A szöveg eredetileg az újvidéki Forum Kiadó felkérésére íródott egy tervezett gyűjteményes kötetbe, közel egy évvel ezelőtt. Az elkészült dokumentumot a kiadónak határidőre elküldtük, azonban választ azóta sem kaptunk rá, ezért úgy gondoltuk, hogy itt az ideje publikálni. Az általunk leírt gondolatok a 2015. tavaszán érvényes közéleti állapotokat tükrözik.

Ezt az esszét két szerző írta. Mindketten szerbiai magyarok; egyikük Vajdaságból költözött Budapestre, másikuk pedig Magyarországról a szerb fővárosba. A Serbia Insajd blogon is közösen publikálnak évek óta (Styxxről és bikmakkról van szó). Két különböző ember véleménye nem feltétlenül egyezik meg mindenben. Közös nézőpontjukból azonban egy olyan egész született, amelyet vállalnak, s amelyről úgy tartják, hogy egyes következtetéseivel az olvasók is azonosulhatnak – bármelyik országban éljenek is.

1. Szerbmagyar identitás

A könyvben elvileg olyan írások kapnak helyet, melyek végső soron mind ugyanazt a témakört járják körül: milyenek vagyunk mi, kisebbségben élő magyarok? A kérdést szándékosan általános értelemben fogalmaztuk meg – noha jelen kötet igazából a vajdasági magyar lét jellemzőit boncolgatja –, mert úgy gondoljuk, hogy a számos különböző "határon túli" identitás végső soron nagyon hasonlít egymásra. Ebben a tekintetben tehát teljesen mindegy, hogy melyik államról, melyik többségi nemzetről van szó. Ahhoz, hogy a fenti kérdésre érdemben válaszoljunk, mindenekelőtt azt kell meghatároznunk, hogy milyenek nem vagyunk.

Magától értetődő (hiszen a fogalom elnevezéséből következik), hogy nem vagyunk többségben abban az országban, ahol élünk, és amelyet a hazánknak tekintünk.

De lokálisan – települési vagy régiós szinten – ettől még lehetünk abszolút vagy relatív többségben, ezt nem szabad elfelejteni. Mindez meglehetősen triviálisnak hangzik. Itt azonban fel kell tennünk egy furcsa kérdést: abból, hogy például "szerbiai magyarok" vagyunk, logikusan következik-e, hogy csak magyarok vagyunk és szerbek nem? Illetve – ha "szerb", "román", "szlovák" stb. megjelölés esetleg idegennek hangzik egy nem vegyes házasságból született kisebbségi magyar számára, mondhatjuk így: szerbiai, romániai, szlovákiai identitásunk is van. Ez mindenképpen többletet jelent számunkra, és e "többlet" itt nem feltétlenül, vagy nem elsősorban értékjelző fogalom. Ám lehet-e egyáltalán kétféle identitásunk, egymással párhuzamosan?

Közelítsük meg a mindezt a városi közlekedés szemszögéből. Mindketten sokat kerékpározunk. De azzal, hogy éppen most (tehát egy adott pillanatban) kerékpározunk, vajon automatikusan kizárjuk-e a lehetőségét annak, hogy mellesleg, kerékpározásunkkal egyidőben gépkocsivezetői identitásunk is legyen? Amellett szeretnénk érvelni, hogy nem. Tehát ha rendelkezünk jogosítvánnyal és rendszeresen vezetünk autót, akkor bizony autósok is vagyunk. Ugyanígy, amikor éppen a volán mögött ülünk, talán több figyelemmel fordulunk egy megelőzni kívánt biciklista iránt, mivel magunk is szívesen biciklizünk, így átérezzük a biciklista helyzetét. Ha jártunk már kerékpárral az adott útvonalon, akkor bizonyára pontosan tudjuk, hogy a szóban forgó utcának milyen buktatói lehetnek – fizikailag és átvitt értelemben egyaránt.

Az identitás kérdése tehát nem olyan, mint a számítástechnika, ahol egy-egy bit (az információ legkisebb egysége) helyén vagy az egyes szám, vagy pedig a nulla áll – és más lehetőség nincsen. Nem, a személyes identitásunk rubrikájában, ha úgy tetszik: információs bitjén, egy tetszőleges számrendszer bármely számjegye állhat. Tehát lehetünk egyszerre autósok és kerékpárosok, szerbek és magyarok, vagy szlovák és sváb ősökkel rendelkező szerbiai magyar biciklisták. Végtére is ezek az identitás-morzsák tesznek bennünket személlyé, másoktól különböző entitássá. Ezek közül – mint nyulat a cilinderből – éppen azt húzzuk elő, amelyikre az adott szituációban szükségünk van. Hogy iménti példánknál maradjunk: hétfőn biciklisek vagyunk, kedden autósok. Szerbiában magyarok, Magyarországon szerbek. Legalábbis egy kicsit. Csak azt nem szeretjük, amikor az anyaországiak nem vesznek tudomást arról, hogy éppen annyira vagyunk magyarok mi is, mint ők.

