Napjainkban Magyarországon gyakran felmerül, hogy a jelenleg regnáló magyar kormány a magánnyugdíjpénztárak államosítását követően a lakossági betétszámlákra is ráteszi a kezét. Bízzunk benne, hogy mindez alaptalan félelem, egyrészt a magánnyugdíjpénztári befizetések kötelező járulék jellegűek, bár a nehezítések ellenére az állami pénztárba történő átlépés helyett a magánpénztáraknál maradt százezer ember ismételt megkopasztása a magántulajdon szentségének meglehetősen durva tiprása.

Térben és időben nem is olyan távol azonban valóban megtörtént, hogy a lakossági megtakarításokra rátette a kezét az állam. Slobodan Milošević hét fő bűnének egyike kétségtelenül a saját polgárainak módszeres kirablása.

Kölcsön Ciprusnak, pardon: Kölcsön Szerbiának

A lakossági bankbetétek megdézsmálását megelőzte egy olyan lépés, mely ötvözte a nyugati vendégmunkások szerb patriotizmusára gyakorolt érzelmi hatást a kommunizmus legkeményebb, korai időszakával, vagyis az "önkéntes" békekölcsönjegyzéssel, melynek kedvezményezettje az akkor még létező Jugoszlávia egyik tagköztársasága volt. A kölcsön hivatalos neve: Zajam za privredni preporod Srbije ("Kölcsön Szerbia gazdasági újjászületéséhez") röviden: Zajam za Srbiju, ill. Zajam Srbiji ("Kölcsön Szerbiának").

Az 1989-ben a Szerb Képviselőház által elfogadott kölcsön célkitűzései között az szerepelt, hogy 225 millió akkori nyugatnémet márkának megfelelő dinárkölcsönt jegyeztetnek a polgárokkal belföldön, míg a külföldön élő vendégmunkásoktól és a szerb érzelmű diaszpórától egymilliárd dollárra számítottak. A Milošević által felvirágoztatni szándékozott Szerbia lelkes hívei részére még azt is biztosították, hogy vagyontárgyakat ajánljanak fel. Akadtak is olyan korai Slobo-fanok akik aranyat, ékszert, műtárgyakat adományoztak a Beogradska Banka-nak. Az adományok értékesítését követően egy nemzeti alapot hoztak létre, ami konvertálta az adományozók pénzzé tett értékeit Kölcsön Szerbiának-kötvényekre.

A nagy csinnadrattával propagált hazafias szellemű anyagi áldozatvállalás nem volt túl sikeres: az 1989 júniusában indult akcióból az év végéig csupán a célkitűzések 3%-át sikerült megvalósítani, ezért a kölcsönjegyzést 1990-ben is meghosszabbították. Akkor a belföldi kölcsönjegyzések már kábé annyira voltak önkéntesek, mint a parasztok termelőszövetkezetbe lépése az ötvenes évek elején. Az állami vállalatok dolgozóinak a hivatalos úton résztvevők napidíjából automatikusan levonásra került a Kölcsön Szerbiának, míg a legtöbb vállalatot leépítés fenyegetett és sok helyen a dolgozók számára egyértelművé tették, hogy akik nem jegyeztek kölcsönt, a elsők között repülnek.

A külföldiek serkentésére ilyen, és ehhez hasonló propagandaeszközökkel hatottak, mint a Milošević-rendszerhez közeli Politika napilapban 1990. május 27-én közzétett cikk. Az internet előtti korszakban a belgrádi Politika a világ összes táján megvásárolható volt és a szerb diaszpóra tagjai jelentős része ebből tájékozódott az óhazában történtekről.

A befizetések új hulláma
Devizakölcsönök Szerbia gazdasági újjászületéséhez

Egy rövidebb lanyhulást követően májustól új lendületet vett a Szerb Szocialista Köztársaság gazdasági újjászületéséért befizetett devizakölcsönök jegyzése. Ratomir Jušković–Dragiša 270 000 amerikai dollárt fizetett be, egy belgrádi születésű németországi üzletember 300 000 ausztrál dollárt. (!) Az Energoprojekt vállalat egyik igazgatója 100 000 nyugatnémet márkát, két névtelenséget kérő trieszti 277 000 amerikai dollárt, illetve 242 000 márkát fizetett be. (Bővebben a 18. oldalon)

A dinárban jegyzett kölcsönök reálértékét megette a később elszabadult hiperinfláció, azonban a devizában jegyzett befizetések is szőrén-szálán eltűntek, elsősorban a Milošević-rendszerét kiszolgáló elit által kedvelt ciprusi cégbirodalmakban és bankszámlákon.

Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy Szerbia gazdaságának felvirágoztatása helyett egész másra ment el a pénz, még Milošević szocialista pártjának természetes szövetségese, a Vojislav Šešelj vezette Szerb Radikális Párt képviselője is keserű mosolyra fakasztotta a parlamenti közvetítés nézőit az egyik felszólalásában egy szándékos nyelvbotlással: "Kölcsön Ciprusnak, elnézést Kölcsön Szerbiának."

