Elképzeléseim egy gazdaságról (7 éves)
(Ezek a mai 7 évesek! Világéletemben pirosnak képzeltem a traktort, no de mit mond a félprofi?)

Serbia Insajd: Pósa Károly egy észak-bácskai kisvárosban él, főállásban szellemi munkát végez (blogja itt). Mellette "nejlonparaszt"; ahogy a vajdasági magyarságra jellemző, a mindenkori korszerű helyi közbeszéd nyelvi paneljeiből építkező, ízes öniróniával határozza meg önmagát. Mit értsünk a nejlonparasztkodás alatt? A Magyarországon háztájizásként ismert gazdálkodást, azaz elsősorban élelem-, másodsorban keresetkiegészítést, avagy inkább egyfajta hagyományőrző hobbit? Valahogy úgy képzeljük el, mint mondjuk a "neodivat" szabadidő-mangalicatartást, vagy a fogathajtás apropóján lótartást, esetleg galambászkodást, netán értékesítés nélküli, kisüsti pálinkafőzést?

Pósa Károly: Kicsit hosszabb lesz a válaszom, hadd kezdjem Ádámnál és Évánál. Errefelé, a Dél-Alföldön öröktől fogva a föld mértéke adta az ember értékét. Hajdanában akkor lehetett véleményed, szavad, ha jószágaid, földjeid voltak, a saját valagodon szartál – így mondták a régiek. Bácskában mindig ezért túrta a földet boldog-boldogtalan. Vagyis a boldogabbja a kevéske vant becsülte meg szorgalmával, a boldogtalanabbja viszont zsellérsorba a másén kínlódott, esetleg kubikosként budákkal – jobb helyeken csákánynak hívják – meg lapáttal, tragaccsal, azaz fa talicskában hordta, szaggatta a földet, földmunkásként robotolt. Ma sincs ez másképpen. A jelenkori napszámosok élete csak annyiban különbözik a szomorú emlékű zsellérek sorsától, hogy az utóbbiakat ekkor-akkor még meglepte az uruk bizonyos kedvezményekkel, juttatásokkal. Mostanában ilyesmi nem járja. Vagy ha járna is: nem jut.
Az én fölmenőim sosem tartoztak a jómódú parasztok közé. Anyai öregapám sintérkedett, öreg korára szódáskocsis lett, gyakorlatilag a bakról lefordulva halt meg. Egyetlen gyűrűjén kívül a jószág szeretetét örököltem tőle. Még mielőtt valamelyik hisztérikus állatvédő most kínjában sikoltozni kezdene: az öreg sintér lovainak, disznajainak, kutyáinak meg az aprójószágok légióinak ezerszer különb becsületük volt, mint manapság egy kitartott házi kedvencnek. A kutyák nem ismerték a nyakörvet, a birkák még legelőn legeltek, amik után a kecskék mellé a libákat eresztették ki. Ha azok tövig lepusztították a füvet, a disznók túrták, lazították föl a rétet. Nem kellett egy kocának se színes Európai Uniós gumilabdacs, hogy a depresszióját kezeljék.
Mint említettem, itt a föld, a jószág adja ma is a rangod. Azt csak a nagyvárosi csőcselék hiszi, hogy a paragrafusokat fiallóknak, vagy a jó nevű egyetemet végzetteknek – pláne a politikumnak - kijár valamiféle tisztelet. A hivatalokban muszájból lehet, hogy ez így tűnik. De az ősbizalmatlanság nagyon is ott munkál a lelkek mélyén. Ezért ha bemégy bármelyik alvégi becsületvesztő lokálba, végigmustrálnak a helyiek, és meglatolják mit ér a bőröd. Ha meg tudod különböztetni a cirokpalántát a sarjadó kukoricától, vagy a zabszalmát az árpától, a ló és a birka korát a fogaik alapján, vagy eligazodsz a Döme-dűleje mellett sorjázó sütős földeken, akkor van rá esélyed, hogy emberszámba vegyenek. Nagyon sok barátom ebből a zárt körből való. Az ő emberségük nekem többet ér, mint a filozofikus röpködés, a szobák foteljében kiagyalt absztrakciók, olyan hiteltelen emberek szájából, akik meleg burek nélkül tulajdon lakónegyedük határán túl is éhen halnának. Persze, a szellemi síkon egyensúlyozók között ugyanúgy akadnak ismerőseim. De hogy holnap is parolázzanak velem azok, akik gerince nélkül mára írmagja sem lenne a délvidéki magyarságnak, érteni kell az ő valóságukat, meg köll fogni a villa nyelét, még ha utána ganajos ujjal ütöm a számítógép tasztatúráját – akkor is.
Teszem ezt, mint másodállású paraszt, gatyamadzagként, két világ közé ékelődve. Emitt fura különc, amott nejlonparaszt. Már nem igazi, csak megtűrt tanárféle. Ennek köszönhetően hökkenek meg néha, amikor félanalfabéta ismerősök iromba nagy tenyerükkel lapogatják a hátamat, mert elböngészték egyik-másik munkámat. Ilyenkor kis büszkeséget érzek. Esterházyt mondjuk, nem ismerik…
Ugyanakkor a hátsó udvar napi teendői jótékonyan izzasztanak. Egykettőre kifújja a szél a fejből a szellemi munkával járó összes lepedéket. Aki nem hiszi, egyszer adogassa föl a szénapadlásra egy nyolctonnás pótkocsi erős préssel kötözött báláit. Rubint Réka vigyorával fog lóizét mutogatni az összes fitnesszreklámnak.

