Hölgyek figyelmébe: kitűnő ajándék a párját ritkító párlat!
Ezúttal Carla del Ponte motoroscsizmás, húsimádó, kutyabolond lánya nélkül eredtünk a szerb gasztronómia és italkultúra nyomába, de végül megint csak a fővárosig jutottunk. Múlt hétvégén ugyanis ötödik alkalommal rendeztek nemzetközi* rakijafesztivált az új-belgrádi Belexpo Centarban, mely kihagyhatatlan ajánlatokkal csábított. Megnéztük, kóstoltunk is, most pedig leírjuk élményeinket. ("Szigorúan szubjektíven", ahogy mindig.) A helyenként vaku nélkül készített fotók minősége nem a legjobb, de a célnak megfelelnek.
* 97% Szerbia, 2% Macedónia, 1% Olaszország
A "pálinka" szót időnként a "rakija" és a "párlat" szinonimájaként használom, melyhez jogom van, hisz nem egy konkrét italcímkén teszem mindezt. Tiszteletben tartom az EU és
a Magyar KöztársaságMagyarország törvényeit, melyek azonban kizárólag arról rendelkeznek, hogy hivatalos körülmények között mit lehet pálinkának hívni, és mit nem. Például a vajdasági (akár magyarok készítette) gyümölcspárlatokat nem. Legalábbis címkén, étlapon, marketinganyagban semmiképp. Azt azonban senki sem tilthatja meg nekem, hogy ha úri kedvem úgy tartja, egy blogbejegyzésben a calvadost akár "almapálinkának" nevezzem (még ha valójában almaborból készül is); illetve egyes, 100%-ban gyümölcscefréből előállított, valódi párlatokat szintúgy, melyek egyetlen "hibája" az, hogy a jelenleg hatályos határokon kívül sarjadt fákon termett az alapanyaguk. A "pálinka" egyébként szláv szó, magyar megfelelője: "égetett szesz".
De különben is, milyen hülyén hangzik már az, hogy "párlatos jó reggelt!", nem?
Enyhe torokfájással érkeztem az eseményre, de néhány óra leforgása alatt, megfelelő mennyiségű orvosság magamhoz vétele után a fájdalom teljesen megszünt, azóta se jött vissza. A köhögés maradt, de az kevésbé zavaró. Ajánlottak rá mindenféle mézes készítményeket (medovača, medovina, mednica, stb.), de ezeket inkább kihagytam. Aki nem tudja, miről beszélek: brutálisan édes, émelyítően mézízű, sárga színű, zavaros állagú löttyökről, melyek amúgy bizonyára jók a megfázásra, fincsik, "bebaszcsizós" csajbulikhoz pont ideálisak, én azonban maradok a jól bevált szilva-barack-alma-körte-birs ötösfogatnál. (A loza/törköly nálam már határeset, csak pont az ellenkező szempontból, azaz sokszor túl száraz, csak mérsékelten gyümölcsös, inkább alkoholos ízű ital, melynek szépségeit legfeljebb egy jó vodkához lehetne hasonlítani. Persze mastika vagy ouzo alapanyagául kiváló, de az már egy másik történet.) Ugyanilyen megfontolásból kerültem el a különféle "likőröket" is. Mentával, rózsabimbóval, kandírozott ribizlimaggal, csipkecsodával ízesített, ugyan nyomokban pálinkát is tartalmazó, de jellemzően aromákkal és édesítőszerrel felturbózott kutyulmányokról van szó, à la "Fittyentős mézes ágyas burgonya". Egyébként az ilyen ál-pálinkákból csak egy-két standnál mértek, a kiállítók nagy többsége ragaszkodott a természetes eredetű gyümölcstartalomhoz.
