Előzmények:
Szerelem, foci, ultra
Céem nickű kommentelőnk ígéretéhez híven elküldte korrekt anyagát a spliti Hajduk focsicsapat Torcida nevű ultra-szurkolói csoportjáról. Mint korábban is írta, egy szubjektív beszámolót küld, mivel ő maga is az ultra szubkultúrához tartozik. Fúrta az oldalamat a kíváncsiság, hogy egy Serbia Insajd olvasó hogyan válik Torcida-taggá? Rá is kérdeztem. Mint kiderült, azért nem egészen a Torcida fészkelte be magát Céem szívében az első helyre, de a sztorija felettébb érdekes. Jöjjön előbb Céem története, aztán pedig tőle a Torcidáé.
Az a helyzet, hogy ugyan ultra-szurkoló vagyok (vagyis, ahogy mostanában inkább hívják: casual), de nem torcidás. Itt élek Magyarországon, Debrecenben, és az itteni csapatnak, a Lokinak (hivatalos nevén:DVSC) szurkolok. És immáron 13 éve a Loki egyik ultra szurkolói csapatának a tagja vagyok.
Hogy honnan jön a Torcida és a Balkán? Jártam egy szerb/horvát lánnyal, aki a családjával a délszláv háború alatt ideköltözött Debrecenbe. Az apukája spliti horvát, az anyukája pedig újvidéki szerb. A szülei itt Magyarországon elváltak, az apja később visszaköltözött Horvátországba. Amikor mi kint meglátogattuk, akkor megtetszett az egész "balkáni" mentalitás, illetve ráébredtem, hogy mindez egyébként is közel állt a habitusomhoz.
Újvidéken és Splitben is jártunk. Nagy volt a szerelem bolondfalván, elkezdtem szerbül és horvátul tanulni (még szerencse, hogy az anyukája mondjuk nem észt, az apukája meg nem baszk, legalább könnyebb volt a két nyelvet párhuzamosan tanulnom. :-)) és komolyan fontolgattuk, hogy végleg kiköltözünk Splitbe. Sok időt töltöttünk a legnagyobb dalmát városban, és miután a faterja megtudta hogy nagy drukker vagyok, persze mentünk meccsekre és mesélt a Torcidáról. Innen t’om a dolgokat. Aztán az élet elsodort egymás mellől minket, de a lány családjával azóta is tartom a kapcsolatot, és ha időm engedi, akkor tanulom a nyelvet, meg Újvidékre is elég gyakran utazok. Ugyanis a debreceni szurkolócsoport néhány tagja, köztük én is, a helyi Vojvodina foci klub ultraszurkolói (Firma Novi Sad) pár tagjával baráti kapcsolatot ápolunk. Elég közel áll hozzánk a balkáni szurkolás, és az ottani hangulatot a mi lokis meccseinken is próbáljuk megteremteni. Igaz, a magyar mentalitás közel sem olyan, mint a kinti.
Néhány szóban az ultra-létről, illetve, hogyan váltam ultrává, stb.:
Nehéz mindezt szavakba foglalni. Mindezt látni, és még inkább érezni kell. Hogyan lettem vérmes szurkoló? Illetve hívhattok ultrának, vagy ahogy akartok.
Mikor még fiatal tini voltam, kerestem az utam, mint minden javamkorabeli srác. Ekkor jött igazán divatba itt Magyarországon az Ultra a stadionokban. Magával ragadott a hangulata, ez a különös életérzés, közéjük akartam tartozni.Nem volt egyszerű a bekerülés, hiszen a csoportok világa meglehetősen zárt közösség, de aki igazán elszánt, azért annak nem lehetetlen csatlakozni. Ahhoz, hogy bekerüljél, tiszteljenek és tagként kezeljenek, rengeteget kell bizonyítanod. Nem elég az, hogy minden meccsen ott vagy és torkodszakadtából énekelsz, hanem bizony segíteni kell a drapikat kirakni, előkészülni a koreográfiával, festeni, zászlót varrni, vasalni,és még egy csomó, látszólag apró-cseprő dolgot bevállalni, ami, ha a sok kicsit összeadjuk, szinte egész embert kívánó foglalatosság. Persze ilyenkor sokat vagyunk együtt, és néha egy-két sör is lecsúszik. És előbb-utóbb a szűkebb ultraszurkolói csapatodból szinte mindenki a barátod lesz. A szó klasszikus értelmében vett igaz barátaid, akikért a tűzbe tennéd a kezed, és ők is érted, nem csupán felületes haveri ismeretségeket kötsz. Egy idő után már együtt mentek el mindenhová, egymás mellé álltok meccsen, és együtt jártok csajozni. És igen, ha balhé van, akkor egymásért harcoltok. Kicsit olyannak kell elképzelni, mint amikor a frontkatonák összetartanak. Egymásért vagyunk és a másik nélkül nem csinálunk semmit. Nagyon jó példa erre, hogy amikor mondjuk egy balhé alkalmával elvisznek valakit közülünk, akkor szólunk a rendőrparancsnoknak, hogy addig nem vagyunk hajlandóak elmenni haza, amíg a társunkat ki nem engedik. Vagy például most, ami velünk történt, hogy az egyik társunkat kitiltották a hazai meccsekről, addig bojkottáljuk az itthoni mérkőzéseket, amíg a kitiltást fel nem oldják.
