1. rész:
Széky János, a Súlyszivárvány fordítója válaszol a Serbia Insajd kérdéseire
Mivel a posztjainkban gyakran fordítunk szerb, horvát, bosnyák, montenegrói újságcikkekből, blogposztokból, fórumokból, egyéb forrásból (jómagam laikusként, bármiféle bölcsész, illetve fordítói képzettség nélkül) ezért egy tervezett interjúsorozatban, mintegy hasznos tanácsot kérünk többek között egy szerb-, horvát-, bosnyák szépirodalmi szövegeket magyarra fordító műfordítótól, egy lelkes amatőrből önmagát a kortárs latin-amerikai irodalom profi műfordítójává képző és minderről színvonalas blogot vezető blogger kollégától, a fordítói műhibákat rendkívül szellemesen pellengérre állító "szakblog" bloggereitől, illetve első interjúalanyunktól, aki platánkemény (vagyis stílszerűen: amerikai szikomór) fába vágta ama bizonyos fordítói fejszéjét –már elnézést a képzavarért–, és sikeresen megbirkózott a feladattal.
"Olyan nincs, hogy nem tudom, mit jelent az eredeti. Az nem fordítás."
Széky János számos, a kortárs amerikai szépirodalom kiválóságának a művét fordította. Emellett egyéb angol anyanyelvű szerzők, pl. az íróként is remekül helytálló rocklegenda, az ausztrál Nick Cave És meglátá a szamár az Úrnak angyalát (And The Ass Saw The Angel) című regényét is ő ültette át magyarra. Széky fordítói főműve viszont egy olyan teljesítmény, amit a műfordításhoz értők szinte kivétel nélkül az egyik legkomolyabb szépirodalmi fordítói bravúrnak tartanak. Ő fordította magyarra Thomas Pynchon Súlyszivárvány (Gravity's Rainbow) című posztmodern remekművét. Az eredetiben először 1973-ban megjelent, közel nyolcszáz oldalas, rendkívül bonyolult felépítésű és nyelvezetű, durva leegyszerűsítéssel térben és időben csapongó, második világháborús sztori az olvasótól is komoly fizikai, filozófiai, pszichológiai, történelmi és egyéb szakágakban való jártasságot vár el, hát még a fordítótól! Íme néhány mondat a Súlyszivárványból, éspedig a Wilhem, a Willanykörte meséje alcímet viselő részből: "A 800. órában – újabb rutinszerű óvintézkedés – elküldik az egyik berlini emberüket az ópiumbarlangba, hogy helyezze át Wilhelmet. Azbesztbélésű szattyánkesztyűt visel és 18 centis tűsarkat, á, nem, nem azért, hogy simán elvegyüljön a törzsvendégek között, hanem hogy fölérjen a falikarig, és ki tudja csavarni a körtét. A többiek alig elfojtott iszonyattal figyelik. Gyorsan elterjed a híre a Hálózatban, kis híján fénysebességgel. Üres, fekete bakelitutcákra lenéző Azosok, esti futballmeccseket bámuló Nitralampék és Wotan G-k, Just-Wolframok, Monowattok és Siriusok, Európa minden izzója tudja már, mi történt. Némák, mert tehetetlenek, mert kénytelenek feladni olyan küzdelemmel szembesülve, amelyről azt hitték, csak mítoszokban létezik."
Egy magadfajta, igényes vérprofit jobban bosszant egy egyszerű, nem szépirodalmi szöveg (pl. újságcikk, blogbejegyzés) fordítói bakija, mint a környezetedben élő, műfordítással illetve egyéb fordítással soha sem foglalkozó, közönséges halandót?