Giccses promóvideó 2010-ből. Érdemes belepörgetni, van benne egy-két jó nő
Ha már a személyes preferenciáknál tartunk: a Magyarországon kissé mellőzött, ám Szerbiában minden kocsmában és szeszfőzdében fellelhető birspálinka (dunja, dunjevača) a kedvencem: egyszerre fanyar és gyümölcsös, egyesíti magában a kajszibarack behízelgő, lekváros illatát és aromáját az ágyon érlelt alma fűszerességével, ezenkívül kellemesen citrusos és rendkívül könnyen fogyasztható apró kortyok formájában, melyet én előnyben részesítek az egy húzásra való ledöntésnél. Beszerzési forrásomként nem annyira az említett kocsmák, mint inkább egyes, vajdasági települések szolgálnak. A Malackarajjal egyszer már eljutottunk a bácsfeketehegyi (Feketić) Horkai Zsolthoz, noha ő különösen a meggypárlat készítésében jeleskedik, az általam letesztelt birspálinkája nagyon ott van a szeren. Kár, hogy értesüléseim szerint ki akar szállni a birs-bizniszből. No de sebaj, hiszen épp a belgrádi fesztiválon fedeztem fel magamnak a kaboli (Kovilj) pravoszláv kolostor kitűnő birspálinkáját, melyről később még lesz szó.
Manastir Kovilj – az új birspálinka-lelőhelyem, csak szólok...
Egy jó birspárlatot könnyű hideg előételek készítéséhez is fel tudunk használni: keverjünk össze egyenlő arányban francia mustárt és összeturmixolt őszibarackot, cseppenként adagoljunk hozzá ugyanannyi olívaolajat, majd tegyünk bele reszelt vöröshagymát, citromhéjat, kevés finomra őrölt rozmaringot, fehérborsot, ízlés szerint cukrot is. Most jöhet a birspálinka! Ne sajnáljuk, de azért ne lehessen kiérezni az alkoholos ízt a dresszingből. Ha kész, forgassunk bele rukkolalevelet, vagy ha nem szeretjük a rukkolát, lehet spenótot is, bár az előbbi sokkal jobban illik hozzá. Esetleg apróra vágott mandulát is szórhatunk bele, az jól illik a birshez. Halmozzuk a keveréket frissen pirított és fokhagymával megkent rozskenyérre, majd borítsunk a tetejére Ementáli/Pannónia sajtszeleteket. A kísérőital természetesen nem más, mint szobahőmérsékleten felszolgált birspárlat. (A receptet nem most találtam ki, régóta csinálom már, mindig bejött, mindenki szereti.)
A birs után a szilvát kedvelem a legjobban, ebben a szerbek és a magyarok egyaránt erősek (gondoljunk csak a méltán híres szatmári szilvapálinkára, vagy a fahordós érlelésű, mélysárga színű tipikus szerb šljivovicákra), az italnak pedig szinte kultikus jelentősége van: amellett, hogy nálunk a szilva az egyik leggyakrabban előforduló pálinka-alapanyag, a szatmári haszidok körében kezdődött a "kóser szilvórium" karrierje. Szerbiában szilvából készül "a" home-made rakija: hagyományos vendégváró, ünnepszentelő, rontáselűző, halottbúcsúztató és gyógyító nedű, melyből faluhelyen néhol mind a mai napig a földre is cseppentenek, mielőtt isznak belőle: ezzel a rítussal adnak hálát a világ és a szilvafa teremtőjének. Természetesen ma már nemcsak házipálinkáról beszélünk, noha Šumadijában szinte minden parasztgazdaságban főznek szilvapárlatot. A városi férfiak, hacsak nem hozatnak maguknak vagy nem vállalnak be némi falusi turizmust a cél érdekében, kénytelenek bótba menni. A Szerbiába utazóknak ajánlom, hogy próbálják ki a nagyobb szupermarketekben elérhető Žuta osa šljivovicát, nem fognak csalódni. Igaz, elég borsos áron vesztegetik, de az összes cseppért megéri. Vagy el lehet menni a belgrádi Rakija festre és sokkal olcsóbban bevásárolni a nem sokkal rosszabb versenytársakból.
A Žuta osa ("Sárga darázs") jellegzetes címkéje
(A céget nem Eduardo Rózsa-Flores alapította)
A Žuta osa egyébként (érthető okokból) nem képviseltette magát a rakija-fesztiválon, ez kb. olyan lett volna, mintha egy átlagos budavári borünnepen tokaji aszúesszenciát is mérnének, az újlipótvárosi yuppie-k nagy örömére. Nos, a belgrádi rakijabulit nem a sznoboknak találták ki: teljesen hétköznapi vendégek is megfordulnak itt, mégpedig nagy számban. Amikor ott jártam, tele volt a hely bölcsészlányokkal, vasárnapi apukákkal és flanelinges informatikusokkal. Persze ezt elsősorban a meglehetősen jutányos, átszámolva 1000 Ft-nál nem sokkal többe kerülő belépődíjnak, az ingyenes kóstolásnak (akárhol, akármennyiszer, akármelyikből) és az egyes kiállítók standjainál hozzáférhető, szemtelen kedvezményekkel árult üveges kiszerelésű párlatoknak köszönhető. Az éhesek többféle kecskesajtot, sonkát, kolbászt, ajvárt és csokoládét is megízlelhettek; megvolt a szombati ebéd. Természetesen büfé is volt, a belvárosi kávézók áraival megegyező összegekért, tök átlagos minőségben. Kávé-ásványvíz-üdítő.
A rendezvény alapreceptje egyértelműen összefoglalható: ha megkóstolhatjuk Iks Ipsilonić vidéki termelő kis szériás pálinkáját – melyet egyébként Belgrádban jellemzően sehol nem lehet kapni, max. valamilyen webshopban – és az nagyon ízlik nekünk, sőt, több más párlattal összekóstolva egyértelműen veri a mezőnyt a saját ízlésünk szerint, majd megkérdezzük a mestert, hogy mennyiért juthatunk hozzá az áhított italhoz és a válasz nemes egyszerűséggel így hangzik: "a szakboltban 2000 dinár egy hétdecis üveg, ha eljössz hozzám, akkor 1500, de most a fesztiválon 1200-ért odaadom"; nos ebben az esetben nem kell sokáig gondolkoznunk, hogy megéri-e bevásárolni. És a vendégek jellemzően be is vásárolnak: szinte mindenkinél volt kifelé menet egy-két elegáns, márkázott zacskó.
Mmmm, ilyet isznak a Grobari-ultrák, a Zvezda-fanok meg biztos ilyet...
Néhányan nem várták meg, hogy hazaérjenek a portékával: spontán csoportok alakultak a fesztiválközpont épülete előtt, és a bentről legálisan zsákmányolt - bérelhető; visszaváltás után a letétbe helyezett pénzt visszakapjuk – kóstolópoharak segítségével élvezték a hideg időben elengedhetetlen védőital áldásos hatásait.
Ha jól számoltam, a feszitválon összesen 49 kiállítóhely volt, melyből ha kivonjuk az élelmiszereket és a különféle lepárlóberendezéseket bemutató standokat, akkor 38 pálinkamanufaktúra marad. Jegyzeteim szerint kb. 18-20 helyen sikerült kóstolóhoz jutnom, összesen kb. 25 fajta párlatot ízlelhettem meg. A kóstolási mennyiség sehol nem több, mint 1 cl, de akinek néhány óra alatt ennyi is sok, az nyugodtan öntse ki az egy-egy nyalintás utáni maradékot. Mindenhol voltak erre szolgáló gyűjtőedények, az ilyesmi nem számít cikinek. Én csak a gyengébb minőségű italokat öntöttem ki, ez mondjuk 4-5 esetben fordult elő. Ebből kiszámolható, hogy a megízlelt párlatok 80%-át jónak, illetve kiválónak tartottam és csak 20% kapott "közepes" minősítést. (Rossz jegyet sehol nem adtam, de ez elsősorban annak köszönhető, hogy mint már említettem: minden gyanús dolgot nagyvonalúan kihagytam. No meg nem vagyok afféle sznob, aki furtonfurt csokoládés lecsengést, meg animális jegyeket hallucinál. "Finom, 'szt jóvan... Gyengus, jöhet a következő... Hú, ez állatira ízlik, ebből veszek egy üveggel.")
