Beszélgetés a Belgrádban élő Wootsch Péterrel; második rész
Serbia Insajd: A múltkor azzal fejeztük be: tart attól, hogy a tömegtermékek a belgrádi piacokat is tönkreteszik majd, a budapestiekhez hasonlóan. Ezek szerint mégis előfordul néha, hogy egymáshoz hasonlítja a szerb és a magyar fővárost. Ha igen, milyen szempontok szerint?
Wootsch Péter: Egy ilyen összehasonlítás nem biztos, hogy messzire vezet. Persze, hogy még mindig budapestiként élek Belgrádban, de itt élek, ezért a fizikai tér, a benne mozgó emberek, az interakciók, a mindennapos élet minden történése és konkrétsága itt foglal le. Ráadásul régóta azt gondolom, hogy a budapestiek az Ikrek havában születtek, énünk kettős, rajongva szeretjük a városunkat, ugyanakkor teli tüdőből tudjuk szidni.
Úgyhogy összehasonlítás helyett mondok inkább mást. Belgrádban feltűnő az, hogyan épít a város sok mindent az itt találkozó folyók jelentette adottságokra. Erre már utaltam. Itt valahogyan szervesebben, folytatólagosabban történik mindez, mint sok más, általam megismert városban. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a folyó az idő egyik legszebb metaforája. A folyók itt voltak sok ezer évvel ezelőtt is; miközben a vizük cserélődött, addig jelenvalóságuk nem változott. Úgy érzem, Belgrád nagyon eredeti módon él azzal az adottsággal, hogy itt vannak a folyók. Tudja-e valaki azt, hogy hány marina van például ebben a városban? Belgrádban ugyanis vitorláznak, a Dunán még városi regattájuk is van. Miért is ne, hiszen a nagy folyó itt van! Ne tévesszen meg senkit az, ha időnként rozsdás, elhagyatott és egykor bizonyára életteli romhajókat lát a hídról, mert ez az állapot inkább gazdasági természetű okokra utal, arra, hogy a vállalkozó belevág, majd egyszer csak tönkremegy, valami máshoz kezd, vagy a pénz egyszer csak elapad itt, mert más medret talált. Néhány elhagyatott és rozsdásodó ponton mellett megszámlálhatatlan hely működik a partok mentén, igazán elegáns és drága éttermektől a nagy diszkókig, a csendesen meghúzódó, intim kávézóktól a legmodernebb fúziós konyhát működtető posztmodern éttermekig. A modern "Amsterdam" mellett, amelynek a berendezése például akár a budapesti Costes bőrkanapéit is idézhetné, ott van a Stara Koliba, ez a nádtetős építmény, amely mintha Thaiföldről úszott volna ide.
A vizeken úszó, a gyakran elhaladó motorosok ritmusában ringatózó vendéglátóhelyek sora Zimonyban kezdődik és sok-sok kilométer után áthúzódik a Szávára is. Azt, ahogyan a folyók bekapcsoltattak a városi életbe, kifejezetten irigyelem Belgrádtól, mert ráadásul ugyanarról a folyóról beszélünk Budapesten is.
De az éttermek mellett kis magán-hajócskákat, hétvégi házakat idéző úszó nyaralókat is láthatunk, a Kalemegdan körül például. Ott ül az ember és horgászik a teraszáról, miközben felette a hídon dübörög a forgalom. A part mindenütt megközelíthető, sok kilométer hosszúságú promenád kapcsolja össze a főutakkal, ezek a partmenti útvonalak egyben kerékpárutak, kocogópályák, andalgó párok sétaterei, sakkozó nyugdíjasok pihenői. A közterek, közparkok szabadidő-töltést segítő intézményekként végigkövetik a partokat. Maga a Kalemegdan is kétarcú hely: van egy üldögélős-napozós és van egy sportos megnyilvánulása is, ezzel szemben az Ada Ciganlija kifejezetten az aktív kikapcsolódásé. Nyáron egy hatalmas beach az egész, ahol vízisíelnek a négy kilométer hosszú mesterséges tavon és persze úsznak és vizilabdáznak, a kiépített pályákon fociznak és röplabdáznak, futnak és gyalogolnak, esznek és isznak, családok grilleznek az árnyas fák alatt, egy hatalmas népkert az egész. Ráadásul szinte a belvárosban van, tömegközlekedéssel is jól elérhető.