A tömény ultra-élmények:
Külön ki lehet emelni az idegenbeli mérkőzéseket, azok mindig jó hangulatban telnek el, hiszen akár több órát is együtt zötykölődünk buszon, vagy ritkábban vonaton. Ilyenkor természetesen elég szépen fogy az alkohol, és persze a közös utazás közelebb hozza a társaságot. Gondolok itt a hazafele-utak alvására, mikor egymás vállán alszik az ember vagy az egész utasteret átszövő, közös beszélgetésekre, a megosztott italra és szendvicsre. Ezek mind erősítik a bajtársiasságot. Külön ki kell emelni az úgynevezett "buliutakat", amikor az ellenfél szurkolóitól nem kell tartani. Ezek a buliutak, általában arról szólnak hogy mindenki elég jól becsiccsent, hiszen nem kell semmi olyasmitől tartani, ami veszélyes lehet. Ezeken az utakon hozzuk a barátnőinket is, hiszen nem kell rájuk vigyázni. Itt jegyezném meg, hogy a szurkolók korántsem olyan vérszomjasak, mint ahogyan azt a média beállítja. És persze vannak azok az utak, amikor olyan helyre utazunk, ahol bizony számítani lehet ütésváltásra. Ilyenkor a társaság nem iszik alkoholt, max’ a hazafele-úton, vagy csak nagyon keveset. Válogatott emberek jönnek, akikről tudjuk, hogy ha van valami, akkor oda is állnak mindenki elé az első sorba. A csajok ezekre a helyekre természetesen nem jönnek. Ez már magában egy élmény. Igazi adrenalinfröccs. Extrémsport a javából. Mintha a bungee-jumpingot megszoroznád a ketrecharccal.
Legszebb élmények:
Minden olyan meccs, amit a mi buzdításunknak is köszönhetően sikerült a csapatunknak megnyerni. Nekem a legszebb élményem az első kupagyőzelemhez és az első bajnoki címhez köthető.
Legrosszabbak:
Általában azok a meccsek, amikor a rendőrök alig várják, hogy üthessenek. Látszik a szemükön, hogy ütni akarnak, vért akarnak és ezért meg is tesznek mindent. Nagyon sokszor a rendőrök kezdik a balhékat, hiszen nekünk szurkolóknak olyan büntetéssel kell számolni hogy kétszer is meggondoljuk, mit teszünk. Persze ezt a média cinkosan elhallgatja. És ez nem csak itthonra vonatkozik, így megy ez Európa-szerte mindenütt. Itt gondolok akár egy lovasrohamra, ami nagyon durva, de akár mondhatnék olyat is, hogy szinte nulláról nyomják az arcodba a könnygázt, vagy a földön vernek össze 3-4-en, persze viperával. Vagy éppen a rendőrkutya jön rád szájkosár nélkül... Ezek a legrosszabb emlékek, amelyeknek természetesen vannak testi nyomaik is. Na hirtelen ennyi. A rossz élményekről többet ne is beszéljünk, azzal már végképp nem akarom fokozni, hogy az NBH (korábbi nevén: Nemzetbiztonsági Hivatal, jelenleg Alkotányvédelmi Hivatal) mindenütt jelen van.
Torcida
Dalmácia szíve és központja Split. A város csapata és annak szurkolótábora a volt Jugoszlávia, majd a függetlenné vált Horvátország labdarúgásának is meghatározó része. Az 1911-ben alapított N. K. Hajduk Split mindig is különleges szerepet töltött be a régió sportéletében. A klub a város egyik fontos szimbólumává vált. Szurkolói nem csak a focicsapatot buzdították, hanem más spliti labdajáték-egyesületeket is. Az évtizedek során rengeteg híres sportolói karrier köthető Splithez. A labdarúgásban éppúgy, mint a kosárlabdában vagy a vízilabdában.
A lelkes szurkolók nagy szurkolói egyesületbe tömörülnek. Az egyesület számos pártoló csoporttal rendelkezik a világ összes táján. Nem csoda, hiszen a spliti tengerészek leszármazottai minden kontinensen élnek. :)
A szurkolócsapatok közül a legnagyobb és legszenvedélyesebb a Torcida. Talán kevesen tudják, hogy a Torcida a legöregebb szurkolói mozgalom Európában. 1950 október 29-én, a Hajduk Split és a Crvena Zvezda közötti bajnoki mérkőzés előtt alapították a csoportot spliti származású, de Zágrábban tanuló egyetemisták. Néhányan jártak köztük Dél-Amerikában és ott szerettek bele a brazil futballrajongóktól ellesett fanatikus szurkolásba.
