Előzmények:
A II. Világháború végét követő évben, 1946-ban, két egyesület összevonásával (Sloboda és Udarnik) Torpedo néven alakult meg a focicsapat. A névválasztás egy Szovjetunióból visszatért szarajevói atyafinak köszönhető, akit elbűvölt a moszkvai Torpedo játéka. A rákövetkező évben, 1947-ben, mintegy megérezve Tito 1948-as látványos szakítását Sztálinnal, a fociklub nevét F.K. Sarajevóra módosítják. A klub stadionja Szarajevó Koševo nevű városrészében áll.
Két idény kivételével a második Jugoszlávia stabil első osztályú csapata. Az első bajnoki idényből esik ki (1948-ban), majd közel egy évtized múlva, 1957-ben ismét betliznek a fiúk. Mindkétszer már a következő szezont újra a legjobbak között töltik.
Egy tiszt és egy úriember
A csapat stadionjának helyt adó városrész lakói kivételével elég nehéz egy klub hűséges szurkolójává válni, ha azt erős kommunista hátszéllel alapítják, közvetlenül a partizánok által megnyert háborút követően. Különösen akkor, ha ugyanannak a városnak a másik, többé-kevésbé hasonló erősségű csapata, egy békebeli alapítású, alulról szerveződő civil csapat, mint a szarajevói Željezničar. Ehhez többnyire olyan játékos-legendák kellenek, akik a focitudásuk mellett a klubhűség mintaképei, mint például nálunk a kispesti Honvédból Bozsik József.
A Sarajevónak Asim Ferhatović Hase volt ilyen állócsillaga. 1948-tól 1967-ig volt a csapat aktív játékosa. A jugoszláv első osztály gólkirályi címét is birtokolta, és vele szerezte meg a csapat az első bajnoki címét 1966/67-ben. Nagyon rövid időre szerződött a török Fenerbahçéhoz, de hamar visszatért, nem érezte jól magát szülővárosán kívül. Az idő előtti szerződésbontásért több pénzt fizetett be a török csapat kasszájába, mit amennyit ott keresett, csak, hogy mielőbb visszatérjen szülővárosába.
A korábbi koševói Olimpiai Stadion néhány éve az ő nevét vette fel. Kifogástalan úriembernek tartották mind a pályán, mind azon kívül. Kizárólag a játékélményért és nem a pénz miatt focizott. A foci akkora szenvedélye volt, hogy egyszer még a kórházból is kiszökött, csak, hogy játszhasson. Nem derogált neki legszűkebb pátriájában, Szarajevó Kovači városrészeben – ahol született, és a nem egész egy éves isztanbuli idegenlégióskodás kivételével élete végéig ott is élt – a szomszédok grundfocijába beszállni.
A cselkirály, technikás játékossal az is megtörtént, hogy az ellenfél játékosai egy-egy bravúros gólját követően ott helyben, a pályán gratuláltak neki. A már akkor is a legerősebb jugó csapatnak számító Crvena Zvezdának a focistái is megtették ezt a gesztust egy olyan meccsen, amikor a Sarajevo Belgrádban győzte le a házigazdát 4:2-re. Az egyik sportriporter egyszer ezt a poént is elsütötte: "Kedves Hallgatóink, amíg Asim Ferhatović Hase nem veszíti el a labdát, hallgassunk egy kis zenét."
A magánéletben szerény, szófukar, de a pályán virtuóz játékos a jugoszláv válogatottban csupán egy mérkőzést játszott. Hogy miért mellőzték? Passz. Annak ellenére, hogy ha kellett, az eredményt is hajtotta, mégis klasszikus latin-amerikai labdazsonglőröket idéző hozzáállásával, a focit elsősorban esztétikai élményt nyújtó játékként művelte, és talán a szövetségi kapitányok ezért tartották a szerepeltetését az eredményesség szempontjából fölösleges kockázati tényezőnek. A Sarajevóban 600 meccsen játszott és 400 gólt szerzett.
Hogy mi köze Tito marsallhoz, a második Jugoszlávia emblematikus első számú kommunista vezetőjéhez és az egykori partizán-főparancsnokhoz? Kábé annyi, mint az említett Bozsik Cucunak Rákosihoz, vagy Kádárhoz. Átvett tőle néhány kupát, lekezeltek, fogadta a gratulációkat és ennyi. Vagyis lényegében semmi.