Lehetetlenség lenne az összes helyen született összes tapasztalatról beszámolni, így álljon itt néhány impresszió:
- A méltán híres Stara sokolova szabadon kóstolható, legolcsóbb kiadású šljivovicája nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, illetve nem felelt meg a korábban megszokott ízvilágnak. Nem azt mondom, hogy ihatatlan volt, de nem volt az igazi. Két dologra tudok gondolni: a fesztiválra direkt nem az eladásra szánt palackokba kerülő tételből hoztak, hanem valamilyen "kis hibás", esetleg régóta bontott, "darabban álló" hordó tartalmát mérték ki, pusztán abból a megfontolásból, hogy a vendégek többsége úgyis ismeri a terméket, és tudja, mit várjon tőle. A másik lehetőség talán az, hogy nem várták ki a szokásos érlelési időt, nem tudom. Persze csak önmagához képest okozott csalódást a Sólyom-portréval díszített ital, hiszen még ezzel a gikszerrel együtt is remek volt.
- A legjobb minőségű birspárlatot a Nagykikinda meletti Bánátnagyfaluban (korábban Szenthubert) működő Destilerija Hubert 1924 főzde standjánál kóstolhattam. Őket eddig nem ismertem, de biztos, hogy ha egyszer a környékre vetődöm, beugrok hozzájuk. 2010-ben Vajdaság legjobb főzdéjének választották őket, a szórólapjukról pedig azt is megtudhatjuk, hogy pont a birspálinkájuk kapta eddig a legtöbb díjat (egyebek mellett Gyulán is), és ők maguk is ezt tartják a legfinomabbnak. A kiállító hosszasan ecsetelte, hogy a hagyományos vajdasági pálinkastílust szeretnék népszerűsíteni: az italok inkább alacsonyabb (40% körüli) alkoholtartalommal készülnek, melynél a szesz erőssége nem fedi el a párlat esetleges hibáit, így a minőségre és a gyümölcsösségre még több gondot kell fordítani, különös tekintettel a tiszta illatra. Az ízeket összehangoló fahordós érlelés Vajdaságban kevésbé jellemző. (Közép-Szerbiában azonban általános dolog.) Az almapálinkájukat is kóstoltam, az is nagyon finom, bátran ajánlom mindkettőt.
- A Hubert-féle birspálinkától csak egy apácahajszállal maradt le a fentebb már említett kaboli (Kovilj) pravoszláv monostor dunjevačája. Ár-érték arányban azonban mindenképpen jobban járunk vele, hiszen a letisztult, férfias formavilágú 0,7-es üvegért mindössze 1100 dinárt kértek a helyszínen (Webshopban kedvezményesen is minimum 1800.) A kiállítópultnál szorgoskodó, vallási meggyőződésre való tekintet nélkül minden vendéget a testvérüknek (brate, ill. sestro) szólító szerzetesek igazán kedvesek voltak, lelkiismeretesen végigkóstoltattak velem többféle párlatot is (a furcsa színű diólikőrt azért kihagytam, de a calvadosra hajazó, Arkanj fantázianevű, hordós érlelésű almájukat szívesen megízleltem volna, sajnos addigra pont elfogyott. Sokan dicsérték, így le merem írni, hogy bizonyára jó cucc. Íme, egy kép az üvegéről.) A körtéjük nagyon rendben lévőnek találtatott, a barackjuk pedig teljesen vállalható, de semmi extra. Utóbbinál mondjuk kicsit sokalltam az alkoholtartalmat, holott illatra nagyon kerek volt az egész, de ízre mégis valahogy lenyomta a gyümölcsösséget a szesz. A kolostor lepárlóüzeme amúgy elnyerte a látogatók véleménye alapján odaítélhető fődíjat, azért ez is elmond valamit, bár csak utólag tudtam meg, mert nem régóta szerepel a fesztivál weblapján az információ.
