A papa szolgálati útra ment
Horrorfilmekre jellemző, hogy a nagykamaszok világában játszódik a történet. A test pubertáskori változása kiváló metafora a horror egyik legfőbb zsánerelemének, az átváltozásnak; amikor valami gusztustalan förmedvény tör elő egy ártatlan testből.
Ugyan önálló műfajként nem szokás meghatározni, ám a huszadik század önkényuralmi rendszereit feldolgozó "diktatúrafilmekben" illetve "diktatúraregényekben" az alkotók jellemzően a fiatalabb korosztály – gyerekek, esetleg kiskamaszok – szemszögéből ábrázolják a totalitárius rendszerek abszurditását. Ráadásul a diktatúraábrázolás műfaja jóval elismertebb a magaskultúrában, mint a horror. Csak kapásból néhány a gyerek-, avagy kiskamasz-nézőpontból elmesélt, remekműnek tartott alkotások közül: Ottlik Gézától az Iskola a határon, Kertész Nobel-díjat érő regénye, a Sorstalanság, Haneke Fehér Szalagja, illetve Begninitől az Élet szép, mely szintén részben a főhős kisfiára fókuszál. És ide tartozik Dragomán György Fehér királya is. A fiatal, Erdélyből áttelepült író időközben tucatnyi nyelvre lefordított regénye is gyermekszemszögből meséli el Ceaușescu romániai diktatúrájának abszurditásait.
Emir Kusturica 1985-ben bemutatott – Cannes-ban Arany Pálmával jutalmazott – második nagyjátékfilmjében szintén ezt a módszert választotta. (Első, az európai kritikusok körében szintén remek fogadtatásra lelő filmje: Emlékszel Dolly Bellre?) Egy kisfiú narrációján keresztül ismerhetjük meg a jugoszláviai negyvenes-ötvenes évek fordulóját, és egyben az egész jugoszláv szocialista rendszer legdrámaibb eseményét, Tito szakítását Sztálinnal. Mindezt békaperspektívából, egy szarajevói család kálváriáján keresztül.
Paradox módon a nyolcvanas évek közepén készült filmnek kifejezetten az előnyére válik, hogy egy szabados, ám nem teljesen szabad országban készült. A Tito utáni vajpuha diktatúrában sem lehetett mindent korlátozás nélkül kibeszélni. Talán éppen ezért a forgatókönyv rendkívül ügyesen szerkesztett. Sehol egy fölösleges mondat. A szövegnek a kettős beszéd szabályainak megfelelő, kódolt jelentésére gyakran a történet előrehaladtával, néhány jelentettel később derül fény. A történet mégis könnyen érthető. Szó sincs bonyolult szimbólumvilágú, többszörös áttételekkel operáló művészfilmről. Maga a cím is arra utal, hogy a politikai okokból bebörtönzött családfőről az édesanya úgy beszél gyerekeinek, mintha a férje szolgálati úton lenne. Az ötvenes évek kettősségének ábrázolása tetten érhető például a muzulmán kisfiú stikában történő körülmetélésének jelenetében. Egyébként ez a toposz a korszakot feldolgozó magyar filmekből, irodalmi alkotásokból számunkra is ismert, persze nálunk a kommunista kádergyereket általában nem körülmetélik, hanem megkeresztelik, de ugyanígy félig-meddig titokban.
A film egy olyan átmeneti kort dolgoz fel, amikor a kommunista Jugoszláviában a legjelentéktelenebb "kiskomcsinak" is egyik napról a másikra színt kellett vallania: Tito vagy Sztálin? Persze utólag könnyű okosnak lenni, viszont akkor cseppet sem volt egyértelmű, hogy az államszocializmus lokális Dávidja legyőzi-e a munkás-paraszt hatalom globális Góliátját. A főhős – valójában nem Malik, a narrátor kisfiú az igazi főhős, hanem édesapja, Meša (Mehmed) – egy partizán háborús múlttal bíró kommunista középkáder, aki felesége és szeretője között őrlődik. Választani kényszerül a kevésbé szenvedélyes, ám stabil családi hátteret biztosító neje és szeretője, a dögös tornatanárnő között. Ráadásul a családi drámából ügyesen bontakozik ki egy karrier-dráma. A korai ötvenes évek kommunista országaiban még annál is keményebb volt a pártvonalon nyomuló középkáderek egyszer fent, máskor lent világa, mint mikor manapság egy mulitcég középvezetője hirtelen lapátra kerül, majd pánikszerű depresszióját piával, netán kólázással kúrálja. A tornatanárnőre ugyanis főhősünk sógora is pályázik. A ravasz sógor viszont nem egy egyszerű középkomcsi, hanem befolyásos, ÁVO-s típusú belső elhárító-tiszt.
