Számos politikust, köztisztviselőt és egyéb funkcionáriust tettek el láb alól Szerbiában az elmúlt 15-20 évben; egyikük a miniszterelnök, Zoran Đinđić volt. Ez a gyilkosság a legismertebb, de mellette még számos egyéb csúnya halálesetet és gyilkossági kísérletet lehet felsorolni, amelyek mind a szerb politika és az alvilág, valamint a sport évtizedes összefonódásának eredményei. Bőven elég lesz a Jugoszláv Szövetségi Szocialista Köztársaság felbomlásától kezdeni. A korábbi időszakok politikai gyilkosságait alighanem csak egy jó 10 000 oldalas domumentumban lehetne összefoglalni. Ez is elég lesz. Gondolnom kell magamra is.
A politikai gyilkosságok Slobodan Milošević hatalmának vége felé váltak gyakorivá Szerbiában. Legtöbbjét maga az diktátor rendelte meg, hogy eltegye láb alól kellemetlen ellenfeleit, és egyben megfélelmlítse mindazokat, akik még nem szálltak szembe vele, de gyűjtötték a bátorságot hozzá. Máskor politikai, illetve bűnözői csoportok, vagy ezek keverékei öldösték egymást. Mindehhez persze az is kellett, hogy a kommunizmusból, majd szocializmusból a polgárháborúba sodródó ország lakossága eltűrje, vagy legalábbis valamiféle színdarabként nézze végig a történéseket. A kilencvenes évek Szerbiája morális értékekeben messze az akkori Magyarország szintje alá került. A nép nem volt érzékeny a lopásra, csalásra, akár gyilkosságra sem. A legtöbb embert a betevő megszerzése hozta a leginkább lázba, bár az vitathatatlan, hogy mindig voltak ellenálló csoportok. Igaz ezek csak az OTPOR-korszakra váltak olyan erőssé, hogy komoly fenyegetést jelentsenek az uralkodó rezsimre. El is üldözték végül. Több mint 10 évbe telt.
1999. április 11. Slavko Ćuruvija
Háztömbje előtt lőtték agyon Slavko Ćuruviját, az Evropljanin, és a Dnevni Telegraf lapok tulajdonosát. Bár a gyilkos kiléte, vagy az indíték ismeretlen, a szakma azt gyanítja, hogy az újságírónak a hatalmat támadó, kritizáló cikkei miatt kellett meghalnia. Lapját korábban betiltották, óriási büntetéseket róttak ki rá, börtönnel, halállal fenyegették, végül ez utóbbit váltották be.
1999. október 3. Ibarska Magistrala – egy sikertelen kísérlet
Vuk Drašković, a Szerb Megújhódási Mozgalom vezetője testőreivel és párttársaival az Ibári gyorsforgalmi úton haladt, amikor egy homokot szállító teherautó rohant beléjük. A merényletet Milošević rendelte meg, és a jugoszláv titkosszolgálat hajtotta végre. A "balesetben" négyen haltak meg, vagyis csaknem mindenki, kivéve magát Draškovićot.
Vuk Drašković Slobodan Milošević esküdt ellensége volt. A kilencvenes évek elején utcai demonstrációkat szervezett, hogy megdöntse Slobo hatalmát, később különféle ellenzéki koalíciók tagja és vezetője is volt. Igazán gyűlölték. A merényletet ugyanaz a Milorad Ulemek "Legija" tervelte ki, akit később Zoran Đinđić meggyilkolásáért is elítéltek.
Milorad Ulemek "Legija" – számos szerb fegyveres erőt megjárt veterán, tagja volt az Arkan által vezetett szerb szabadcsapatoknak is, amelyek Horvátországban és Boszniában harcoltak ("Tigrisek") a kilencvenes évek közepén. Miután leszerelt, 1996-ban tagja lett a szerb titkosrendőrség "terrorista elhárító" osztagának, a Vörös Sapkásoknak. Ezt a szakaszt 1999-től már ő vezette. A merényletek szinte kivétel nélkül az ő nevéhez köthetők. Ami a kivitelezést illeti.
2000. június 15. Budva - újabb sikertelen kísérlet
Vuk Drašković a montenegrói Budvában üdült. Egy éjszaka éppen a nyaraló nappalijában ült, amikor az ablakon át rálőttek. A mindössze négy méterről célzó bérgyilkosok nem találták el a politikust. Vuk Drašković elmondása szerint éppen előre hajolt, hogy elvegyen valamit az asztalról, amikor hangtompítós fegyverből leadott lövést hallott, és valami meleget érzett a nyakán. A gyilkosok biztosra akartak menni, ezért a fejére céloztak, de ő éppen a lövés pillanatában mozdult meg. Miután felismerte a helyzetet, Drašković a földre vetette magát, és fedezéket talált egy oszlop mögött. A merénylők elmenekültek. Végül összesen nyolc golyót szedtek ki a bútorokból és a szemközti falból, ebből kettő súrolta a célpont fejét. Vuk Draškovićnak ismét szerencséje volt.