Serbia Insajd: Mekkora földterületen gazdálkodsz? Milyen jószágokat tartasz és mennyit?

Pósa Károly: A nejem ágán a dédtata, amikor neszét vette, hogy 1920-ban "jönnek a nagy erős csetnikek", és elveszik a magyarok földjeit, aprópénzért eladta a nyolcvan holdját, az ünneplős patkolt csizmáját kisubickoltatta a mamával, majd bement Szegedre, és a Kárász utca flaszterján – hat hét alatt – szó szerint elkurvázta a vagyonát. Van rá találóbb kifejezés is, de azt illemből mellőzöm. Utána hatvan évig ennek a szépséges másfél hónapnak az emlékeiből élt. Az én ágamon – mondottam volt – földet senki sem testálhatott rám, a semmi kihegyezett vége volt a jussom. Árendába [mezőgazdasági haszonbérlet] van kaszálóm, töltés oldala, erdő széle. Akad másfél hold kis kukorica a sógorral közösen, meg egy férfizsebkendőnyi here, de más takarmányt pénzért veszek. Ősszel a gazdának levágjuk a lábon maradt kukoricáját, ne kölljön beszántania. A mezőgazdasági birtokon fölfogom a senkinek sem akaródzó szójaszalma bebálázását. A kecske szereti, kemencében fűteni vele kiváló. A söprűgyárban cirokfésüléskor több mázsa magot kapni bagóért. Abraknak sem utolsó, jó magas a fehérjetartalma.
A hátsó udvarban van három ló, a két kanca viselős. Vannak kecskék, fejni és vágni való jerkék. Hetente többször kecsketarhót készítek vödörszámra. Hosszú évekig voltak csüngős szakos mangalicáim is, de az idén télen körösztöt vetettem az utolsó kettőre. Kedvem sincs disznózni, az árak miatt annyira éri meg őket tartani, hogy inkább a magyar kártya disznóival törődök, osztom őket, és azon még néha nyerek is valamit. Tyúkok, kakasok, a rosseb tudja pont mennyi van, nagyjából kéttucat. Nyulakra, a három kutyára, a föl-fölbukkanó állítólagos macskáinkra, a vadászgörényre meg a tengerimalacokra a három magzatom visel gondot.
Persze, ha a dédi Lajos nem ilyen vérbő természetű iszákos lett volna, akkor ma a visszaszármaztatás révén kis magyar nábobok lehetnénk. Egyébként az a mondás járja, hogy minálunk a halandónak a vasúton túli parcellája a biztos. Két lépés hosszú, egy lépés széles, minőségtelen temetői föld.

Károly egykori saját nevelésű mangalicája

Serbia Insajd: A te [Károly blogunk egyik törzsolvasója] és más, mezőgazdaságban jártas kommentezők bejegyzéseit olvasva ébredtem rá, hogy nem csak mi "irodisták", hanem bizony a parasztok is kihasználják az olcsó, technikai kütyük nyújtotta előnyöket. Manapság szerencsére már fillérekért vásárolhatunk számítógépet, nyomtatót, stb. így könnyebb egy szellemi kisvállalkozásba fogni, mint mondjuk ezelőtt 15-20 éve. Te is írtad, hogy a parasztok határvitákat rendeznek GPS-szel. Te, vagy az ismeretségi körödben mások használnak a GPS-en kívül jellegzetes XXI. századi IT-technikát a gazdálkodás során? Gondolok itt akár kompjuter vezérelte itatóra, tápadagolóra, vagy akár internetes fórumozásra, ahol a gazdálkodók rendszeresen tapasztalatot cserélnek, stb.?

