Az aránytalanul hosszú időre ítélt temerini öt fiatal közül ketten, Horváth Árpád és Szakáll Zoltán nyolc és fél év után amnesztiával szabadult. Az [origo] készített velük interjút.
Szakáll balra, Horváth jobbra (forrás: [origo])
Egyszerű srácok, nem a tudományok doktorai. Ráadásul nem ártatlanul hurcolták meg őket, csak többszörösen súlyosabb büntetést kaptak, mint amennyi fair tárgyalás esetén járt volna.
Egyszerű srácok, mégis meg van a mondandójuk mélysége. Nyolc és fél évig rágódhattak minden egyes, most lejegyzett szón. Tanulságos elolvasni a cikket. A legkönnyebben azok értik meg, akik maguk is kisebbségi közegben élnek, akár Vajdaságban, Szlovákiában, Erdélyben magyarként, de még egy koszovói szerbnek is sok minden ismerős lehet.
Akik világéletükben nemzetállamuk többségi tagjaként éltek, számukra talán érthetőbbé válik e srácok sztorija által, hogy milyen is a kisebbségi lét. Először is nem fehér-fekete. Nem csak galád többségről (jelen esetben szerbekről) és vétlen áldozat kisebbségről szól. Van ebben a sztoriban minden: a fiúk sem ártatlan ministránsgyerekek, viszont korabeli vajdasági magyar politikus tótumfaktum sara is, hogy megvezették őket. Azonban a probléma másik, végtelenül leegyszerűsítő megoldása is álszent és naiv: "Minden nacionalizmus rossz, öleljük egymást keblünkre és kitör a világbéke." Na persze, a világbékéről egy percbe tömörítve közel három évtizeden át megemlékeztek minden szépségversenyen a 90-60-90-es idomokkal megáldott királylánykák, csak valahogy még sem tört ki.
Együtt élni nehéz: tudja ezt a legtöbb flamand és vallon, szerb és magyar és még sorolhatnám, de azért nem árt megpróbálni, és minél jobban megismerjük a másikat, talán annál könnyebb.
Részlet az interjúból:
Horváth: A magyarságunk miatt természetesen meg voltunk különböztetve. Persze nem mindenki által, de tény, hogy a mai napig éri inzultus a magyarokat szerte a Vajdaságban. Ma is mindennaposnak számít, hogy belekötnek a magyarokba, mert magyarul beszélnek.
Szakáll: Ha megkülönböztet valaki a nemzetiségem miatt, arra mindig is allergiás voltam. Én kurvára szeretem a nemzetemet, és ezt javaslom minden embernek, úgy a szerbnek, a szlováknak, a németnek vagy az angolnak. Szeresse a sajátját, de becsülje a másikat - már amennyire a másik azt megérdemli.
Akkor a legszívesebben mihez kezdenének? Ha nem érzik biztonságosnak Szerbiát, nem akarnak elköltözni?
Szakáll: De, tervbe van véve, hogy átköltözzünk Magyarországba. Én Szerbiában születtem, és ha a Jóisten úgy adja, itt is halok meg. Nekem az őseim itt vannak. Papíron elismerem, hogy ez Szerbia, de a történelmet tudjuk, a Délvidék erőszakkal elcsatolt rész Magyarországtól, az én szívemben ez Magyarország alkotórésze volt mindig. És az utolsó nyolc és fél évben ez is éltetett.
Horváth: Azért akarunk elmenni, mert jobbak a munkaviszonyok, mint itt. Csupán az vezérel minket, hogy jobb anyagi körülményeket lehet teremteni. Először átmegyünk Magyarországra, ahonnan van egy kisebb ajánlatunk, utána meglátjuk, merre tovább.
Szakáll: Valami normális, komoly életet szeretnénk elkezdeni, elég volt a fiatalságból, a bolondságból.
Ha ismét hasonló szituációba keverednének, mit csinálnának másként?
Szakáll: Nem sok mindent. Akkor abban bíznék, hogy a bírósági eljárás más lenne. Azért, amiért azon az estén síkraszálltam, síkraszállnék ma is. A minimális tanulságot le kell vonni az esetből, ami számomra annyi, hogy nagyon kell ügyelni a tettekre, mivel kettős mérce van. Vigyázni kell, hogy mikor mit csinálsz.
Horváth: Én is ugyanazt csinálnám, ha megint megtámadná valaki a barátnőmet.