A konfliktus egy banálisnak tűnő tréfa meg nem értésével (és "természetesen" a korabeli kommunista logikának megfelelően, annak sejtelmes túlmagyarázásával) indul. Főhősünk nem találja viccesnek a legújabb szeleket tükröző, anakronisztikus karikatúrát a pártlapban: az íróasztala fölött szorgosan körmölő Karl Marx dolgozószobájának falát Sztálin portréja ékesíti. A szeretője (Mira Furlan, aki két évtizeddel később, ötven évesen is bizonyította nem mindennapi erotikus kisugárzását a Lostban) pedig kikotyogja mindezt az ÁVO-s sógornak (akit a kiválóan játszó Mustafa Nadarević alakít).
Kusturica otthonosan mozog ebben a világban, hiszen maga is kommunista kádergyerek. Nagykamaszként rossz társaságba keveredett, az iskola nem izgatta, céltalanul csellengett. Befolyásos szülei elintézték, hogy Prágában tanulhasson a filmművészeti főiskolán, mivel a mozi volt az egyetlen, ami érdekelte. Csehszlovák mesterei, a korai Miloš Forman és Jiří Menzel hatása az első filmjein még jobban érződik, mint a késői alkotásain, de ez cseppet sem válik az útkereső Kusturica hátrányára.
Azonban a kor csehszlovák filmjeihez képest ebben az alkotásban egzotikus pluszt jelent a balkáni macsóság. Mind a keresetlen, olykor trágár szókimondásban, mind az altesti megnyilvánulásokban. A Szigorúan ellenőrzött vonatok és a Sörgyári capriccio fülledt maszatolásaihoz képest a főhőst játszó Miki Manojlović őserővel vágja gerincre a lepukkadt hodályban a meggondolatlan csacsogásával őt börtönbe juttató tornatanárnőt, majd közvetlenül az aktus után egy laza mosdóba brunyálással jelzi, hogy mi fán terem a barbár Balkán-macsók suttyósággal átitatott, vídiakemény bája.
A film egyetlen patyolattiszta jelleme a megcsalt feleség; és a trágársággal vegyített turbómacsóságok ellenére, bármennyire is furcsán hangzik, az alkotás feminista moziként is megállná a helyét. Az anya (Mirjana Karanović) emberfeletti erőfeszítések árán tartja össze a családot. Késő éjjel is varr, hogy a gyerekek ne szenvedjenek semmiben hiányt. Csendes, szomorú tragédiájának finom ábrázolása, amikor a gyerekekkel meglátogatják a kényszermunkatáborba zárt férjet: a férfi éjjel elalszik, és nem szeretkezik törvényes hitvesével. A hoppon maradt fiatalasszony csalódott tekintete szavak nélkül is hatásosabban ábrázolja a sanyarú női sorsot, mint egy húszoldalas szüfrazsett-kiáltvány.
A szereplők életszemlélete a mindenkori cseh kisember (filmen is előszeretettel ábrázolt) kiirthatatlan optimizmusához áll közelebb, mintsem az "átkosban" oly jellemző magyarországi mélynihilhez.
Mindenkinek ajánlani tudom a filmet, melyben amúgy két apró magyar szál is van (nem árulom el, hogy melyek ezek, legyen a figyelmes nézők, illetve blogolvasók jutalma), viszont főleg a harminc évesnél fiatalabb korosztálynak hívnám fel arra a figyelmét, hogy a lassú folyású sztori a mai pörgős mozikhoz szokott nézőknek már lehet, hogy kissé idejétmúltan unalmas. Próbáljanak előtte végigülni egy Forman- (lehetőleg még a csehszlovák korszakából), vagy Menzel-opuszt és ha azt élvezték, akkor a Papa szolgálati útra ment sem fog csalódást okozni. Macskajaj-fanoknak nem feltétlenül bejövős. Egészen más a hangulata.
Nálam a tízes skálán 8 ½, de elég szigorúan osztályozom a filmeket. Erről annyit, hogy ez a kedvenc Kusturica-filmem.