Ada Ciganlija: az "aktív pihenés" belgrádi paradicsoma
Aztán ha ehhez még hozzávesszük a belvárostól egy kissé kijjebb eső Topčidert vagy az Avalát, egyszer csak az jut az eszünkbe, hogy hoppá, hát hogyan is van ez itten? Itt van ez a szegény város, és olyan adottságokat kínál az itt élőknek, amelyek kivételesek, egy ilyen méretű városban szokatlanok. Ez az adottság mintegy demokratizálja az itteni életet, mert jó minőségű szabadidő-eltöltési lehetőségek egész sorát ajánlja fel úgy, hogy azokért – ha az ember nem vesz extra szolgáltatásokat igénybe – fizetnünk sem kell. Ez mindenesetre nagyon érdekes egy olyan korban, amikor a költséghatékonyságról és az egészséges életmód fontosságáról egyforma terjedelemben szoktunk értekezni. Ezek alapján elmondható, hogy Belgrád egy nagy város (több mint másfél millió ember otthona), ugyanakkor, mint emberi sokaság élőhelye megtartotta és megőrizte a természetes kapcsolatait az őt befogadó természeti környezettel. Ahol ezt a természetet a terjeszkedő város aszfalttal, betonnal, téglával fedte el, ott jól karbantartott közparkokat talál az ember, és fákat. Ez egy adottság, egy helyzet, egy állapot. Nagyon fontos része a városlakók életének. Ez Belgrád komoly potenciálja, szerintem.
Serbia Insajd: Ha már itt tartunk, miben látja a szerb főváros legnagyobb kitörési lehetőségét? És mi az, amire még egy kicsit rá kéne gyúrniuk?
Wootsch Péter: Mindaz, amit az előbbiekben említettem, vagyis a város fekvése és elrendezése mindenképp a pozitív oldalra tartozik. Ahogy a határozott városfejlesztési elképzelésekkel és egyenes vonalú sugárutakkal megrajzolt szocialista-posztmodern Novi Beograd a Száva túlpartjáról szinte felesel és reagál a spontánabb, ösztönösebb, történelmi rögtönzések bájától teli Stari grad girbegurbaságára. Ne felejtsük el, hogy Belgrád, mint főváros az egyik legfiatalabb Európában, miközben, mint emberi élőhely, egyike a legöregebbeknek, tele különféle hagyományokkal: előbb az Oszmán Birodalom, majd a független Szerbia része, miközben az Osztrák-Magyar Monarchia szó szerint ott volt a szomszédban, azon belül is Zimony Horvát-Szlavónországhoz, míg a közeli Pancsova a szűkebb értelemben vett Magyarországhoz tartozott.
Belgrád számára a jövő nagy kihívása egészen biztosan az lesz, hogy hogyan fejlesztheti a tömegközlekedését az újonnan megjelenő igények szempontjából. Minden ellenkező híresztelés ellenére ugyanis van itten tömegközlekedés, csakhogy korszerűtlen és elavult járműparkkal. No meg a gépjármű-forgalom csillapításának minimális lehetőségével, mert annak határát vonják a hidak. A tömegközlekedés és elsősorban a villamoshálózat a teljes vertikumában fejlesztésre, jelentős tőke-injekciókra szorul, beleértve a megközelítési utak távolabbi kapcsolatait (repülő, vonat, hosszújáratú buszok, hajók). A közel budapestnyi lakosságszámú városból hiányzik a földalatti közlekedés – bár ennek a költségeit a földrajzi adottságok miatt felbecsülni sem lehet. Hadd tegyek hozzá azonban mindehhez valamit: a belgrádiak nem látszanak türelmetlennek azért, mert a tömegközlekedésük nem hasonlítható össze mondjuk a bécsivel. Nagyon is józan derűvel állnak ehhez a kérdéshez is. A városi levegőben valami óvatos, de természetes optimizmus terül szét, amelyet a gyakori, szívélyes mosolyok mindig táplálnak. A városnak a fizikai levegője nem jó, mert nehéz porokat hord ide a szél a Pannon-pusztaságról, de a szellemi és asztrális levegője kitűnő, mert egymásnak adott mosolyokból építkezik.
Serbia Insajd: Általában szokott érdeklődni a szűkebb városnegyedek történelme iránt? A blogján van pár érdekes bejegyzés különböző utcák hangulatáról. Nagyon érzékletesen és elevenen festette le például a Vračar egyik ütőerének számító Krunskát. [Többek közt a Magyar Köztársaság Nagykövesége és a Nikola Tesla Emlékmúzeum található itt, egyfajta "mini Andrássy útnak" is felfogható, persze jóval keskenyebb annál – a szerk.] Szereti ezt a környéket?
Wootsch Péter: Mindig is azt gondoltam, hogy egy város különböző helyek együttese. Minden városban az az igazi nagy kihívás egy látogató számára, hogy fel tudja-e fedezni azt a sokféleséget, amelyet a különböző városrészek rejtenek. A nagyvárosi élet sok, nagyon is kisméretű lokalitás sűrítménye. Mondhatni, tulajdonképpen éppen ez a változatosság a városi élet fő jellemzője. A blogomban majd egyszer biztosan írok (és sokat!) Dorćolról, mert Dorćol nagyon, de nagyon érdekes. Szó szerint a várból nőtt ki és itt vannak azok a helyek is, amelyeket minden belgrádi útikönyv ajánl, de itt vannak azok az utcák is, ahol az utcaművészet nagyon kreatív megnyilvánulásait tanulmányozhatjuk – és ez is megér majd egy-két cikket, hogy milyen is ez a belgrádi utcaművészet, vagy ezzel párhuzamosan, hogy milyen politikai természetű üzenetek olvashatóak a belgrádi házfalakon. Most már tudom, hogy Vračar nagyon változatos és, hogy az a "sziget", ahol mi lakunk, az csak az egyik arca ennek a negyednek.
Street art Dorćolban: Zebra (Wootsch Péter saját felvétele)
Belgrád "Rózsadombjáról", Dedinjéről is kell majd egyszer írni, hogy a régi elit házait hogyan lakja be az új elit, és hogy mindennek tetejébe az meg hogyan lehet, hogy a két nagy sportklub stadionja is itt található, egymástól látótávolságra, a hatalmas kertekkel és átláthatatlan falakkal körbevett, nagyméretű villák között. (A Partizan Beograd pályájáról és a Crvena Zvezda "futballszentélyéről", a Marakanáról van szó.)
Észrevettem azt is, hogy mind Dorćolban, mind Vračarban meglehetősen erős lehet a helyi identitás, mert a helyi választásokon nagy erőkkel festettek mindenféle dolgokat a helyi falakra. Éppen ezekben a napokban jelentek meg a plakátok a házunkban is azzal felszólítással, hogy akinek van valamilyen dokumentuma, fényképe, tárgya a régi Vračarról, azt adná már kölcsön a városrész fennállásának hetvenötödik évfordulója alkalmából rendezendő helyi kiállítás céljaira.
Serbia Insajd: Járt már Zimonyban? Átruccantak esetleg Újvidékre vagy más, távolabbi helységbe?
Wootsch Péter: Nemcsak Belgrád, de Szerbia felfedezése is határozott tervünk. Szeretnénk kihasználni ezt az időt arra, hogy jobban megismerjük az országot, sőt, az is feltett szándékunk, hogy tovább is kalandozzunk a nagyobb térségben, hiszen ott van a számunkra most még jobbára ismeretlen Montenegró, Bosznia-Hercegovina és Szarajevó. És persze ez a régi-új Koszovó, mint az itten politikai élet fő mantrája is.
A belgrádi Topčider-domb ősszel
Azt gondolom, és talán abból, amit eddig mondtam, talán érzékelhető is, hogy Belgrádot a maga teljességében lakjuk. Feleségem irodája Új-Belgrádban van és én is gyakran járok oda vásárolni, mert néhány üzletet ott könnyebben megtalálok. Többször is voltunk a Belgrádi Arénában. Zimonyban is van néhány kedvenccé vált éttermünk. A Topčider kedves sétálóhelyünk, gyakran járjuk az árnyas ösvényeit, meglátogattuk Tito sírját és a köré nőtt múzeumot, amely nagyon érdekes, felmásztunk az Avalán álló híres TV-toronyba is, amelyet nem is olyan régen nyitottak meg újra. Sőt, mindenkinek tudom ajánlani azt a kis kafanát, amely olyan szerényen bújik meg az árnyékában, a fák között (inkább, mint az Avala éttermet.) Vajdaság útba esik jövet és menet, meg-megállunk idejövet Szabadkán vagy Újvidéken, Palicson, ez szerintem magától értetődő. Jártunk a Tisza túloldalán is, például Ečkában, ahol egy kitűnő kastélyra is találtunk.
Árnyas liget az Avala-hegy lábánál
Közép-Szerbia városai közül voltunk Szendrőn (Smederevo). Čačakba mindenképpen el kell majd mennem, mert ez volt az a hely, ahol egy nemzetközi animációs filmfesztiválon először vetítették Gergely fiam filmjét. Igen, szeretnénk jobban megismerni Szerbiát, hiszen egy főváros, mégha az Belgrád is, nem maga az ország; mint ahogy Magyarország sem Budapest, illetve Budapest nem Magyarország. A fővárosok a saját életüket élik, miközben persze az országét is, de Magyarországot Pécsről és Szegedről, Miskolcról és Veszprémből, Debrecenből és Alsómocsoládról is meg kell ismerni, hogy igazán tudjuk azt, hogy hol is tartunk. Így vagyunk ezzel Szerbiában is. Igyekszem dokumentálni ezeket az utazásokat. (A képek egy része az Indafotóra feltöltött mappáimban megnézhető. A Belgrádban készült felvételek erre találhatók.)
Serbia Insajd: Régebben a Sziget Kulturális Szervezőiroda munkatársa is volt. Szakmai szemmel hogyan ítéli meg az újvidéki EXIT fesztivál vagy a belgrádi tömegrendezvények sikerét?
Wootsch Péter: Úgy alakult az élet, hogy nem jutottam el az EXIT-re idén sem, korábban sem. Követtem persze az eseményeket, mert a helyi sajtó jól tudósított és egyes koncertekről a közszolgálati tévé élőben közvetített. Néhány szervezővel korábban találkoztam, pár évvel ezelőtt még a BEIK-ben felkészítettünk néhány civil szervezetet az EXIT-en is működő "Élő Könyvtárra". Egykori fesztiválszervezői nézőpontból azt gondolom, hogy Szerbiában nagyon jó piaca van a fesztiváloknak. Az EXIT-en kívül – persze ez egy nagyon komoly védjegye az itteni szervezőknek és a közönségnek is – számos más fesztivál is van, amelyet a nemzetközi közvélemény figyelmébe lehetne ajánlani. Azt látom, hogy van itt egy fesztiválszervezői kultúra, amely teljesen európai sztenderdeket követ, de megvannak a helyi ízei és színei is. Kulturális események egészen érdekes sora van már mögöttünk, köztük rengeteg olyasmi, ami otthon nincsen. A minap (október 2-án) fejeződött be például az Egyetemisták Kulturális Központjában a Nemzetközi Képregényfesztivál. Nagyon élveztem az egész rendezvény levegőjét, atmoszféráját, kínálatát. Tényleg rangos esemény egy ilyen szubkultúrának, ahol felvonultak a műfaj nagy alakjai és a rajongói is. Október 24-én kezdődik a 46. Nemzetközi Könyvfesztivál, amely méreteiben sokkal nagyobb, mint a mi könyvfesztiváljaink, odahaza. Lesz itt egy nemzetközi animációs filmfesztivál is, de készülünk a négynapos dzsessz-fesztiválra is. A vidéki fesztiválokat még nem ismerem, de Gučába majd csak eljutunk egyszer, arra az őrületre. [Gučai trombitafesztivál: rezesbandák, Macskajaj-zene, ereszdelahajam. Mindez egyébként az imént említett Čačak közelében van, úgyhogy össze is lehet kötni egy városlátogatással – a szerk.]
Belgrádban sok nagy koncert van – itt volt Amy Winehouse utolsó fellépése is, abszurd –, és ezeknek a koncertnek a lebonyolítása semmilyen kívánnivalót nem hagy maga után. Kulturális-turisztikai szempontból teljességgel és biztonsággal járható események ezek, bárkinek. Persze a helyi sztárok hosszú sora is koncertezik, szinte állandóan, hozzáteszem, hogy nem lévén turbofolk-rajongó, ezt nem igazán követem. Az azonban feltűnt, hogy mennyi helyen szól jó minőségű élőzene.
Serbia Insajd: Zene után sport; az itt-ott elejtett megjegyzéseiből arra lehet következtetni, hogy nyomon követi a szerb sportéletet. Mennyire?
Wootsch Péter: Egy olyan országban, ahol a sportnak komoly hagyományai vannak (még a jugoszláv időkből), persze hogy a sport a mindennapok része. Ráadásul Szerbia most nagyon is pozitív hősökre vágyik, az emberek itt bizony belefáradtak abba, hogy ők a "rossz fiúk" Európában. Novak Đoković érthetően az első számú nemzeti hős. Budapestről jövet egyszer éppen beleszaladtam abba az ünneplésbe, amellyel a város fogadta őt a wimbledoni győzelme után. Ez volt Belgrád legnagyobb tömegeseménye az elmúlt tíz évben. Egyes becslések szerint százezernél is többen voltak a Szkupstina épülete előtt.
Láttam azt a spontán ünneplést néhány nappal ezelőtt, ami akkor "tört ki", amikor a szerb férfi röplabda-válogatott megnyerte az Európa Kupát. (Nem sokkal később a női válogatott megismételte ezt a bravúrt.) Egyes tévécsatornák ki is kapcsoltak az utcára, hogy más is lássa: a szerbek tudnak örülni a sportsikereiknek. Érdekes dolog ezt megfigyelni.
Hasonlítgathatunk itt is. Hogyan vagyunk mi a vízilabda-csapatunkkal, "aranyfiainkkal" és akkor hogyan a szerbekkel, ennek a csapatnak a mumusával? Aztán mi van a szerb kézilabdával? No meg a szerb játékosokkal Veszprémben? Érdekes módon a sportban nagyon speciális kiegyezések jöttek létre a szomszédainkkal. Nekem most innen úgy tűnik, hogy a szerbekkel eminens módon. Miközben azt is tudom, hogy számos dologban még nagyon távol van a kiegyezés. A "még hidegebb napok" lezáratlan történetei például, történelmi sérelmekre épített előítéletek jelenléte (mindkét oldalon, tegyük hozzá). Valahogy ez a nehezen nevén nevezhető dolog a sportban másképpen működik. Vajon miért? Mert a teljesítmény és a minőség ilyen jól mérhető itt? Nem tudom. Azt tudom, hogy a sportnak van itt egy helye a közgondolkodásban és az biztosan megérne majd egy hosszabb tanulmányt, hogy hogyan is van ezzel a Partizannal és a Crvena Zvezdával a szociológia tudománya. Mert az, ami ezen klubok körül történt és történik, az messze meghaladja egy sporttanulmány kereteit, az politológiai, az kulturális antropológiai, az csoportlélektani, az mikro-történelemi ismeretek után kiált. De ezt bizonyára elvégzik majd az itteni kollégák. A két nagy klub szurkolótáborának szociológiája bizonyára nagyon izgalmas lehet, hiszen ezek a szurkolói klubok tevékenyen formálják az utcai tüntetések történeteit is. Azt is megfigyelhettem egyszer, hogy milyen rendőrségi felvonulás van egy Partizan-meccs előtt. Egy egyszerű bajnoki forduló volt, de a stadiont állig felfegyverzett elit-kommandósok vették körül.
