Szarajevóban az 1980-as évek elején születet meg az Új Primitivizmus (Novi Primitivizam) névvel illetett szubkultúra. Az Új Primitivizmus elsősorban könnyűzenei irányzat: A jelentősebb neoprimitív zenekarok a kövektezők:

Zabranjeno pušenje (akikkel 1987-től dobosként, majd basszusgitárosként a filmrendező, Emir Kusturica is gyakran haknizott) Elvis J. Kurtović & his meteors, Bombaj štampa, Plavi orkestar, Crvena jabuka. A punktól a rockig a nyálasabb popos hangzáson keresztül (mint a Plavi Orkestar már-már közveszélyesen egyszerű, mégis hallatlanul népszerű slágerré vált Suada című „remekműve”) széles zenei palettát ölelt fel e zenész szubkultúra. Jellemezte a folkos hangzás, rézfúvósok beemelése.

A neoprimitív zenélés mellett rádió- és főképp újprimitivista tévéműsorok is készültek. A leghíresebb, immár kultikussá vált, a Monty Python Flying Circusához hasonlított, abszurd humorú tévésorozat, a Szürrealisták Toplistája (Toplista Nadrealista).

Az új primitivizmusban a humor az egyik legmarkánsabb önkifejezési eszköz. Az egyszerű, bosnyák kisember lelki világához közel álló poénokat ötvözték a szarajevói alternatív ifjúság polgárpukkasztó hülyéskedésével.

A punk párhuzamra többek között azzal is rájátszottak, hogy hozzájuk is dörgölőzött egy titokzatos menedzser, művésznevén Malkolm Muharem (polgári neve: Goran Marić), ala’ Malcolm Mclaren. (Természetesen punk is volt Jugoszláviában, csak az Új Primitivizmus valami eredeti, igazi colour local.)
 

A mozgalom tulajdonképpen egy laza baráti társaságból, teljesen informálisan, száz százalékig alulról szerveződve bontakozott ki. Az ős „kemény mag” többsége Szarajevó Koševo városrészéből származott és többnyire a városközpontban, a bazársoron, a Baščaršiján lófráltak. 

„A háború előtt a Baščaršiján azok lógtak akik szartak az országra, a tisztes, polgári karrierre és a hatalomra. És ez most is így van. Innen jöttek azok a piti kis tolvajok, akik számunkra az ihletet adták.” – nyilatkozta egyikük. A turcizmussal  gazdagon átszőtt szarajevói szlenget is ők emelték be a könnyűzenei dalszövegekbe és a humoros tévéműsorokba.

Mind a dalok, mind a humoros szkeccsek témáját többnyire a kisemberek életéből merítették. Bányászok, vidéki lányok, kisstílű bűnözők történeteit gyakran egy markáns abszurd szállal ötvözték.

A Zabranjeno Pušenje egyik legismertebb száma, a Balada o Pišonji i Žugi, például két szerencsétlen intézeti hülyegyerek igaz történetét dolgozta fel.

A két kis 17 éves lúzer a menő nagyfiúk tengerparti csajozós vadászmeséitől vérszemet kap, és előbb egy rokkantotthonból (!) csórnak el egy kazettás magnót, majd meglovasítják az SZKV (Szarajevói Közlekedési Vállalat) egyik helyközi járatát (!!). A végkifejlet borítékolható: bőnyálas tengerparti csajozás helyett rendőrök szedik ki őket az árokba borult buszból. Azért ne egy Irigy Hónaljmirigy szintű, térdcsapkodós neokuplét képzeljünk el. A blődség olykor mélységgel párosul. Például az arcpirítóan műveletlen intézetis srácok így ábrándoznak: „A Szafari nevű távoli afrikai országból küldünk képeslapot!” Illetve a ballada végén a teliholdat bámulva így sóhajt fel Pišonja: „Istenem, hogy lehet az, hogy mások oda is feljuthatnak, én és Žuga pedig még a tengerre se?

Néhány szemtelenebb daluk beszólt az ugyan egyre inkább enyhülő, de azért távolról sem a szólásszabadságot messzemenően tiszteletben tartó kommunista hatalomnak. Pl. a Guzonjin sin (A hájseggű fia) már a címével is irritáló. A tartalom a vad címet egy nagy lapáttal megtoldotta: Egy pártfunkci kiskirály magának mindent megengedhető, bicskanyitogatóan antipatikus, elkényeztetett fiacskájáról szól. Avagy a köztársaság napján a dicső partizán múltján elmélázó kisnyugdíjasról szóló szám (Dan Republike), akit a ráordító felesége ránt vissza az egyre súlyosabb gazdasági nehézségekkel küzdő ország sanyarú valóságába: „Csukd be az ablakot, kikapcsolták a fűtést!