A névválasztást is a latin-amerikai élmény motiválta. A portugál torcida szó egyik jelentése a szurkolás. Sok brazil csapat, de még a portugál Sporting Lisbon ultrái is Torcida néven nyomulnak.
Az ominózus, 1950-es Hajduk-Zvezda találkozó előtti héten az egyetemisták több ezer Hajduk-rajongót szerveztek be a derbi végigszurkolására, Splitben és Zágrábban egyaránt. A lelátók zsúfolásig megteltek, a játékosok addig még sosem látott hangulatban focizhattak, amit a 88. percben szerzett győztes góllal háláltak meg. A tengerparti város úszott a boldogságban, a fiatalok egész éjszaka ünnepelték a csapatukat és persze magukat, a Torcidát.
A belgrádi központi államvezetés azonban cseppet sem nézte jó szemmel a szerveződést. A találkozó után pár héttel több fiatalt letartóztattak és bebörtönöztek, ahogyan ez szokás volt a kommunista Közép-Európa számos országában abban az időben. A Torcida azonban még így sem veszett el, megvetette a lábát a spliti Hajduk Poljud Stadionjában. Különösen az 1979-es újjáépítést követően vált rendkívül széppé a stadion. A Mediterrán Játékokra készült a több, mint harminc év távlatából is kecses, tetszetős építmény.
A leghűségesebb szurkolók, ha nyíltan nem is mutathatták ki, de évtizedeken keresztül bizalmasan vallották, hogy a Torcidához tartoznak. Ráadásul fontos szerep jutott a "nem létező" csoportnak a horvát nemzeti öntudat ápolásában is. 1980-ban aztán újra nyíltan színre lépett a Torcida. A stadion északi karéjában helyet foglaló szurkolótábor felújította a hagyományt, és a nevet büszkén felvállalva, ismét óriási hangulatot teremtett a Hajduk meccsein. A belgrádi államvezetés természetesen ismét gyorsan lépett és újrakezdődtek a bebörtönzések. Ekkor viszont már nem lehetett eltaposni, elcsendesíteni a fiatalokat hiszen ez idő tájt Jugoszlávia nagyobb csapatainál, elsősorban a belgrádi Partizannál és a Crvena Zvezdánál, illetve a zágrábi Dinamónál, de kisebb klubok körül is egyre-másra szerveződtek a szurkolói csoportok, amelyek hamarosan Európa élvonalába kerültek, fanatizmusuknak köszönhetően.
A Torcida ekkor már nagyon komoly szerepet játszott a Bad Blue Boys-szal (a Dinamo Zagreb ultrái) és más horvát szurkolói csoportokkal a nemzeti öntudat felrázásában, ami végül is Jugoszlávia szétszakadásához is hozzájárult. A szerb és horvát klubok mérkőzésein egyre fokozódott a feszültség, a csúcspont pedig a Dinamo-Zvezda találkozó volt '90 tavaszán. A zágrábiakat majd minden horvát klub szurkolója segítette, így rengeteg Torcida-tag is jelen volt a Maksimir stadionban, és annak környékén kitört balhéban. A függetlenségi harc idején pedig rengeteg Torcida-tag lépett be önkéntesként a horvát hadseregbe. A harcokban elesett társakról minden meccsen megemlékeznek az élők, az Északi Lelátó (a torcidások stadionbéli törzshelye) bejáratánál egy emlékmű áll a hősi halottak tiszteletére. A független Horvátország első éveiben még a Hajduk volt a nemzeti sztárcsapat, ők nyerték a bajnoki címeket és ők tették le névjegyüket Európában.
Jugoszlávia szétesését követően megszűntek az addig általánosnak mondható horvát szurkolói csoportok közti jó kapcsolatok. Már nem volt közös cél, közös érdek, közös ellenségkép. A barátságot ellenségeskedés követte, amelyben természetesen kiemelkedik a két legnagyobb klub közé szerveződő két legnagyobb szurkolócsoport, a Torcida-BBB ellentét. Találkozásaik alkalmával rendszeresek a rendbontások. A legutóbbi a fővárosban volt a két csapat derbijén.
A Torcida jelenleg számos szekcióval rendelkezik a világ több pontján. A legnagyobb külföldi fiók Rotterdamban működik. Európán kívül komoly csoportjaik vannak Észak-Amerikában és Ausztráliában is. Hiszen éljenek is bárhol a fehér mezben játszó, piros-kék címeres klub szurkolói, a jelmondatuk közös. Szlogenjük a Hajduk stadionjának minden oldalán ott díszeleg: Hajduk Lives Forever! A Hajduk mindig él!
A Torcida megalakításának 60-dik évfordulója, 2010 őszén
Köszönjük, Céem. A posztküldő jelezte, hogy ha az ultraszurkolói életmódról egy riportot le szeretnénk hozni, szívesen válaszol a kérdésekre. Ha erre lenne igény, jelezzétek kommentekben és összehozzuk az interjút. Érdeklődés hiányában pedig Céemet kiajánljuk valamelyik tematikus fociblognak.