Nem tudom. Még eszembe se jutott, hogy ez lesz az egyik szakmám [Széky a műfordítás mellett többek között az Élet és Irodalom rovatvezető publicistája - a szerk.], amikor már őrjöngtem a Magyar Rádió félrefordításain. A Rádióújságban előre közölték, hogy milyen számok lesznek a popzenei műsorokban, és hát elképesztő dolgokat produkáltak. Az évek során kialakul az emberben egyfajta érzéketlenség, ehhez hozzátartozik, hogy az epeömlés elkerülése végett amit lehet, eredetiben olvasok. Az is igaz, hogy a méreg nagy része nem a félrefordításokból, hanem a gépiességből, a gondolkodás és a nyelvi elegancia tökéletes hiányából adódik. Például már meg se rezdülök attól, hogy a filmszinkronokban halálozásra reagálva mindenki az mondja: "nagyon sajnálom", mármint I’m so sorry, mintha bocsánatot kérne, ahelyett, hogy "részvétem". Úgy látszik, ez senkinek sem tűnik fel. Vagy mondjuk senki sem mondja meg úgynevezett profi műfordítóknak, hogy prózában két szomszédos mondat nem végződik csak úgy véletlenül kétszótagos rímre. Nem mondom meg, melyik Nobel-díj-aspiráns könyvét vágtam emiatt két oldal után a falhoz.
Körülbelül hány munkaóra az egyetlen mondat lefordításával töltött egyéni csúcsod?
Ha jól emlékszem, amikor Pynchon V. című regényét fordítottam csak úgy hobbiból, két hétig kínlódtam a délnyugat-afrikai fejezet másfél oldalas tetőponti mondatával.
Nem csak blogokon csúszik be baki, hanem, mint a széles sajtóvisszhangot nyert, a Szürke ötven árnyalata, "mamipornóként" gúnyolt lektűr-bestseller magyar fordítójának kissé pökhendire sikeredett interjúját követően, az ízekre szedett fordításból kiderült, hogy az alulfizetett, tucatművek fordítói bizony távolról se tudnak (vagy annyi pénzért nem is akarnak) időigényesen, magas szinten fordítani, a slendrián szövegek utógondozásról nem is beszélve. Támogatnád, hogy akár valamiféle giccsadóból egy államilag fenntartott, a felhasználóknak ingyenes fordítói lektori hálózatot működtessenek, ahová nem csak ponyvakiadók, hanem egyszerű bloggerek, illetve bárki más is beküldhetné a fordítását (természetesen bizonyos mennyiségi kereten belül) hiszen a pongyola fordítások végső soron nyelvünk, kultúránk komolyan vehetőségét is megkérdőjelezik?
Háááát, talán nem. A szürke ötven árnyalatának fordítója tényleg eléggé groteszkül nagyarcú volt, de ez sokunkról elmondható gyengébb pillanatainkban, és az a fordítás semmivel sem volt rosszabb a sajnálatos átlagnál. Az ötletet azért nem pártolom, mert saját tapasztalatomból tudom, hogy mennyire utálatos dolog más rossz fordítását javítgatni. Egy-két oldalt, tízet igen, de egy könyvet vagy akár egy hosszabb elbeszélést? Ha a fordítást nem fizetik rendesen, ezt hogyan tudnák? Bár lehet, hogy annak, aki könyvszerkesztőként valósítja meg önmagát – bámulom ezt a türelmes embertípust –, talán jól jönne.
A fordító is valahol olyan, mint a tolvaj. Minél magasabb szintű a szaktudása (értsd: zártörési, egyéb meglovasítási ismerete), tehetségesebb, jobb a szerszáma és több az ideje, annál sikeresebb. Egy magamfajta blogposzt-anyagot hobbiból, autodidakta módon fordítgató blogger nagyjából önmagát képzi, szerszáma az összehasonlítás, keresetszám-figyelés a Google-val (azért a Google Tranlsatorig hál’ istennek ritkán züllünk le) és ideje is kevés, hiszen nem ebből él. Ha ilyen szövegekben mondjuk egy egetverő fordítási hibára találsz, vagy ilyen megjelölésre bukkansz, ahol a blogger kerek-perec leírja, valami "körülbelül ezt jelenti" akkor mindezt egy megbocsátó félmosollyal nyugtázod, mint mondjuk Messi a bénázó grundfocisták látványát, vagy ellenkezőleg: hobbiból pláne ne fordítson senki, ha nincs meggyőződve arról, hogy az adott szöveget nemcsak a saját magától elvárhatóan legmagasabb szinten fordította le, hanem bizonytalan rész sem maradt benne?
Olyan nincs, hogy nem tudom, mit jelent az eredeti. Az nem fordítás. Pontosabban: jobb, ha az ember blöfföl, mint ha jelzi a kudarcot. Ne látsszon a munkafolyamat. Én inkább azt a hasonlatot használnám, hogy ha nincs három és feles csavar, akkor használok négyeset, ha semmilyen csavar nincs, akkor beverek egy szöget, de ha nincs semmilyen kötőelem, akkor az nem polc, hanem fűrészáru, és ha két csavar hiányzik, akkor leszakadhat az egész.