1984-ben, az akkori összjugoszláv, országos turnéjuk egyik állomásán, Rijekan az énekes-frontember, dr. Nele Karajlić (született: Nenad Janković) a közönség előtt így fakadt ki: „Kinyiffant a marsall! Mármint a Mashall erősítőre gondolok!” A hatalom mindezt a négy évvel azelőtt elhunyt, kultikus vezér, Josip Broz Tito marsall emlékét gyalázó provokatív célzásként értelmezte. Talán nem is teljesen alaptalanul, mert például a „Nedelja kad je otišo Hase“ (A vasárnap, amikor Hase elment) című dal látszólag a Sarajevo  foci csapat külföldre igazolt labdarúgójáról, Asim Ferhatović Haseról szól, de valójában arról a napról, amikor Josip Broz Tito meghalt

A végnapjait élő kommunista rendszernek (persze akkor még senki sem tudta, hogy a rezsimnek nemsoká game over, méghozzá néhány évvel később, főleg Szarajevóban sajnos elég durva „tűzijátékkal” búcsúztatták) az Új Primitivista Mozgalom egy elegáns fricskát adott.

Az Új Primitivista Mozgalom a „VII. Kongresszusán” 1987-ben hivatalosan feloszlatta magát, amit a kongresszus küldöttei egyhangúan megszavazott határozattal fogadtak el (mielőtt azt más tette volna meg).

Mint ahogy Magyarországon a kultikus Bizottság zenekar már a banda nevével is provokált, legalábbis a nomenklatúra azt messzemenően sértőnek érezte, úgy az új primitivisták a létező szocializmus hatalmi szerveinek struktúráját koppintó, a bürokratikus formalitásokat kigúnyoló önfelszámolásukkal (is) kifigurázták az ilyen poénokra egy cseppet sem vevő elvtársakat.

Akik a nyolcvanas években már felnőttek, vagy legalábbis hozzám hasonlóan kamaszok voltak, akár itt Magyarországon, akár Jugoszláviában, jól tudják, hogy az ilyen vagány lázadozásért ugyan golyó, meg kitelepítés, mint az ötvenes években már nem járt, de azért el lehetett baszarintani valakinek az életét, ha sokat ugrált. Pl. kirúgták a munkahelyéről, ha már melózott, nem tanulhatott tovább, vagy akár  pár évre be is kasznizhatták, lásd Szegeden a CPG-seket.

Dr. Nele karajlić és Emir Kusturica még 1987-ben

Persze a történet itt nem ér véget. Az Új Primitivizmus zászlóshajója, a Zabranjeno pušenje talán minden idők egyetlen olyan rock bandája, amelyik egy polgárháborút követően szétaprózódott országhoz hasonlóan két részre szakadt, míg a „harmadik része” megszűnt. Sejo Sekson Zágrábban üzemeltette tovább a zenekar egyik felét, míg Dr. Nele Karajlić Belgrádban a másikat, miközben az együttes legtöbb egykori tagja Szarajevóban maradt és miután letették a lantot, többnyire puskát fogtak. Minderről a következő részben, főleg a Belgrádba szakadt (fél)együttesnek a Ja nisam odavle (Nem vagyok idevalósi) című, kiváló lemezéről lesz szó. Rajta minden idők egyik legjobb háborús körülmények között játszódó Rómeó és Júlia sztorijának a könnyűzenei(?) feldolgozásával, a Ljubav udari često tamo gdje ne treba (A szerelem gyakran ott lángol fel, ahol nem szabadna) külön foglakozunk.
Ezért a kérdésekkel, kiegészítésekkel (pl. az Új primitivizmus kapcsolata a szlovén Neue Slowenische Kunst-tal), esetleges kijavítási javaslatokkal kérlek benneteket a háború előtti időszakra fókuszáljatok. (Persze ha egyáltalán lesz komment. A poszt hosszú és nincs benne pina és népirtás. Belátom, nem túl kecsegtető így végigolvasni, de a remény hal meg utoljára:-).)