Mégis szinte mindenki Titóval hozza kapcsolatba, ugyanis a nyolcvanas években a szarajevói Zabranjeno Pušenje együttes írt egy melankolikus, Asim Ferhatović Hase utolsó bajnoki meccsét feldolgozó, és egyben Hasét, mint remek focistát dicsőítő dalt, amibe viszont nagyon finom áthallásokat építettek be, amely szerint a focilegenda lényegében az akkor már néhány éve halott, de a lassan agonizáló rezsimjében még mindig személyi kultusz tárgyát képező Tito allegóriája. A Bozsik-példánál maradva, kábé úgy képzeljük el, mint ha valamelyik politikailag zűrösebb magyar banda, mondjuk a Bizottság, az Európa Kiadó, vagy a Beatrice írt volna egy Bozsik Cucu focipályafutását dicsőítő számot, de becsempészett volna egy "aki nincs ellenünk, az velünk van!" és egy "a krumplileves legyen krumplileves!" strófát.
Ironikus, hogy a dalszöveg még Titóról sem tartalmazott semmiféle negatívumot, mégis az államhatalom szemében a rockbanda ezzel a nótájával kihúzta a gyufát. Mint az egyre inkább felpuhuló, végét járó szocialista rendszerekben lenni szokott, az emberek azt találgatták, vajon a számot be fogják-e tiltani, vagy ennyi még (már?) belefér. És persze működött az összekacsintó, sorok közti célozgatás. Például az egyik tökösebb rádiós műsorvezető, sportriporter kollégájának pár évtizeddel korábbi bonmot-ját a visszájára fordítva, így konferálta fel a számot: "Következik a Nedelja, kad je otišo' Hase, amíg Ferhatovićtól el nem veszik a labdát."
A klub második bajnoki címét az 1984/85-ös idényben minden idők legjobb bosnyák labdarúgójával (persze a svéd-bosnyák Zlatan Ibrahimovićot nem számítva, aki meg ugye úriemberség terén labdába sem rúghatna Hase mellett :-)), Safet Sušićtyal szerezték meg, akit egyébként nemrég neveztek ki a bosnyák válogatott szövetségi kapitányának.
A Sarajevo volt az első olyan csapat az egykori Jugoszlávia területén, amelyik képes volt duplázni az úgynevezett Nagy Négyes (Crvena Zvezda, Dinamo Zagreb, Hajduk Split, Partizan Beograd) csapatain kívül. Ez az ország széteséséig rajtuk kívül már csak az újvidéki Vojvodinának sikerült.
Viccnek durva
A csapat szurkolóinak B-közepe, (a Sarajevo esetében jelenleg konkrétan az északi tribün, korábban viszont a keleti lelátón zúztak és szurkoltak) korabeli ultrái Pitari (a jellemzően csevap mellé tálalt lepényről, azaz pitéről, mint helyi ételspecialitásról vették fel a nevet) néven buzdította a bordó-fehér mezben játszó focistákat, a sportszerű szurkolás határain belül, és olykor azt átlépve. Egy Crvena Zvezda elleni hazai meccsen az ellenfél kispadjára a csapat szurkolóinak egyik jelképét, egy bordó-fehérre festett élő mérgeskígyót dobtak. (Poskok, latinul Vipera ammodytes, magyarul homoki vipera, a legmérgezőbb Európában vadon élő kígyó. Marása halálos is lehet).
Ezt követően a sajtó összjugoszláv-szinten mérhetetlenül felelőtlen, köztörvényes, bűnöző huligánoknak titulálta őket. Gondolom vitán felüli, hogy legalábbis azokra nézve, akik részt vettek ebben a "csínyben", okkal.
Még egy bordó-fehérre festett példányának a marásából se kérnék.
A Gonosz Hordái
A srácok a megújulásra és önmaguk szalonképessé tételére a történelemben nem először és nem is utoljára, és nem csak a foci-ultrákra jellemző (látszat)megoldást választották: a névváltoztatást. 1987-ben összegyűltek, röpködtek a névjavaslatok, majd végül a szó szerint legkézenfekvőbb, előttük heverő mellett döntöttek. A Jugoszláviában rendkívül népszerű, Zagor néven futó képregénysorozat egyik füzetét valaki az asztalon felejtette. A címe: Horde Zla, vagyis a Gonosz Hordái.
Kisvártatva megalakult a Sarajevo ultráinak női alcsoportja, a Kraljice Zla, azaz a "Gonosz Királynői". A lányok jellemzően a klub színére, bordóra festik a hajukat.
Halálos szenvedély
Tisztázzuk, hogy a foci-ultrák zsivány kalandjai nem merülnek ki pár maflás lekeverésében és néhány begyűjtött monokliban. Íme egy sajnos nem egyedülálló eset képekkel és videókkal:
