Ivo Sanader élete és munkássága
Az INA–MOL-ügy és szinte az összes többi, nagyformátumú horvát korrupciós ügy egyik kulcsszereplője a 2009 nyaráig Horvátország kormányát vezető Ivo Sanader. A nagypályás bölcsész-vállalkozó-politikus távolról sem egy Stadler József-típusú, juhászlegényből kikupálódott, szerény műveltségű szerencsefia. Az anyanyelvén kívül négy nyelven (angol, német, francia, olasz) folyékonyan beszélő egykori politikus 1953-ban, Splitben született. Egyetemi éveit követően posztgraduális képzését Rómában folytatta.
A romanista nem igazán érezte jól magát az Örök Városban; egy rövidke, Splitben töltött intermezzót követően (melynek során megismerkedett későbbi feleségével) az ausztriai Innsbruckba költözött. 1982-ben az alpesi város egyetemén szerzett tudományos fokozatot. Disszertációjának témája: Jean Anouilh világképe, színházi munkásságának tükrében. A XX. századi modern francia dráma egyik vezető személyiségének pályája, irodalmi helyzetének többszínűsége, sajátos többértelműsége mintegy előképe Sanader életútjának. (Az Antigoné 1944-es színpadra állítását a megszállt Franciaországban elsősorban a náci agresszorral szembeni kiállásként értelmezték. Kollaboránsok és ellenállók is többnyire antifasiszta gesztusnak tekinteték a darabot, noha akadtak olyanok is, akik a francia ellenállás bírálatát olvasták ki belőle. Egyesek nihilista, anarchista kispolgárnak, míg mások a tisztaság, a becsület, az őszinte érzelmek rajongójának tartották.)
Innsbrucki posztgraduális képzése alatt a zágrábi Sportske Novosti című sportújságnak is tudósított. Még a tudományos fokozat megszerzésének évében visszatért Splitbe, ahol a Dalmacijaturist marketingosztályán helyezkedett el. Ezt követően könyvkiadónál dolgozott, később egy újság elindítása körül bábáskodott, majd családjával visszaköltözött Ausztriába. Az osztrákoknál két üzleti vállalkozásba is belevágott. Az egyik cégét 1989-ben alapította, ám az négy évvel később bírósági felszámolás útján szűnt meg. A másik, hosszabb életű cég 1986 és 2001 között működött. Időközben a horvát (illetve értelemszerűen az azt megelőző, jogelőd jugoszláv) állampolgársága mellé az osztrákot is megszerezte.
A legtöbb kortárs horvát politikustól eltérően a rendszerváltás előtt sem a kommunista pártban, sem az antikommunista emigrációban nem vett részt. A nyolcvanas évek végén, a közép-kelet-európai pluralizmus újraéledésének kezdetén megalapította a Horvát Demokratikus Közösség [Hrvatska Demokratska Zajednica; rövidítve: HDZ] első ausztriai szervezetét. Ekkor került kapcsolatba Franjo Tuđman elnökkel. Az ő kérésére tért vissza szülőhazájába, a Spliti Nemzeti Színház élére.
1992-ben szerzett először parlamenti képviselői mandátumot, a HDZ tagjaként. Már abban az évben bekerült a kormányba, mint a tudományért és technológiáért felelős miniszter, majd 1993-tól 1995-ig, illetve 1996 és 2000 között külügyminiszter-helyettes volt. (1995-96 folyamán a Horvát Nemzetbiztonsági Tanács főtitkáraként tevékenykedett, egyben a Horvátország és Bosznia-Hercegovina közötti együttműködési tanács tagjai közé is delegálták.) Második külügyminisztériumi korszakának egyik legnagyobb sikere Horvátország és Izrael közeledésének kiépítése. 1997-ben Budapesten találkozott az izraeli külügyminiszter-helyettes kollégájával és megállapodtak a Zágráb és a zsidó állam közötti legmagasabb szintű diplomáciai kapcsolatok felvételében.
Sanader kiváló tárgyalókészségét belföldön pártja érdekében úgy is kamatoztatta, hogy az egyéb parlamenti pártok holdudvarához tartozó politikusok egy részét átcsábította a HDZ-be. Tuđman halálát (2000) követően a HDZ a parlamenti választásokat elveszítve ellenzékbe került, és a jobboldali gyűjtőpárton belül a jobbszárnyhoz közeli, éles nemzeti retorikával élő Sanader megszerezte a vezető szerepet. Többször kikelt a szociáldemokrata kormányfő, Ivica Račar ellen, a volt Jugoszlávia területén elkövetett háborús bűncselekményeket feltáró hágai nemzetközi törvényszékkel folytatott együttműködés miatt. (Horvátországban néphősként tisztelt tábornokokat adtak ki Hágának.) Részt vett a 2001-es, Mirko Norac tábornok mellett kiálló szimpátia-tüntetéseken.
Később azonban a politikai centrum felé lavírozott. A HDZ-t egy korszerű, jobbközép, kereszténydemokrata néppárttá igyekezett átszervezni. A horvát nemzeti radikálisok mindezért köpönyegforgatással vádolták. 2003 végén, a HDZ parlamenti győzelmét követően került először a miniszterelnöki bársonyszékbe. Egyik koalíciós partnere, a horvátországi szerbek egyik tömörülése, a Független Demokratikus Szerb Párt [Samostalna Demokratska Srpska Stranka; rövidítve: SDSS] is a nemzeti radikalizmustól történő eltávolodását tükrözte. Ekkor már a hágai törvényszékkel való együttműködést is szorgalmazta. Horvátország NATO- és EU-tagságának mielőbbi megszerzése érdekében is jelentős előrelépéseket hozott kormányzása.