Mindebből az is következik, hogy nemcsak az fáj nekünk, amikor a szerbek a magyarokat ok nélkül bántják, hanem valamennyire az is fáj, ha a magyarok teszik ugyanezt a szerbekkel. Még rosszabbul érint bennünket, ha azt az országot becsmérlik, amelyet hazánknak nevezünk. Mert annak az országnak éppen úgy része a tartomány, a körzet, a község, a település és az utca, amelyben mi magunk élünk. Vagyis amikor Szerbiát ócsárolják, benne minket is ócsárolnak egy kicsit. Ki-ki vérmérséklete szerint veszi ezt a szívére, de kevesen lehetnek azok, akiket egyáltalán, semennyire sem bánt a dolog.

Márai Sándor írja a hazaszeretetről, hogy gyakran államszeretetté silányul, és hogy a két fogalmat meg kell különböztetni egymástól. Szerbia állam, de ugyanakkor többé-kevésbé (2008 óta kicsit kevésbé) jól körülhatárolható földrajzi terület is, amelybe – egyeseknek tetsző, másoknak nem tetsző módon, de mindenképpen tényszerűleg – beletartozik vagy beletartozhat mindaz, ami számunkra fontos lehet. Ha mégoly banális dolgokról van is szó, mint a hársfa, amelynek leveleit éppen most fújta be a szél. Egy kicsit talán ez a fa is mi magunk vagyunk. Lehet, hogy még a szél is. Forró szél.

2. Szindrómáink vannak, de nem Stockholmban szereztük őket

Úgy gondoljuk, hogy nem követünk el nemzetárulást azzal, ha egy sportmérkőzésen Szerbiának szurkolunk Magyarország mellett vagy helyett, mivel a másik, párhuzamos, kevésbé magyar identitásunk éppen annyira a sajátunk, mint az a tény, hogy szívvel-lélekkel magyarok vagyunk, magyarul beszélünk, magyarul írunk és álmodunk. Ha pedig nem minősíthető nemzetárulásnak az, hogy időnként Szerbia sportsikereinek (is) örülünk, akkor még kevésbé hánytorgatható fel nekünk az, ha egyes politikai kérdésekben néha Szerbia védelmére kelünk. Ezzel azonban megint csak ingoványos talajra keveredtünk, úgyhogy sietve szögezzük is le: esetleges kiállásunk semmiképp nem örök érvényű, főleg nem feltétel nélküli. Mert ahogyan csak az szeret igazán valakit, aki nem csupán dicsérni, hanem bírálni is képes az illetőt; ugyanez elmondható az országgal kapcsolatban is. Mondjuk országoknak ritkán vannak rossz cselekedeteik, hiszen ez utóbbiak mögött az államot vezető személyek állnak. Mindenesetre a bűnöket sem kisebbíteni, sem pedig felnagyítani nem szabad. Noha nehéz mindig objektívnek maradni, sokszor az is elegendő, ha legalább megpróbáljuk. Ugyanakkor, az egyik legnagyobb szerbiai kisebbség tagjaiként, talán többet megengedhetünk magunknak a bírálat terén, mint mások, akik kívülről bírálnak. Különösen akkor, amikor bennünket is érintő (sors)kérdésekről van szó. És ez így természetes.

Ám az is természetes, hogy a szerbiai állapotokat messziről és felületesen ismerő emberekkel folytatott vitában sokszor következetesen a "szerb érdekek" álláspontját vagyunk kénytelenek elfoglalni. A NATO-bombázásokkal kapcsolatban például éppen ez a helyzet. Nem pusztán azért, mert a bombák a mi fejünkre is hulltak, vagy hullhattak volna. Hanem sokunk esetében őszinte meggyőződésről van szó. Részben persze az is lehet ennek az oka, hogy jobban rálátunk az érem másik oldalára, vagyis a szerb eredetű történelmi forrásokra. Még ha tudjuk is, hogy ezek a források manipuláltak és manipulatívak lehetnek (de nem mind azok), az idők során megtanultuk kiszűrni belőlük a feltétlenül elfogadható a tényeket. Éppen emiatt játszhatjuk el könnyebben a fogadatlan prókátor szerepét, habár néha az is előfordul, hogy "különutas" véleményünknek igazából csak azért adunk hangot, hogy a kellő egyensúly elve érvényesülhessen. Koszovó* függetlenségével kapcsolatban gyakran járunk el így. Lelkesedés helyett ilyenkor az ellenérveket kezdjük sorolni, mintha mindig is "szerb kottából" fütyültünk volna, noha például a kisebbségek területi autonómiájának intézményét nem feltétlenül vetjük el. Mégis, mi végre van bennünk e kettősség?