Pósa Károly: A számítógépes segédlet csak a nagyon nagy gazdaságokra jellemző. Van egy pár a környéken, de az már nagyüzemi szint, ipari méretű vállalkozás. Ilyen virtuális mankót a közönséges paraszt Bácskában nem használ. Egyrészt nem ért hozzá, másrészt viszont ideje sincs ilyesmivel vesződni, mert ezek az emberek hasadó hajnalkor már a földjükön hétszentségelnek, szezonban egészen kormos éjszakáig. Nem árt észben tartani, hogy egész éven át mindig valaminek a szezonja van. A tudásukat, szakértelmüket pedig nem a Wikipediáról mentik másképpen, hanem az anyatejjel szívták magukba. Példaként: egy hitlerbajszú juhászembernek, vagy a Fehér Egérnek (a másik nevét nem tudom) kisujjában van a paraszti tudomány összes ága-boga. Katedrai szinten. Engem seperc alatt leiskoláznak. Tetejébe olyan szűkszavú bölcsességeket tudnak mondani, hogy Hamvas Béla bácsi tisztelői elalélnának a gyönyörtől.
GPS-ük a mezőőröknek van. Nem régtől fogva mikrochippel ellátott mezsgyekarókkal mérik a rendet. Vége a földbe szurkált gumicsizmás, söröspalackos, piros babarongyos vircsaftnak. De hát ilyen világ köszöntött ránk. A kutyám oltást igazoló törzskönyve pont akkora, mint az én betegkönyvecském.

Bada (Dada) Tibor: Repülő disznó

Serbia Insajd: Szerinted a vajdaságban egy főállású parasztnak minimum hány hektár jó minőségű termőföldön érdemes gazdálkodni ahhoz, hogy tisztességesen el tudja tartani a családját? (Persze ha legális növényeket termeszt és nem mondjuk vadkendert.) Illetve ha az állattenyésztés a főprofilja, akkor fajtánként mekkora állatállománnyal kell rendelkeznie?

Pósa Károly: Az átkosban 18 hold [kb. 10 hektár] volt a maximum, amit egy konyhára engedélyeztek. Ezt a furfangos parasztság úgy játszotta ki, hogy egy-két alsókonyhát építtettek a házhoz, és a velük lakó fiatalokra, öregekre – más háztartás ürügyén – szintén a maximumot íratták. De az is igaz, hogy néhány évtizeddel ezelőtt mások voltak az igények. Nem volt ez a konzumidiotizmus. Egy pár cipővel, csizmával beérték az akkoriak. Csöndösebben mulattak.
Minden koron általánosan elfogadott tény volt az, hogy egy holdnyi termőföld egy tehenet tart el. Amennyiben dohányültetvény, akkor is. Az értékét vissza köll forgatni a jószágba. Ha csak háztáji léptékben gondolkodunk, akkor is elcsoszog a ház körül egynéhány birka, kecske, egy-két ló, meg pár emse. Nem árt, ha minél több földünk van, esetleg középszar havi fizetésünk, de legalább a mezőgazdasági nagybirtokon kiterjedt lyuksógori körünk legyen. Kedvező üzleteket lehet velük kötni.
Ahhoz viszont, hogy jelenleg Szerbiában – főállásban - állattenyésztésből éljen valaki, nem árt, ha napi szinten végigzsolozmázza a rózsafűzért, mert ugyanannyit fog napközben káromkodni. 30-40 tehén már kiválthatja egy család havi megélhetésének költségeit, és ugyanez igaz lehet, mondjuk 100 disznóra és 10 anyakocára. Birkából minimum 200, de inkább több, 300-500 az elégséges. Ha nem uralkodik el rajtunk a hörcsögtermészet, nem szórjuk plazmatévére, mogyorókrémre, meg gipszoroszlános víkendházra a pénzt, akkor talán szerény jómódban elevickél valahogy, a földnek mívelője. De az adók, árak, előírások miatt úgy fog aludni egy életen át, mint a szántásban lapuló nyúl. Szabadnapja sose lesz, és ötvenéves korára reggelente saját dédapja néz rá a tükörből.

Károlyunk két lóerős kocsiján schumacherkedve küzd a konzumidiotizmus ellen

Serbia Insajd: Mit gondolsz, Szerbia esetleges mielőbbi európai uniós tagsága javítana-e a vajdasági parasztság életkörülményein?

Pósa Károly: A válasz egyértelműen nem! Látjuk mi folyik körülöttünk – például Magyarországon – ahol az Unió úgy packázik a föld népével, mintha üveggyönggyel kilóra megvehető lenne a paraszt meg a gazdasága. Pedig ez itt a Kárpát-medence és nem az egykori Belga-Kongó. Szólamok szintjén persze Szerbia is az Európai Unió felé veti a farát, már ingyen is odakínálná. De ha igazuk lesz a tőlem pallérozottabb elméknek, akkor mire belépnénk a Nagy Közös Házba, szépen össze fog rogyni az egész. Különben meg teljesen mindegy, hogy Brüsszelben készült szabványosított cérnakesztyűs kezek, vagy heges, piszkos körmű balkáni ujjak szorongatják a töködet: egyformán fáj az annak, akinek a mogyoróit régtől fogva markolásszák.

