Tarr Béla találkozása Kusturicával
Némi hely-, és nyelvismerettel rendelkező kisbloggeri háttéremberként elkísértem Péter Annát, a Malackaraj sztárbloggerináját, vajdasági és belgrádi fapados gasztrotúrájára.
Anna mellett velünk tartott Papi nevű kutyája, valamint egy haverom/másodunokatesóm, akinek a nagyszülei egy második világháború utáni mikro-határmódosítást követően Magyarországra szakadtak, míg az enyémek Vajdaságban maradtak. Férfiatlanulsan bevallom, unokatesómat részben alibiből hoztam magammal. Egy éjszakát ugyanis szüleim házában töltöttünk. Emelje fel a kezét, aki kétgyerekes házasemberként betoppanna az anyja elé egy közel tíz évvel fiatalabb, vadidegen nővel. Na ugye. (Ha netán mégis akad ilyen olvasónk, írjon privibe. Papucsot cserélnék hosszúpórázra). Egyébként unokatesóm imádja mind a délvidéki, mind a délszláv kultúrát, és nem utolsósorban édesanyám főztjét, így enyhén machiavellista húzásom számára is kellemes kalandozást eredményezett. Win-win szituáció a javából. Anna profizmusa a maga one (wo)man show-ján belül pedig bámulatos. Egy jó programtervvel mindezt nélkülünk is le tudta volna forgatni. Mindig maga felvételezett. Még vezetés közben is. Ami spontán amatőrködésnek tűnhet, az is a legtöbbször komoly, többször felvett jelenet. Pl. egy helységnévtáblás vágóképhez kb. ötször fordultunk vissza kocsival. Ezentúl jót kuncogok, ha valaki egy Index-videóra ilyesmit trollizál: – Ilyet bármikor, tíz perc alatt, részegen is össze tudok hozni! – Csak tessék, ki lehet próbálni. Baromira távol áll a "kamerázgatom a családomat, haverokat" műfajtól.
Mivel Anna kifejezetten a lepukkadt, sittes helyekre vágyott, Szeged alatt változtattunk az eredeti útiterven. Aranykalászon Ringó Bácskánk helyett a szebb napokat látott Bánátban csorogtunk lefelé délnek, Nándorfehérvárig. A bánáti oldalon magam se mentem le korábban Belgrádig, én is örültem a túraterv-változásnak.
Padé után letértünk a viszonylag lájtosan kátyús 24-es útról. Majd a dűlőút üszőborjúnyi gödreit gyök kettővel kerülgetve egyre mélyebben merültünk Tarr Béla belassított nihiljébe. Anna rendületlenül kamerázta a puszta szelíd semmijét. Kábé négy-öt kilométerenként elhaladtunk egy-egy lepukkadt, romos majorság mellett. (Az imént említett Béla mesternek, a cselekménymentes, lassított filmnyelv megújítójának szimbólumvilágában: Telep). Az egyetlen, neoklasszikus újgazdag tereptárgy egy messziről temetőkapunak tűnő kerítéssel körbevett, nemrég felújított kúria volt. Ahová talán Hajdú Péter is vegyvédelmi ruha nélkül lenne hajlandó elszállásoltatni Sarka Katát, persze ha helikopterrel egyenesen a forgatási helyszínre viszik őket.
Bocsár látképe (500x340 olaj, vászon)
Végül beértünk a sokadosztályú út mellett fekvő első településre, Bocsárra (szerbül Bočar, illetve Бочар, míg németül Botschar). A kis faluban egy csaknem száz évesnek tűnő, sváb stílusú lakóházban kialakított kisbolt elé szanaszét szórt, szedett-vedett, talán iskolából leselejtezett székeken ülve italozott a helyi kemény mag. Tucatnyi, 20-80 közötti masszív férfi. A több évtizedes, porfészekben töltött nihil következtében, puszta unaloműzésképp bizonyára több szeszt ihattak meg, mint amennyit én át tudnék úszni. Megálltunk; lesz, ami lesz. Vagy késelés, vagy spanoskodás. Mivel csipetcsapatunk egyik tagja sem rendelkezik Javier Bardemhez mérhető, császármetszés nélkül édesapja szexuális életét szomorító fejmérettel, bíztam benne, hogy elmarad a Nem vénnek való vidék véres leszámolása.
