel kapcsolatban. Meghatóan, mégis teljesen vállalhatóan, bőven a giccshatáron belül:
"A zene mentett meg, ez jelentette az egyedüli segítséget a legnehezebb pillanatokban. Amikor minden ajtó bezárult, a szabadság iránti vágyunkat csak a zenélésben élhettük ki. Mikor körülötted minden szörnyű, elő tudsz venni egy hangszert,
leakasztod a falról a gitárt, összeraksz egy dalt és ennyi."
Ezek az arcok a viszonylag mérsékelt önpusztításon kívül (klasszikus drogok fogyasztása Szabadkát nem igazán jellemezte a nyolcvanas években, inkább piáltak, páran a mindennél rosszabb szipuzásnak hódoltak, és azért a film forgatásakor is kevés szereplőt látni cigi nélkül) lényegében a légynek sem ártottak. Bármennyire is feketítette őket a szocialista propaganda, ha rajtuk múlik, akkor lófasz se lett volna, nemhogy polgárháború. Toleráns, sovinizmussal egy cseppet sem megfertőzött figurák, nem úgy, mint néhány befutott előadó a mainstream Ex-Yu zenei szcénából, akár a poprock, akár a turbofolk műfajából.
Nem egy pörgős film, Annak ajánlott a másfél óra, aki bírja az oldschool doksifilmek ritmusát. Szabadkaiaknak alap (a város egyik tarajos ikonjáról, a nyitóképen látható Damir "Septic" Pavićról ráadásul anyaggyűjtés közben megtudtam, hogy magyar :-) Forrás: "Damir Pavić (41) már negyedik évtizede Septicként él és dolgozik. Azelőtt Siriusnak hívták, onnan jött és költözött a Földre. A káosz és a fraktális paranoia lejegyzője és megmutatója, a pank ikonja.") és hát mindenki másnak, aki azon elmélkedik, hogy miért nem tört ki a városából legalább egy alter-banda, mint Londonban, Seattle-ben, Budapesten, Pécsett, Debrecenben, Belgrádban, Szarajevóban, Gyulafirátóton vagy Ljubljanában stb.
Mert azért lássuk be, hogy jóval több az olyan város, ahol nem törtek fel alter-gigasztárok. Nincs is ezel baj. Maga Kurt Cobain is talán saját magát is jobban szerette volna, ha megmaradt volna egy néhány tucatnyi közönség előtt zenélő, noname garázspunkernek.
És hát kell annál hatásosabb felütés egy Ex-Yu, nem befutott punkzenészek sztoriját feldolgozó filmnek, mint az olyan, amelyben a rendező egy piros Yugóval vág neki a kulturmissziójának?
A teljes film magyar felirattal, de a felirat angolra is átváltható.