Sanader kiváló munkakapcsolatot épített ki több, vezető európai modern konzervatív politikussal. Köztük volt többek között Wolfgang Schüssel volt osztrák kancellár, a bajor Edmund Stoiber, maga Angela Merkel, és az akkori ír kormányfő, Bertie Ahern. A lengyelekhez hasonlóan, mélyen vallásos katolikus horvátok szempontjából jelentős diplomáciai sikerként könyvelhető el, hogy ő volt az utolsó politikai vezető, akit az akkor már nagybeteg II. János Pál pápa még 2005 februárjában, a Vatikánban fogadott.
Ugyanakkor már első kormányfői ciklusa alatt a sajtó megszellőztette, hogy Sanader távolról sem egy Gandhi-típusú, a földi javakról lemondó politikai vezető. Kibukott, hogy vagyonbevallásából "kifelejtette" értékes karóragyűjteményét, amelyben csak az egyik önálló darab mintegy százötvenezer euróba kerül. Majd jött a 2006-os Verona-ügy, ekkor azzal vádolták, hogy a horvát parlament, a Sabor ellenállása ellenére átjátszotta a Pliva gyógyszergyárat az amerikai Barr Pharmaceuticalsnak. A tekintélyes horvát hetilap, a mindenkori hatalomnak soha sem behódoló Nacional (kiadó-főszerkesztőjét, Ivo Pukanićot 2008 őszén robbantották fel) szellőztette meg, hogy Sanader osztrák "üzletemberkedése" a nyolcvanas évek második, és a kilencvenes évek első felében kétes csődöktől, szőrén-szálán eltűnt, komoly pénzösszegektől sem volt mentes.
Az imázsán ejtett foltok ellenére Sanadernek sikerült dupláznia. 2007-ben újraválasztották, majd jött a 2009. július 1-én benyújtott, teljesen váratlan lemondása. (Formálisan 2009. július 6-ig töltötte be a miniszterelnöki posztot.) Homályos "búcsúlevelében" egészségügyi okokra célozgatott, illetve kiemelte, hogy az utóbbi húsz év aktív politizálásába belefásult. Az életerősnek tűnő, lemondásakor mindössze 56 éves politikus kikérte magának a vádat, hogy a súlyos gazdasági gondokkal, és tizenötmilliárd kunás (akkori árfolyamon 1 kuna mintegy 37 forintnak felelt meg) költségvetési hiánnyal küszködő ország kormányfőjeként elsőként hagyta el a süllyedő hajót.
"Ha a válságkezelés elől bármikor is megszöknék, nem vettem volna át a HDZ vezetését Tuđman halála után. Nem csak nekünk, horvátoknak vannak súlyos gazdasági gondjaink; a globális világválság járulékos áldozatai vagyunk." –felelte. Majd átadta a kormányfői posztot addigi helyettesének Jadranka Kosornak, a jelenleg is regnáló horvát miniszterelnök asszonynak. (Igaz, már csak ügyvezető kormányfőként, hiszen a balliberális "Kukuriku-koalíció" súlyos vereséget mért most vasárnap a HDZ-re a horvát parlamenti választásokon.) Minden politikai, illetve közéleti posztjáról lemondva (habár a HDZ gyorsan kinevezte örökös tiszteletbeli elnökévé) pár hétig elérhetetlenné vált. Az Adrián vitorlázott a családjával. Sokan arra tippeltek, hogy az államfői posztot megcélozva szeretne a nagypolitikába visszatérni.
A "soha többé politika"- kinyilatkozásához nagyjából a 2009-es nyári "kivitorlázásig" tartotta magát. Már az év szeptemberében bírálta a HDZ politikáját és a korszerű, "tudásalapú" gazdasági átállásért szállt síkra. 2010 január 4-én a HDZ kizárta tagjai közül "örökös tiszteletbeli elnökét". Sanadernek 2010 októberében sikerült némi közjogi trükközés útján felélesztenie képviselői mandátumát, és ezzel büntetőjogi immunitását is, azonban az USKOK részéről lefolytatott, korrupcióval kapcsolatos nyomozás eredményei alapján a képviselők megfosztották mentelmi jogától és az Interpol elfogatóparancsa alapján Ausztriában 2010. december 10-én letartóztatták, jelenleg pedig zajlik a horvát sajtóban bulvárosan "évszázad pereként" beharangozott büntetőpere.
Elképesztő bűncselekményekkel vádolják. A fentebb feszegetettekhez hasonló, milliárdos visszaélések mellett többek között olyan bizarr ügyletekkel is, minthogy állítólag az ötven leggazdagabb horvát egyikétől, Marijan Primoractól azért kapott ajándékba egy négymillió kuna (kb. százharmincötmillió forint) értékű páncélozott BMW-t, hogy cserébe az üzletember fiának két halálos áldozattal járó gyorshajtásos közúti balesetét valahogy simítsák el. Másodfokon a fiatalember felfüggesztettel megúszta a bíróság alábbi indokolásával: "Az elítélt egy társadalmilag elfogadott családból származik" – jelentsen ez bármit is. Valamint: "Az ítélet teljes letöltése megakadályozná az elítéltet abban, hogy Svájcban folytassa tanulmányait."
Ivo Sanader, mint alkotó filosz, a horvát PEN Club tagja. Egyik könyvének címe: A rózsaszín is fekete.