2006. október 2. Belgrád
Kocsija alá rejtett pokolgép végzett a fenti merénylet egyetlen szemtanújával, Goran Mijatovićtyal. Az egyébként alvilági figura korábban már túlélt egy támadást. 2000. augusztusában a karjába kapott egy golyót, amikor rálőttek miközben vezetett. 2006-ban kocsijában felrobbant.
Ivan Stambolić – 2000. augusztus 25-én tűnt el.
Stambolić és Milošević (balra, illetve jobbra a képen) már a nyolcvanas évek végén összetűzésbe kerültek a párton belül. A politikai támadások hatására Stambolić 1987-ben visszavonult a politikából. Röviddel ezután lánya gyanús körülmények között közúti balesetben halt meg. Felesége a temetésen megjelenő Miloševićnek nem nyújtott kezet.
Ivan Stambolić a politikából a gazdaságba nyergel át, és a nemzeti bank vezető embere lesz '87-ben. Ő vezeti a nemzetközi együttműködésekért felelős szekciót. Miután a Nemzeti Bank irányítását átveszi a Szövetségi Kormány, és Slobodan Milošević leváltja őt, Stambolić egyre élesebben bírálja nyilvánosan egykori elvtársát. Az egyik utolsó interjúban a zsarnok közeli bukásáról beszél.
"Bukása nehéz, és drámai lesz, mert a jugoszláv elnök csak az elnyomás erőinek köszönheti hatalmát, és nagyságát."
2000-ben, közvetlenül a választások előtt, augusztus 25-én kocogás közben rabolták el. Stambolić a Jugoszláv Szövetségi Köztásrsaság (Kisjugoszlávia) elnöki posztjára pályázott, Milošević helyére. 2003-ig semmi hír nem érkezik róla, a nyomozás eredménytelen. Szerbia utcáit elborítják, a "Hol van Stambolić állampolgár?" plakátok.
2003. márciusában találnak rá Újvidék hegyén, a Fruška Gorán. A nyomozásban később kiderül, hogy még elrablása napján végeztek vele a szerb titkosszolgálat emberei. A helyen, ahol elásták, ma emlékmű áll.
Zoran Đinđić - 2003. március 12.
Đinđićet is az útról leszorítós technikával próbálták meg megölni először. 2003 februárjában még a sofőr lélekjelenlétének köszönhetően megúszta a merényletet. 2003. március 12-én azonban orvlövész végzett vele. A dolog pikantériája, hogy Milošević szinte napra pontosan 3 évvel később halt meg hágai cellájában, 2006. március 11-én, a születésnapomon.
Március 12-én 12 óra 25 perckor, 180 méter távolságról Đinđićet lelőtte Zvezdan Jovanović, a titkosrendőrség különleges alakulatainak tagja. Vallomásában azt mondta, azért, mert Đinđićben egy diktátort látott, aki Szerbia felett zsarnokoskodik. A nyomozást követő tárgyalásnak 12 vádlottja volt, kiderült, amit mindenki tudott. Megrendelésre ölték meg. A politikus halála után a családját sem kímélték, ahogy mindig, azúttal is mindent megtettek azért, hogy a nyomozást minél jobban hátráltassák.
1999. és 2006. között 11, a szerb futballban tevékenykedő ember halt meg: klubelnökök, tulajdonosok, és szövetségi tisztviselők. Kilencet megöltek, kettő öngyilkos lett. Mindannyian a szerb labdarúgást a zavaros 90-es évek óta megszálló szervezett bűnözés miatt. Nemcsak mérkőzések eladása, és nagy tippmix nyeremények vonzották az alvilágot. A játékosok eladásából származó, nem adózott, óriási haszonra épült a rendszer.
Az olcsó csapatokat, és olcsó, közepes játékosokat zsarolások, korrupció, és gyakran gyilkosság árán juttatták az első osztályig, majd a válogatottságig, ami óriásira növelte vételárukat. Előfordult az is, hogy már befutott játékosokat "menedzseltek" ilyen módon. Miután lejárt a szerződésük, elvileg szabadon távozhattak a klubtól, de nem azt tették, hanem nagyon komoly összegekért adták el őket, így adómentesen. A drágává tett focistáért kapott pénzt végül zsákokban hozták haza külföldről. Több száz játékos talált gazdára nyugaton vagy keleten óriási összegekért, az állam teljes mellőzésével. Akkoriban adták le a most Dzsudzsák Balázzsal a PSV Eindhovenben játszó Lazetićet is, akkor még nem a PSV-be, hanem előbb Törökországba igazolt.
A lista korántsem teljes, biztos lesznek kommentelők, akik ki tudják egészíteni.