Serbia Insajd: Hogyan látja Szerbia és általában a volt Jugoszláv térség megítélését a magyarországi sajtóban, közgondolkodásban? Egyetért-e a blogunk által is hangoztatott véleménnyel hogy a magyarokat és a szerbeket több minden köti össze, mint ami elválasztja őket?
Wootsch Péter: Ennek két rétege van. Az egyik a mi nagyon személyes és az európai kívülállók számára nehezen megérthető történelmi összegabalyodásunk, az a sok évszázados együttélés és ezen belül az a történelmi korszak, amelyet a törökkel töltöttünk. "A" török, mint ok és mint következmény. Ki is harcolt Nándorfehérvárban? A magyar Szilágyi és Hunyadi János, és az olasz Kapisztrán által vezetett seregekben ki volt magyar, ki volt szerb, ki volt német vagy a pápa fizette itáliai zsoldos? Ez azért fontos, mert innen érthetjük meg csak igazán azt, hogy amikor mi azt mondjuk, hogy "Magyarország a kereszténység védőbástyája", a szerbek azt mondják, hogy azok "mi voltunk" – a nacionalistáik pedig hozzáteszik azt is, hogy "nem ti". No már most, amikor a szerbek felhúzódtak a török elől és megcsinálták a magyar idegenforgalom egyik mai szerencséjét, Szentendrét, akkor hogyan voltunk egymással? Hogyan is volt 1848/49-ben, amikor a szerbek Bécs mellé álltak? Aztán ez a mártír Damjanich. Aztán sokkal később, amikor 1941-ben bevonultunk Újvidékre (amely név a császári kancellária javaslatára Mária Terézia által adományozott német név magyar tükörfordítása ugyebár, hiszen a szerb telepesek által alapított város helyén korábban a török által elpusztított falvak feküdtek csak), akkor mit is cselekedtünk? Aztán amikor azok a vöröscsillagos partizánok bevonultak Novi Sadra, akkor ők mit is cselekedtek?
A magyar-szerb együttélés, a vegyes házasságok, és így tovább. A Vujicsics Együttes és az ő táncházaik. Összegabalyodást mondtam, nem véletlenül. Mert számos élet-területen ez a történet. De ebből nagyon sok személyes, családi történet is következik. Ez egy rendkívül fontos rétege a kapcsolatoknak. Sok minden nincs feldolgozva mindebből, és kicsinynek látszik az akarat arra, hogy ezt a hiányt oldjuk. Tudok arról a Históriából, hogy működik már a szerb-magyar történészbizottság és programja nagyon fontos. De még nagyobb erőfeszítésekre lenne szükség.
Ezt a történetet sem értelmezhetjük úgy, mint egymás mellett élő nacionalizmusok történetét. Ha így közelítenénk a közös dolgainkhoz, sehová sem jutnánk! Európai történetként kellene most szemlélődnünk, mert Európában vagyunk, vagy legalább is oda tartozónak valljuk magunkat, ennek a vallomásnak minden következményével együtt. Minden túlzás nélkül mondom, de komolyan, hogy átgondolt, a két állam által elismert és támogatott, a civil társadalom szereplőin nyugvó és speciális ifjúságpolitikai indíttatású programok egész sorára lenne szükség ahhoz, hogy feloldódjanak a múltbéli görcsök, hogy észrevehessük a mai közösségeket és, hogy ebből jobban megérthessük a különbözőségeket, azokat, amelyek természetesek és azokat, amelyeket tudatosan tanítottak nekünk, de amelyeknek olyan eszmei alapjai vannak, amelyek a 21. században már nem vállalhatóak. A Serbia Insajd törekvéseivel tehát messzemenően egyetértek. Éppen ilyen dolgokra gondolok. Hidakra a folyóink felett, amelyeken átlátogathatunk egymáshoz. Mert folyóink közösek és vizük itt hömpölyög az orrunk előtt. De azt, hogy mit is visznek ezek a vizek, azt mégis nekünk kellene eldöntenünk. Végre.
Serbia Insajd: Olvasóink nevében is nagyon szépen köszönöm az interjút!