Egyesek szerint azért, mert az úgynevezett Stockholm-szindrómában szenvedünk, vagyis áldozat létünkre azonosulunk az agresszorral. A híres svédországi túszdráma során a napokig fogságban tartott banki alkalmazottak megkedvelték a rablókat. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen vád a vajdasági magyarokra vonatkoztatva nem állja meg a helyét, de sajnos nem lehet megcáfolni, hiszen a kétségbe vonására tett kísérletünkkel éppen azt látszunk igazolni vádlóink számára, hogy sikeresen átestünk az "agymosáson". A fenti kérdésre mindenki magának kell, hogy feleljen. Ahányan vagyunk, annyi különböző válasz fog születni, nyilván olyanok is lesznek, akik egy szikrányi szimpátiát sem éreznek a szerb érdekek felé, ám tapasztalataink szerint a vajdasági magyarok többsége azért inkább olyan véleményen van, hogy a koszovói függetlenség kikiáltása hiba volt. Vajon miért gondoljuk így?

A magunk részéről azt tudjuk mondani, hogy akarva-akaratlanul is egy olyan, részben Immanuel Kant etikai rendszeréből levezethető, módosított "kategorikus imperatívusznak" kívánunk engedelmeskedni, mely így hangzik: "Cselekedj úgy, hogy kisebbségiként az államalkotó nép felé tett gesztusaid egyben a többségi közösség irányából saját magad felé elvárt magatartás mindenkori alapjai lehessenek." Egy ilyen erkölcsi törvény kiinduló pontja a megbocsájtás, ami viszont nem azonos a felejtéssel. Az Internacionálé első strófájában azt énekeltették velünk, hogy "a múltat végképp eltörölni" – nos, ez az, amit nem lehet. Legfeljebb maguktól halványulnak emlékeink. (Lásd az alábbi bejegyzést is: Egyéges európai kisebbségvédelmi kódexet!)

3. A történelmi emlékezet, mint identitásunk alapköve

Walter Benjamin unalomig idézett, de örök érvényű sorai így szólnak:

"Van Kleenek egy Angelus Novus című képe. Angyalt ábrázol, aki mintha rámeredne valamire és el akarna hátrálni tőle. Szeme tágra nyílik, szája nyitva, szárnyai kifeszülnek. Ilyen lehet a történelem angyala. Arcát a múlt felé fordítja. Ahol mi események láncolatát látjuk, ott ő egyetlen katasztrófát lát, mely szüntelen romot romra halmoz, s mindet a lába elé sodorja. Időzne még, hogy feltámassza a holtakat és összeillessze, ami széttörött. De vihar kél a Paradicsom felől, belekap az angyal szárnyaiba, és oly erővel, hogy nem tudja többé összezárni őket. E vihar feltartóztathatatlanul űzi a jövő felé, amelynek hátat fordít, miközben az égig nő előtte a romhalmaz. Ezt a vihart nevezzük haladásnak."

Nyilvánvaló, hogy A történelem fogalmáról című esszében megénekelt angyal teljes tudásának birtokában elménk összeroppanna a tények súlyától. Felejteni tehát hasznos. Azonban a felejtést mesterségesen elősegíteni nem szabad, mert hazug mítoszokra nem lehet sikeres társadalmat építeni. Persze nemzetiségtől függően más-más sorsdöntő történelmi tapasztalataink lehetnek. Az események sorában csak a mindenkori következmények biztosak. Ha végigtekintünk egy-egy csata utáni tájképen, a halottak számát egészen jól meg tudjuk állapítani. Ám azt, hogy mi okból és pontosan melyik katona keze által múltak ki, már bajosan. Hát még azt, hogy objektív mércével mérve megérdemelték-e halálukat vagy sem. Nyilván mindezek meghatározása az eseményeket interpretáló, azokat történelmi kontextusba helyező egyének feladatai. Azonban lehetünk-e oksági kérdésekben objektívek? Az efféle fejtegetések jellemzően és szükségképpen át vannak itatva a történész prekoncepcióival, ami nem feltétlenül baj. A baj ott kezdődik, amikor már a száraz tényeket is meghamisítják. Távoli, de jó példa erre az a tendencia, ami a mai magyar közbeszédben egyre gyakrabban figyelhető meg, jelesül a holokauszt tagadása. Hogy ilyesminek még a szikráját se tűrjük meg, arra éppen az lehet a legfőbb okunk, hogy ha lehetővé tesszük a holokauszt relativizálását, akkor példának okáért a délvidéki vérengzések megtörténtét is kétségbe lehet vonni ugyanezen az alapon. Talán sokan kétségbe is vonják, azonban ez még nem indok arra, hogy mi is hasonlóképpen járjunk el a magyarsággal szomszédos népek történelmi tragédiáit illetően.

Ha a járeki gyűjtőtábor áldozatainak emlékét ápolni akarjuk, akkor bizony Jaszenovácot vagy a szerbek többi vesztőhelyét sem felejthetjük el. Ugyanakkor a bleiburgi poklot vagy Szarajevó ostromát sem. Ebből és csak ebből az egyensúlyra törekvésből kell táplálkoznia a mi sajátos "Stockholm-szindrómánknak" ahhoz, hogy véleményünk legitim és védhető maradhasson.

Békítsük ki a lelkünkben lakozó identitásokat, és akkor talán a népek közötti megbékélés sem várat sokat magára. Ez a mi vajdasági, közös történetünk.

(Második rész)