A vajdasági Zombor városában több ponton is újra ingyen kenyeret osztottak. Eddig a hír pozitív része. Mindezt az albán tulajdonú pékségek előtt tették azért, hogy ne vásároljon az albánoktól kenyeret senki.
Azt hittem, hogy a szerbség elérte a szégyen és a blama legalját a többszáz éves mecsetek gyújtogatásával, és Belgrád elpusztításával, felégetésével, és kifosztásával, de nem. Szerb testvéreim ismét bizonyítottak.
A jog, a törvény, a méltányosság, és a tolerancia csak akkor fontos, amikor a szerbek bőrére megy a játék. Más nemzeteket egyébként el lehet nyomni. Sőt, hazafias kötelesség.
A szerbek születésüktől fogva gyűlölik a nácizmust, elvileg. A szocialista Jugoszlávia létezésének egyik legfőbb motívuma volt a nácizmus elleni harc, a "testvériség, és egység".
A néptársak a kezdeti időkben még a "halál a fasizmusra, szabadság a népnek!" felkiáltással üdvözölhették egymást. A multikulti ország miatt, Jugóban a "néptársazás" volt szokásban, tehát elvtárs helyett néptárs volt a megszólítás. Mindenki mindenkinek társa, testvére, anyukája és apukája volt, ahogy annak egy jó kis szocialista államban lennie is kell. K. György tanárnéptárs is elég atyaian ordítozott velünk mindig a "tornaórán". Városainkba folyton beköltöztek, meg kiköltöztek a különféle emberek. Minden volt jugoszláv tagköztársaság népei mozogtak egy kicsit az országban. Az albánok is.
A '90-es évek elejére már minden magára valamit is adó településnek volt legalább egy albánja is. Békés, jóravaló, szorgalmas népek. Sosem bántottak senkit (mondjuk nem tudom mi lett volna ha egymillióan vannak). A város albánja (és itt lehetne óvatos párhuzamokat vonni, de nem érdemes) általában a pék. Én kettőt is ismertem névről otthon. Volt a Dzsafer, meg a Bajram. Jellemző foglalkozás még a fagyis, vagy a gyümölcs-, illetve szotyiárus. Ja igen, egy szotyis is van, de az lehet, hogy macedón, a Veseli Nédjó. Vannak ilyenek. Bajram nálunk nézte a balhék idején az albán tévét. TV Shqiptar minden este 8-kor.
Egyaránt (jól-rosszul) megtanultak szerbül és magyarul is, hogy a különböző vevőknek saját nyelvükön tudjanak köszönni, megmondani az árakat. Egy-két poént is el tud sütni az ügyesebbje. Otthon az egyik albán fagyis bódéján még mindig azt írja magyarul és szép nagy betűkkel, hogy: FAGYLAJT.
Általában lehet számítani a segítségükre, de elég zárkózott népek, nem nagyon keverednek senkivel. Van úgy, hogy az asszony napokig ki sem megy az utcára. Dolgoznak keményen, kenyeret sütnek, nem balhéznak. A mi utcánkban is lakik egy család. Nekik van egy cukrászdájuk, az Europa, meg egy gyümölcsárus bódéjuk a központban. Néha nagyanyámmal kartondobozokat bizniszeltek a kerítésen át, meg értékcsökkent narancsokat, "jó lesz az még" alapon. A családfő még nagyanyám temetésére is eljött. Lila öltönynadrágban állt a ravatalazó mellett.
Amióta azonban divat lett a nemszerbek üldözése Szerbiában (lassan már szép hagyománnyá válik), egyrecsak költöznek el az albán pékek. Kár egyébként, mert nagyon jó kenyeret sütnek. Elköltöznek, mert előfordul, hogy éjszakai igazságosztók betörik a kirakataikat, átrendezik a boltot, gyalázkodó szövegeket festenek a falra...
Most pedig egyesek Koszovó függetlenségét is ezeken az embereken akarják leverni. Így az albánok üzemeltette pékségek előtt ingyen kenyeret adnak azoknak, akik vásárolni szeretnének, csak hogy ne vegyenek albán árut. Ne vegyenek semmit a megszokott pékségben azoktól az emberektől, akik rendesen adót fizetnek Szerbiának, üzleteikkel munkahelyeket teremtenek. Kezd alakulni a párhuzam, ugye?
"Deutsche! Wehrt Euch Kauft nicht bei Juden!"
("Németek! Védekezzetek! Ne vásároljatok zsidónál semmit!")
Népszerű szólam a nácizizmus hajnalán.
Korhecz Tamás, vajdasági kisebbségügyi megbízott a frusztráció és a tehetetlenség jeleként értékelte, és elítélte az akciót. Korecz szerint senkinek sem tesz jót a gyűlöletetkeltés a Vajdaságban.
A Helsinki Bizottság újvidéki irodájának vezetője, Pavel Domonji soviniszta akciónak minősítette a kenyérosztást. Domonji szerint, ami Zomborban történik, az 1933-as évet idézi.