Népszámlálás 2011
Događa se narod ("Megtörténik a nép") – harsogta a kilencvenes évek szerb politkai propagandája; sajnos azokban a vészterhes időkben nem a nép, még csak nem is a nemzet, hanem kizárólag a kirekesztő nacionalizmus volt az, ami "megtörtént". A következményeket mindannyian jól ismerjük.
Azóta sokat változott a világ. Az elnyomók helyébe újabbak jöttek, az elnyomás viszont lényegesen enyhült. Félreértés ne essék: nem kizárólag Szerbiáról beszélek. Ne ringassuk magunkat abba a tévképzetbe, hogy a magyar demokratikus átalakulás nyomán létrejött politikai rendszer a létező világok legjobbika (volt, illetve van, még mindig, zéró morféma), de rajtunk részben kívül álló okok miatt (információs forradalom, stb.) az elnyomás mértéke az elviselhetőség szintjéhez egészen közel került. Megkockáztatom: derűs májusi délutánokon olykor-olykor szabadnak is érezhetjük magunkat. És ez tökjó. Milošević bukása óta szerencsére Szerbiában is kisütött a Nap.
A kilencvenes évek átmeneti korszakában, amikor a "mi területeinkre" frissen rászabadult vadkapitalizmus kézenfogva járt a legsötétebb, legalpáribb nacionalizmussal és ebből a frigyből semmi jó nem származott; nos, abban az időben mindennek tétje volt, de mindennek másképp volt tétje, mint manapság. Akkoriban gyakorlati, a személy életében a puszta létfenntartást meghatározó jelentősége volt egy-egy döntésnek. Menni vagy maradni? Fegyvert fogni vagy lapítani? Kitartani-e származásunk, nemzetiségünk, vallásunk mellett? A szó legszorosabb értelmében egzisztenciális kérdések.
Manapság szerencsére más a helyzet. De korántsem tökéletes. Viszont attól, hogy a fejünket a homokba dugjuk, nem is fog megváltozni semmi. Európának ezen a felén kevés alapvető igazság van, de közülük egy nyilvánvalóan az, hogy túl sokszor és túl sokáig hagytuk, hogy a dolgok szépen csordogáljanak a maguk módján, anélkül, hogy beavatkoztunk volna.
Kétezer-tizenegyet írunk. Jócskán benne vagyunk a huszonegyedik században, sőt, a statisztika-buzik fellengzősségével azt is mondhatjuk: a tíz százaléka már magunk mögött van és a hátralévő idő napról napra csökken! A gazdaságilag, információ-technikailag és még sok egyéb szempontból teljesen átalakult Kelet-Európában azonban még mindig csak elvétve találunk a dél-tiroli németek (úgy is, mint osztrákok) jogállásához akár csak egy picit is hasonlító kisebbségpolitikát. A magyar parlamentben (úgy is, mint országgyűlés) például 1990 óta egyáltalán nincs közvetlen képviselete a hazai nemzetiségeknek, holott az ország lakosságának jókora része mindenképpen érintett lenne ilyesmiben. A települési és megyei szintű kisebbségi önkormányzatok jogköre kész vicc: szimbolikus jelentőségű lépéseknél többet nemigen tehetnek saját lakóhelyükért. Ráadásul ezek is sokszor csak megélhetési kisebbségiekkel a soraikban tudnak egyáltalán a megalakulásig eljutni. Ezen kívül az a tény is rontja a képet, hogy a nemzetiséget megvallani sokak szerint még mindig ciki, de legalábbis meggondolandó.
A soron következő népszámlálás jó alkalom arra, hogy végre tisztán lássunk. Kerüljön hát napvilágra országaink nemzetiségi összetétele. Mindenki őszintén vallja meg és vállalja kisebbségi identitását! Számoljunk le az etnikailag homogén, kizárólag a magyar nemzetiség létezését elismerő (díszként azért a "többiekről" is számot adó, de a színfalak mögött tökéletesen semmibe vevő, legfeljebb látszat-intézkedésekkel kecsegtető) Magyarország ábrándos és valótlan képével! Ezt az országot együtt népesítjük be legalább félmillió (romani, beás és magyar nyelven beszélő) cigány honfitársunkkal. Mellettük németekkel, szlovákokkal, románokkal, horvátokkal, szerbekkel, szlovénekkel, bolgárokkal, ruszinokkal, örményekkel és görögökkel (a sor még folytatható).