Szerencsére egykettőre kiderült, hogy aggodalmunk alaptalan. A bennszülöttek turbóbarátságosak voltak. Hellyel kínáltak és alapból borult a klisé: egyből kiderült, hogy ők az úriemberek és én vagyok a paraszt. Ugyanis lehuppantam az egyetlen kartonpapírral borított székre. Kisvártatva a helyi Szivarklub doyenje udvariasan megkért, hogy egy pillanatra álljak fel. Én hülye, engedelmeskedtem. Erreföl kirántotta farom alól a kartonpapírt és rátette Anna székére, mert, hogy az a hölgynek jár. Én persze hisztiztem: – A hölgy az hölgy, de mi lesz az én prosztatámmal!? Azt hitték, hogy ilyen jó a humorom, és egyből oldódott a hangulat. Kitört a röhögcsélés ezerrel. Pedig dehogy, a dülmirigy nem vicc! Ha neadj' isten begyullad a prosztatám, perlem a falut!
Anna kutyája, Papi, egy Parson Russel Terrier, mint remek smalltalk téma, katalizátorként gyorsította fel a szomszéd népek barátkozását. Egyik újsütetű ivócimboránktól, egy amatőr helytörténésztől megtudtuk, hogy a felújított kúria, amit egy profi kosaras, Vule Avdalović (jelenleg Spanyolországban játszik) vásárolt meg, egykor a falu névadójának, a környék földesurának, Bocsárd grófnak a tulajdonában állt, aki Mária Terézia részére tenyésztett kutyákat. Újabb üveg sör után a mágikus-realista helytörténész kifejtette, hogy Bocsárd gróf már a Mohácsi vész idején, az akkor mínusz százkilencvenegy éves Mária Teréziának is tenyésztett ebeket. (Egy kennelbe kellene terelni egy tőlünk, vagyis a Szíriuszról szalajtott hobbitörténésszel. Tudományos eszmecseréjük összefoglalóját remekül fel lehetne használni a pszichedelikus kábítószerek kóros tudatmódosító hatását taglaló, mentálhigiénés propaganda-anyagban.) Otthon villámgyorsan egy másik hobbitörténészhez, Google Úrhoz is bekukkantottam. Kutyafuttában csak annyit tudtam meg, hogy a bocsár(d) szót régiesen a pohárnokra használták és az oroszból vették át, ott pedig kádárt jelentett.
Akadt még klassz kis alternatív történelemóra. Az egyik, felső két metszőfoghiányos jómunkásember, miután elmondtuk, hogy Pestről jöttünk, ilyet kérdezett: – Hogy is volt az régen? Ugye Pest volt a szerb oldal, Buda meg az a másik? Erre természetesen felforrt az agyvizem. Majdnem elszabadult szürkeállományomból a csárdás kűrruhás Morvai–Vona jégtáncpáros. Hármas identitásom: magyarságtudatom, egyetemes emberségtudatom, és brucewillisesen mondva, középhaladó alkoholizmusom viaskodott egymással. Végül a leghumánusabb énem kerekedett felül: alkalmi ivócimborával nem vitatkozunk! És különben is, most őszintén, nem teljesen mindegy, hogy az elmúlt két évtized Šešelj-jel terhelt propagandája miképp mosott agyat, amikor látszott ezeken az embereken, hogy ha bajban lennénk, teszem azt elveszítettük volna a pénzünket vagy elromlott volna a kocsi, így vagy úgy, de önzetlenül segítettek volna rajtunk.