Sokoldalú riportalanyunk karikatúrája (egyik saját írását illusztrálta vele)

Serbia Insajd: Mennyire tartod valós veszélynek, hogy egyre inkább zsellérsorba kerül a vajmagyarság a saját földjén? Gondolok itt arra, hogy főképp belgrádi újgazdagok egyre nagyobb földbirtokokat vásárolnak fel Vajdaság-szerte és így az őslakosok óhatatlanul versenyhátrányba kerülnek a hatalmas "latifundiumokon" gazdálkodókkal szemben?

Pósa Károly: Az újgazdag hódítás már bekövetkezett. Először bankot nyitnak. Saját bankjuk ad nekik hitelt, aminek garanciájával megvásárolnak fejenként két-háromezer, vagy még több hektár földet. A hektáronkénti 18 000 dináros [jelenleg kb. 180 euró, vagyis cirka 50 ezer forint] állami támogatásból gépeket vesznek. Traktorokat, kombájnokat, mi szem-szájnak ingere. Aztán fölfogják az olcsó helybéli munkaerőt, a kisemmizett magyar parasztot, aki ért is a földhöz, tud is rajta dolgozni. Éhbérért fog bokázni a lenyalt hajú, aranyláncos maffiózóknak, akik a semmiből, blöffből fertály megyényi értékes birtokokat kaparintanak meg. A maradék kisparaszt meg a nyálát csorgatja, mert odahaza tőkéje egy van, amin a tüzelőfát összevágja. Banki garanciát nem kap. Vagy ha igen, uzsorakamatra, hogy az első szárazság után keresheti a bolyhosabb kötőfékét, és akaszthatja föl magát a kocsiszín gerendájára. Lecsüngve sem lesz balanszban a fölvett hitelének részleteivel. Másképpen fogalmazva (Dr. Burány folklórgyűjtése óta az Akadémia is érti): ott lesz a hopp faszán.
Az is megérne egy misét, hogy a magyarországi bankok, vállalkozások idáig mit tettek az itteni magyar kisemberekkel való együttműködésért. Még a MOL is csak pár éve jelent meg a piacon. (Zárójelben: eleinte a benzinkútjain kizárólag(!) szerbek dolgoztak, magyarul még látni sem tudtak. Azóta némileg javult a helyzet. Elgondolkodtató viszont, hogy ehhez egy erős sajtókampány kellett…) Pedig a vajdasági termőföldek, legelők annak idején a Monarchia éléskamrái voltak. Gondoljunk a Bánságból Bécsbe hajtott marhákra, meg a legendás bácskai búzából készült kenyérre. Lehet, hogy még most se lenne késő egyfajta magyar érdekű földfölvásárlásba fogni. De félek tőle, hogy az anyaországból is csak a spekulánsok hada jönne a nyakunkra. Az ördög mindig legyekkel táplálkozik.

Dobó Tihamér (1937-1987): Téli táj
(A művészt sokan Magyarkanizsa legnagyobb festőjének tartják)

Serbia Insajd: Miket tartasz a vajmagyar parasztok legnemesebb tulajdonságainak?

Pósa Károly: A vajdasági – és szeretném hinni, hogy a mindenkori – magyar paraszt legnemesebb tulajdonsága a becsület, a kitartás, az őszinteség. A földet nem lehet becsapni. Ha nem műveled, parlagon marad. A föld nem alkudozik. E szerint alakul ez az életforma, nagyon régtől fogva. Pont a nehezen érthető konokság, a hagyományos értékek tisztelete, a földhöz való ragaszkodás teszi kinccsé egyenként ezeket az embereket. Ebben a ficamodott világban is értéket őriznek és közvetítenek. Amikor beszántották a tanyák nagy részét, akkor az igazi autonóm életformát likvidálták. A tanyasi magyar paraszt öngondoskodása hosszú évszázadok alatt túlélésből jelesre vizsgázott. Amikor az írástudóink, az értelmiségünk elmenekült – vagy ami még szomorúbb: elárult bennünket –, a vajdasági magyar paraszt a kilátástalanságban is szülőföldjén maradt, mint a ledöfött cövek. Vetett, kuszturázott, tette a dolgát, miközben Belgrádban elrekvirálták a búzapénzét, és idegen katonai gépek bombázták. Mészöly azt írta valahol, hogy a bölénycsorda sosem tér le a megszokott csapásról. Ha belepi a hó, lerogy, beledöglik, de megy a maga útján, míg a lába bírja. A bácskai magyar paraszt is kilövésre ítélt bölénycsorda. Még erőlködik, szügyig a hóban, foga csikorog, de már csak a nyoma látszik. Nagyon billegünk Isten kérges tenyerén.

Serbia Insajd: Olvasóink nevében is nagyon szépen köszönöm az interjút.