Balról jobbra: sárgabarack, érlelt alma, birs
- Elég jóféle klasszikus szerb šljivovicát árul nagyon baráti üvegenkénti áron az alapvetően borászattal foglalkozó Zoran Stevanović pincészete, a Kragujevac melletti Žirovnicáról. (Akik Niš felé tartanak az E75-ösön, azok egy egészen kis kitérővel máris a településen találhatják magukat. Batočinánál kell lefordulni az autópályáról és kb. 10 kilométert autózni. Ha már ott vannak, a közelben található, kedves kis Grnčarica kolostort is meg lehet tekintetni.) A Stevanović-féle párlatok Stari Hrast fantázianévvel kaphatók. Tényleg jó szilvapálinka potom pénzért, a többi íz azonban felejtős. Legalábbis szerintem nem nyújtott kiemelkedőt egyik sem.
- Ne feledkezzünk meg a vajdasági magyarok lelkes képviselőiről sem: a Szerbia egyik legkorszerűbb borpicészetével büszkélkedhető palicsi Bóni László pálinkái is kiválóak. Két dolgot el kell mondanunk ezzel kapcsolatban: a szerbek alapvetően nem ismerik az ágyas pálinkákat. Még ha Vajdaságban helyenként foglalkoznak is ilyesmivel, a köztudatba nem ment át belőle semmi. A DiBonis viszont betöltötte a piaci rést: ha jól vettem észre, akkor a pálinkafesztivál vendégei egyedül náluk kóstolhattak gyümölcságyon érlelt párlatokat. Egy másik sajátosan magyar jellemző pedig a szervírozás újabban divatos formája: a lombik alakú pálinkakiöntő, melyet dugóként kell az üvegre illeszteni, és amely a pontos adagolásban van nagy segítségünkre. Na ilyet is csak a szabadkaiaknál lehetett látni, és csodájára is járt mindenki. Hogy a prémium minőségű pálinkák ízéről is szóljunk: természetesen a birsalmát kötelező volt megkóstolnom, igazán remek volt! Az almára sem lehet panasz, tényleg: kerek, kellemes ízvilágú, illatos. Csak úgy mellékesen jegyzem meg, hogy egy többszörös aranyérmes (plusz idén Gyulán, tavaly pedig a HunDeszt pálinkaversenyen champion díjas) pálinkáról beszélünk, bár a díjak nekem kevéssé számítanak, de azért nem véletlenül ítélik oda őket és remek dolog, ha egy vajdasági termelő éremesőt produkálhat a hivatalosan pálinkának nem is nevezhető párlataival. A híres DiBonis meggyet sajnos nem kóstoltam, a törkölyt viszont igen, és szokatlanul gyümölcsösnek találtam, ami jó pont, csak ne lenne egyúttal kissé édesebb is a kelleténél. Na mindegy, a törköly amúgy sem az én műfajom. Az ínyencségekre szomjazóknak fontos lehet, hogy a DiBonis kínálatában őszibarack- és szőlőpálinka is van (ez utóbbi nem azonos a törköllyel), valamint bodzabogyóból készített különleges párlat is, melynél szintén szólnunk kell a fent említett díjesőről, ugyanis a bodza is többszörös champion. Egyszóval: magyarokként méltán lehetünk büszkék Bóni úr eredményeire, amiket a belgrádi pálinkafesztiválon tapasztalt egyértelmű közönségsiker is igazol. (A DiBonis pincészet tulajdonosával amúgy egy interjút is leegyeztettünk, melyre a közeljövőben sor kerül majd.)
DiBonis prémium minőségű párlatok Szabadkáról
