Jurica Pavičić: „Soha sem kívántam szerbmentes Dalmáciát, akkor én hazaáruló lennék?” címmel megjelent tárcájából néhány érdekes gondolat.

A tábornokok hágai elmarasztalását követően úgy alakult, hogy:

Ezentúl azt mondhatjuk, két Vihar van. Az egyik, amit a tankönyvekben az ifjúságunk tanul. A Vihar-hadműveletben (Oluja '95) 1995 augusztusában a modern Horvátország fényes győzelmet aratott a volt Jugoszlávia katonai potenciálját zömében birtokló szerb agresszor fölött. Dávid legyőzte Góliátot.

A másik, a Brijuni-szigeteken Tuđman elnök és szűk tanácsadói köre által kifőzött ördögi terv: egy etnikai tisztogatással villámgyorsan ki kell űzni a szerbeket. A piszkos munkát pedig Gotovináék példásan elvégezték.

Személy szerint a Vihar-hadműveletig meg voltam róla győződve, hogy hazámban, Horvátországban évtizedekig háború fog dúlni, vagy legfeljebb egy Ciprushoz hasonló kényszerű status quo-ra számíthatunk, jelentős nagyságú de facto szuverén, elszakadt területtel. De akár azt is mondhatjuk, hogy valami olyasmire, ami a Koszovótól megfosztott mai Szerbiában van.

Nyugodtan kijelenthetem, hogy a Viharnak köszönhetem a normális felnőtt életemet. Egy csonkítatlan, független, békés államban élhetek. A háborúnak pesszimista elképzeléseimtől eltérően villámgyorsan vége szakadt és nincs országomon belül „állam az államban”. Ellenséges terület, ahová be nem tehetném a lábam.

Másrészt nyílt titok volt az elmúlt 16 évben, ami nem került be a hivatalos horvát történelemkönyvekbe: a Vihart követően bizony össznépi társasjátékká vált a fosztogatás. Ráadásul nem csak szerbek szívták meg, hanem több olyan horvát is, aki pechjére a Vihar alatt nem tartózkodott a horvát-krajinai ingatlanában. Még olyan, egyébként horvát nemzetiségű kocsmárosról is hallottam, aki utána a környéket járta, és valahol a sokadik faluban rátalált a vendéglátóipari-egységéből „felszabadított” presszókávéfőzőjére, amit kénytelen volt a „becsületes megtalálóktól” visszavásárolni.

És a dicsőséges Vihar ide-vagy oda, ez is azt mutatja, hogy balkániak vagyunk mi is, és hogy a montenegróiakhoz hasonlóan, a dalmát is így harcol: hajduk-, vagyis valamiféle betyár-szokásjog alapján a győztes mindent visz; lop, rabol.

***

De hagyjuk a (számomra egyébként rokonszenves) értelmiségi nyavajgást. Az utca embere szerencsére pragmatikusabb. Jelena Karleuša belgrádi szerb turbofolk-énekesnő történetesen pénteken, Gotovináék hágai elítélésének estéjén lépett fel Zágrábban. (Egy balkáni rendezvényszervezőnek ezek szerint a Hágai Nemzetközi Törvényszék naptárára is figyelnie kell.) Az egyik néző, Robert (18) így nyilatkozott: „Horvát vagyok, de nem mondok le a tábornokok miatt a mulatásról!”

(Forrás: Jutarnji List)

Szól a nóta, száll az üzenet: Robert küldi Zágrábból Anténak a távoli Hágába
Jelena Karleušától a Nisi u pravu ("Nincs igazad") című dalt és azt üzeni:
Kitartás, Tónikám és ne feledd: ólvéjz luk on dö brájt száájd of lájf...
Neked legalább jó sokáig nem kell élőben ilyen giccsparádét látnod!