Hogy pontosan hányan vannak és hol élnek ők? Ennek meghatározásában van segítségünkre a népszámlálás intézménye. Ne viszolyogjunk tőle: igenis sok minden múlhat rajta. Egy adott település vagy országrész etnikai sokszínűsége (esetleg valamely nemzeti kisebbség abszolút többsége) nagy mértékben befolyásolja az adott helyhez való állami, kormányzati hozzáállást, a döntéshozók viszonyulásának mikéntjét és az ország megítélését a nemzetközi színtéren. Csak legyen mit számon kérniük; ehhez az kell, hogy pontos számok álljanak rendelkezésre. Szerencsére a szomszédos országok nagy számú magyar kisebbsége miatt a mindenkori magyar kormány nem söpörheti a szőnyeg alá a kérdést. Legalábbis az erkölcsi maximák szerint. A gyakorlatban persze nagyon is söpri, kényszerközmunkásként dolgoztatott utcaseprőkkel.
A határon túli magyarok alapvető érdeke, hogy egy olyan országban éljenek, amely a többségi nemzeten kívül a kisebbségeket is elismeri, méghozzá a legszélesebb mértékben és zokszó nélkül. Ennek egyik feltételeként szükséges, hogy minél több magyar valljon színt az anonim kérdőív megfelelő sorában – "nemzetisége: magyar". (Kár hogy nem lehet hozzátenni: "szíve: itthon".) Mivel Szerbiában is népszámlálás lesz, ezért ezt az írást a vajdasági magyarokhoz is intézem, bár sok esetben nyilvánvalóan feleslegesen, hiszen a bejegyzésem nélkül is tudják, mit kell tenniük. A szórványban élőknek, a Belgrádban vagy Dél-Szerbiában boldogulásukat megtalálóknak, a vegyes házasságokból származóknak azonban külön is, nyomatékosan szeretném felhívni a figyelmét: ne szégyelljék megvallani magyarságukat még akkor sem, ha esetleg épp annyira érzik magukat szerbnek. A többségi nemzeti ugyanis nem fog semmiféle csorbát szenvedni amiatt, hogy a kettős identitással rendelkezők ilyenkor a kisebbségi identitásukat helyezik előtérbe. Gyakorlatilag amellett foglalnak állást, hogy milyen Szerbiában szeretnének élni akkor, ha kizárólag magyarnak és csakis magyarnak születtek volna.
Úgy hiszem, ez a recept minden körülmények között működik. Felejtsük végre el a szép emlékű (általam is siratott, de a múlt homályába vesző) "jugoszláv" identitást. Számoljunk le a "nem nyilatkozom" látszólag egyszerű, valójában végtelenül korlátolt ál-megoldásával. Ha szívünkön viseljük az Európai Szerbia sorsát, akkor fogadjuk el azt is, hogy az ország nemzetiségei hidat képeznek az integráció felé. Minél többen vannak, annál szélesebb a híd.
Ugyanígy szólok a magyarországi nemzetiségekhez is: ne tűrjék el, hogy a kormányok fittyet hánynak rájuk. A kisebbségi lét nagyon is különbözik attól, amit a többségi nemzethez tartozók a bugyuta, harminc évvel ezelőtti szinten megrekedt nemzetiségi műsorokban láthatnak, általában hetente egyszer, a kora délutáni órákban. Kisebbségnek lenni több! Legyenek büszkék arra, hogy a magyaron kívül egy másik identitásuk van, ami által maguk is többet adhatnak a világnak, és a világ is többet ad nekik. A kettős kötődés szép dolog, de a népszámlálás idején tegyék félre a magyar kötődésüket és nyugodtan, szemrebbenés és szégyenérzet nélkül vallják meg a kisebbségi identitásukat!
Hogy együtt többek legyünk.