Miután elmondtuk, hogy egyik úticélunk egy fapados, szabadtéri rostélyozás (ćevapčića, pljeskavica, meg amit akartok), elkezdtek győzködni minket, hogy jöjjünk vissza a jövő héten, ugyanis akkor lesz a falunap. Jönnénk mi, de sajnos nem megy, sóhajtoztunk. Mint ahogy Ekrem Jevrić is mesterien dalban mondta el a modern kapitalizmus rákfenéjét a Kuća, pos'o ("Ház, munka") című globalizáció-kritikus jeremiádjában. Majd az egyik korongrészeg szivar az anatómia törvényeit megcáfolva kezdett mobilozgatni. Korábban egy mondatot nem tudott végigmondani, annyira be volt állva, viszont olyan határozottan telefonált, mint Stadler József fénykorában, amikor pénzügyi tanácsadójával egyeztette az Utolsó vacsora áfa-visszaigénylésének részleteit. Miután az először feltárcsázott ismerőse azzal hárított, hogy sajnos nem megy a dolog, mert momentán Belgrádban van, hősünk a második hívást már úgy indította, hogy megérkeztek a barátai és össze kellene dobni hirtelenjében egy rostélyost. A harmadik telefon után szabadkozott, folytatta volna, de mi győzködtük, hogy már a nemes gesztustól jól laktunk.
Egyébként Anna seggét férfihorda szerintem még a Médiahajón se nyalta ennyire fényesre. Miután a helyi, 0,3 ezrelékes közúti alkoholtoleranciához híven, jogkövető médiaszemélyiségként, csak egy palack három decis sört ivott meg (Stohl Buci, watch and learn!), a csávók libasorban hozták neki a kisboltból a kólát, csipszet (abból vagy három zacskóval), kiscsokit.
Az egykor magyarok és svábok által is lakott falu szinte teljesen elszerbesedett, azonban udvariasságból mindenki mondott pár magyar szót is, és előbukkant egy szórványmagyar atyafi is, ugyanolyan jó arc, mint a többiek.
A kisbolt italválasztékára és a sör hűtöttségére rossz szavunk nem lehet. Vannak import söreik is, amivel ugye mi nem foglalkoztunk, viszont a hazaiak közül Jelent és Lavot is tartanak, mind félliteres, mind kisüveges kiszerelésben.
Italfronton az igazi couleur locale azonban a kommersz tömény. Megkérném a legközelebbi nagyobb város, Kikinda financijska inspekcijájának dolgozóit, (vagyis fináncait) hogy ha egy csöpp emberség is szorult beléjük, a következő mondatot ne olvassák el. Az ex-yu szerte népszerű kis üvegecskét, az úgynevezett bombicát ("bombácska") ugyanis a boltos csaj a műanyag szalagfüggönnyel leválasztott raktárhelyiségben töltötte tele, bizonyára svarcban főzött cuccal.
Majd elbúcsúztunk, és a déliekre jellemző legszebb gesztussal váltunk el. A meddő és hosszadalmas ”Puszi-puszi, gyertek el máskor is!” üres frázis mantrázásától ugyanis sokkal hasznosabban cselekedtek. Anélkül, hogy kértük volna, néhányan egy hármas Golfba pattantak és kivezettek minket az immár eltéveszthetetlen főútig. (GPS-t direkt nem vittünk. Retrós utat terveztünk.)
Spiccesen, a kocsiban punnyadva eljátszadoztam a gondolattal, hogy valahol a végtelenben, de méginkább a bocsári kisbolt előtt Tarr Béla találkozik Emir Kusturicával. (Annak is a korábbi énjével, mielőtt elturbószerbesedett és keresztnevét Nemanjára változtatta. Egyébként is micsoda paradoxon: muzulmán keresztnév, de nem offolom tovább magam.) Szóval összefut a két filmrendező és beküldik Rudolf Pétert egy túra felesért, ezután így oltogatják: – Ízirájder, öcsém!!! Majd mi megmutatjuk, hogyan kell Üvegtigrist forgatni!
A következő rész (ha megérjük és megírjuk) tervezett címe: Belgrád vajdaságizálódása. Benne kiderül, hogy Bikmakk kolléga, aki egy 2008-as becsajozás apropóján szeretett bele egyben Szerbia fővárosába is, alaposabban ismeri a várost, mint annak idején a NATO-bombázások főkoordinátora. Egyben a kedves olvasók nagy összegű fogadásokat köthetnek: vajon kivel aludtam Belgrádban egy ágyban? Péter Annával, vagy Papival, a kutyájával?