A szerb, horvát, bosnyák, montenegrói nyelv(járások) apró eltérései hasonló bakikhoz vezethetnek, mint az angol, amerikai, ausztrál stb. nyelvhasználat. Például egy olvasónk (egyébként műfordító) hívta fel teljesen jogosan a figyelmemet arra, hogy a "Nacionalni Stroj" nevű, szerb neonáci szervezet még körülbelül sem magyarítható, úgy, mint "Nemzeti Gépezet" mivel a "stroj" szó "gép" avagy "gépezet"-ként csupán a horvátban használatos. Szerbben a stroj legfeljebb egy gyárban felszerelt gépsort, futószalagot jelent, viszont a harcvonal/arcvonal jelentéssel is bír, így jóval szerencsésebb a "Nemzeti Arcvonal" fordítás. Te magad futottál már így lyukra, illetve bosszankodtál már valamin, amit benézett a fordító mondjuk amerikainak angol közegben, vagy fordítva? Ha igen, mit?
Persze hogy futottam lyukra, de ennek inkább kulturális oka volt, Magyarországon például még egyáltalán nem volt gyakori a nyelvpiercing, és nem értettem, mit jelent a "súlyzó", egészen mást vizualizáltam. Mástól most hirtelen nem emlékszem ilyen benézésre, különben elég nett táblázatok vannak, hogy mit jelent ugyanaz a szó például britül és amerikaiul, de amúgy is ki lehet szúrni, ha valaminek feltűnően nincs értelme a kontextusban.
Vissza a Súlyszivárványhoz, hiszen egy átlagos blogposzt fordításakor felmerülő agyaláshoz képest akkora falat, mint a Nap egy golflabdához mérve: mint korábban nyilatkoztad, annak ellenére, hogy sokan annak tartják, a Súlyszivárvány nem lefordíthatatlan mű (hiszen mindezt te magad bizonyítottad), nem bukkantál benne olyan részre, aminél mégis úgy érezted, ennek legfeljebb a hangulatát tudod átadni és ha még több hasonló elem lenne benne, akkor valóban átcsúszna a lefordíthatatlan kategóriába?
Nem, ugyanis a Súlyszivárvány sokkal kevésbé szürrealista, mint elsőre látszik, nagyon kevés szó van ott pusztán a hangulat kedvéért, majdnem minden szigorúan jelent valamit, vagy utal valamire a jelrendszeren belül. Amit nem lehet lefordítani, az a komplex szójáték, főleg ha bele van olvasztva a cselekménybe, saját lábra kap. Ilyenkor csalni kell, kénytelen voltam hozzákölteni az eredetihez. A másik, ami lefordíthatatlan, a dialektus, a magyar akcentussal beszélt angol pedig végképp.
Melyek azok a művek, amelyek szerinted tényleg lefordíthatatlanok?
Van néhány brit mű, ami a dialektusok különbségén alapul, a legismertebb talán G. B. Shaw Pygmalionja, ezeket ugyan le lehet fordítani "vót"-ozással meg hasonlókkal, de csak nagyon közelítőlegesen és idétlenül, mert lehetetlen visszaadni a szociális és földrajzi dialektusok egymás közötti viszonyát. Van azonkívül egy könyv, amit nagyon szeretek, Russell Hoban posztapokaliptikus regénye, a Riddley Walker – a címe, illetve a főszereplő neve is szójáték – ami kétezer év múlva játszódik egy lepusztult kultúrájú Angliában, és a főszereplő-narrátor ennek megfelelő angol nyelven beszél. Lehetne írni egy hasonló könyvet magyarul, de ezt képtelenség lefordítani. Hatványozottan ez a helyzet a Finnegans Wake-kel, amit Joyce olyan nyelven írt meg, hogy ne lehessen adekvátan lefordítani, eredetiben kelljen olvasni, ráadásul éveken át – vannak elismerésre méltó próbálkozások, nagyon érdekes magyar szövegek, de ha valaki őket érti, akkor az eredetit is értené, szerintem.