Devizabetétek befagyasztása

Jugoszláviában a nyolcvanas évek végétől gyakorlatilag kettős valutarendszer működött. Az infláció elszabadulásának köszönhetően a napi bevásárlások szintjét meghaladó ügyleteket az ország hivatalos fizetőeszköze, a dinár helyett nyugatnémet márkában kötötték (amikor a maradék, ún. "Kis-Jugoszláviában" végképp elszabadult az infláció, vagyis 1993 decemberében a havi értéktelenedés 570 000 százalékos volt és óránként romlott a dinár, már minden ügylet márkában zajlott. Az árakat ugyan hivatalosan dinárban kellett feltüntetni, de a kiskereskedők áttértek a pontrendszerre 1 pont = 1 DM alapon). A lakossági megtakarítások is devizabetétekben voltak. 1991 márciusában a kormány zárolta a jugoszláv bankoknál levő devizabetéteket, ami kb. 5 milliárd márka értéket tett ki.

A zárlat főleg a nagybetétesek pénzét érintette; a kisbetétesek ki tudták menteni a pénzintézetekben ragadt devizájukat (Fel lehetett venni valutát külföldi utazás ürügyén vagy gyógyszervásárlásra, stb. Ez a cinikus technika a pénzt elrabló állam cinkosává tette a pénzüktől megfosztott kisembereket, hisz megindult az össznépi hazudozás a fiktív gyógyszervásárlás, ill. külföldi utak apropóján). Az állam több ígéretet is tett a bennragadt pénzek visszafizetésére, de gyakorlatilag ezekből szinte semmi nem valósult meg. Milošević rendszerének bukása után az új kormány elismerte ezen tartozásait a lakosság felé, a kifizetések meg is kezdődtek – részletekben lehet felvenni 2016-ig bezárólag, illetve államkötvényeket vagy kárpótlási jegyet lehet vásárolni rajta, melyekkel részt tudnak venni a privatizációban. A "stare devizne štednje" (régi devizabetétek) címszóra keresve az interneten az összes volt jugoszláv tagköztársaságból a szerb és más volt "kis-jugoszláv" pénzintézetekbe bennragadt pénzű betétesek érdekszövetségére, pertársaságára stb. vonatkozóan rengeteg találatra lelünk még napjainkban is.

"Piramisbankok", hiperinfláció

Emellett még óriási bankbetétekkel kecsegtető, lényegében piramisjátékot szervező bankoknak a rezsim részéről történő hallgatólagos támogatása is hozzájárult a lakosság kifosztásához. A két leghírhedtebb bankvezér egyike a Dafiment Bank elnöke, Dafina Milanović asszony volt. Az üzletasszony előszeretettel hangsúlyozta Milošević iránt érzett csodálatát. A sors iróniája, hogy Slobodan Milošević polgári foglalkozását tekintve bankjogász. A második nem más, mint a Gazda Jezda (ill. Jezdo gazda) néven emlegetett Jezdimir Vasiljević, a Jugoskandik Bank igazgatója. Jezdo gazdát 2009-ben tartóztatták le Hollandiában.

A piramisjátékkal összeharácsolt pénz jelentős része is állítólag a Miloševiċ-rendszer kiszolgálóinál landolt. Ráadásul jóval nagyobb összegről van szó, mint ami a Kölcsön Szerbiának projektből folyt be. Még a belgrádi egyetem fiatal tanárdegédjeként a G17+ reformközgazdász-csoport későbbi jeles képviselője, idén februárig szerb gazdasági miniszter, Mlađan Dinkić 1995-ben kiadott könyvében: A destrukció közgazdaságtana – A nép kifosztása című műben így vont párhuzamot a Kölcsön Szerbiának és a hatalmas kamatokkal kecsegtető piramisjáték-bankok között:

"A Szerbia gazdasági újjászületésére gyűjtött kölcsön sikertelensége arra vette rá az akkor regnáló szerb kormányt, hogy végleg szakítson a lakossági devizaforrások begyűjtésének klasszikus mechanizmusával. Bebizonyosodott, hogy ennél jóval hatékonyabbak az olyan módszerek, amelyek nem igazán állnak összhangban az akadémiai közgazdaságtudomány által elfogadott eljárásokkal. Lehetséges mindössze néhány hónap alatt és jóval kisebb erőfeszítések árán annyi devizát begyűjteni, mint a Kölcsön Szerbiának programmal másfél év alatt, és mindezt a visszafizetési kötelezettség legcsekélyebb kockázata nélkül."

A háború finanszírozása érdekében hiperinflációt gerjesztő fedezetnélküli bankjegykiadás is jelentősen hozzájárult a lakosság nyomorba döntéséhez.

Méltánytalan lenne Orbánt Miloševićhez hasonlítani, azonban Jugoszlávia még a fénykorában sem volt gazdasági nagyhatalom. Adóságállományának növekedésével és a gazdasági nyitás következtében az ország "Kis-Jugoszláviára" majd végül Szerbiára redukálódott maradéka a nem ortodox makrogazdasági megoldásoknak köszönhetően egy elszigetelt pénzügyi banánköztársasággá vált, aminek a keserű tanulságait botorság lenne figyelmen kívül hagyni.

Források:

• Miskolczi Zsófia és Szűcs Ildikó: A világ legnagyobb inflációja: Jugoszlávia helyzete a délszláv válság idején
  
• mislim-dakle-postojim.blogspot.com: Zajam za privredni preporod Srbije (ponovo)
  
• srpskadijaspora.info: Kako je nastala i propala Dafiment banka?