Egy, a szabadkai városházán dolgozó kiváló jogász-publicista egy rendkívül alapos, tárgyilagos, mégis olvasmányos és szenvedélyes cikkben mutat rá a népszerűen kettős állampolgársági törvényként emlegetett, külhoni magyar állampolgársági eljárás egyes anomáliáira.
Konkrétan arra, hogy amíg Amerikában, Nyugat-Európában, Ausztráliában; az ún. nyugati diaszpórában, a sokadik generációs, gyakran magyarul tíz szót sem beszélő, magyar származásúak gond nélkül megkapják a magyar állampolgárságot, addig a határontúli területeken, például a déli végeken, a szabadkai konzulátuson sokszor szívóznak az igénylőkkel. A törvény ugyanis olyan gumiszabályt tartalmaz, hogy a magyar állampolgár felmenőjű, vagy magyarországi származását valószínűsítő személy „magyar nyelvtudását igazolja." Ám a gyakorlatban ez jelentheti azt is, hogy míg Clevelandben, Chichagoban, Torontoban, Hamburgban vagy Sidneyben akár akkor is megkapja a magyar állampolgárságot a kérvényező, ha csupán annyit tud magyarul: „Én lenni madzsar person. Dédapa Madzsarországról migrated." addig Szabadkán egy állásinterjú-szerű, nyelvtudást, sőt magyar kulturális ismereteket felmérő elbeszélgetést követően, akár az is édeskevésnek bizonyulhat, ha a kérelmező elmondja, hogy: „Beszélek magyarul kicsit. Tudok kérdezni embereket, hol a pósta, pijac meg ami kell. Már én is segítettem szerb barátoknak utazáskor Magyarba. Tudom csinálni az ÁFA-visszaigenylest is." (Lentebb bővebben lesz szó a kritériumokról.)
Vagyis nincs egységes elvárás, egzakt mérce. Például egy mindenkitől elvárt, alapfokú magyar nyelvvizsga. Ehelyett kettős mérce alapján bírálják el a kérelmeket.
A cikk idézi a témában gyakran nyilatkozó magyar politikus, Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettesnek a törvény 2011. január 1-i hatályba lépése előtti, 2010 év végi álláspontját, miszerint a magyar állampolgárságot nem etnikai alapon kell igényelni, mert az diszkriminatív lenne. Semjén példaként említette, hogy ha valaki brassói szász felmenőkkel rendelkezik, de kötődik a magyar kultúrához, a magyar nemzethez és valamilyen szinten beszéli a nyelvet, akkor ő ugyanúgy megkaphatja a magyar állampolgárságot, mint azok, akik önmagukat etnikai értelemben vallják magyarnak.
A szerző történelmi áttekintéssel indít: a Magyar Királyság első állampolgársági törvénycikkét 1879-ben hirdették ki és a következő évben lépett hatályba. A soknemzetiségű monarchián belül a Magyar Királyság maga is többnemzetiségű állam volt. A magyar etnikumúak nem voltak töbségben. 1900-ban a Királyságnak kicsit több, mint 19 millió lakosa volt (Horvátországgal és Fiumevel együtt). 8.7 millió magyar anyanyelvű és 10.5 millió nem magyarajkú lakta az országot.
A Nagy-Magyarország utolsó, 1910-es népszámlálási adatai szerint csak a horvát-szlavón és fiumei területek nélküli országrészben élt a magyarság abszolút többségben, ám ott is alig haladta meg a többi etnikum együttes arányát (54.6%). A Magyar Királyságban öt kisebbség lélekszáma is meghaladta az 1-1 milliót: a románoké, a németeké, a szlovákoké, a horvátoké és a szerbeké. Emellett közel félmillió rutén élt a Királyságban, valamint a tízezres lélekszámot meghaladó nemzetiségekből is volt jó pár: cigányok, bunyevácok, sokácok, bolgárok, csehek, lengyelek, szlovének.
Majd folytatja az előzmények fellistázását Parragi Máriának a Kisebbségkutatás folyóirat 2000. évi 1. számában megjelent: A magyar állampolgársági jog és a külföldön élő magyarság – című tanulmányát felhasználva [a forrást nem jelölte meg, lévén csupán egy vélemény-cikket írt, nem tudományos értekezést, ez nem is elvárás, csak amíg nem gugliztam rá egy Ferenczy Ferenc- idézetre, addig az a faramuci helyzet állt elő, hogy az egyébként magyar anyanyelvű, ám szerbül is színvonalasan publikáló szerző által szerbre fordított magyar szöveget fordítottam vissza magyarra - Styxx]
A történelmi előzmények áttekintésének a lényege az én olvasatomban (az nincs a cikkben csak én gondoltam tovább), hogy Magyarország már István korától ("Mert az egynyelvű és egyszokású ország gyenge") nem homogén, egynemzetiségű, vegytiszta magyarok lakta állam, ergo az állampolgárság előfeltétele a történelmi Magyarország területéhez kötöttség, akár csak a származás révén és nem a nyelvtudás. Az itt élők közös kulturális bázisa, és nem valamiféle genetikai magyarság, de még csak nem is a magyar anyanyelvűség, mint ahogy Semjén is fogalmaz.
Trianon az állampolgárságban is katyvaszt okozott: "A trianoni ún. békeszerződés felforgatta hazánk évezredes állampolgársági rendjét, és az állampolgársági jogok terén általános jogbizonytalanságot idézett elő" – írta Ferenczy Ferenc 1928-ban. Magyarország elvesztette területének 67 %-át, lakosságának pedig 58 %-át. A magyar anyanyelvű lakosság 40 %-a került az utódállamok fennhatósága alá, került kisebbségi létbe. A soknemzetiségű Magyar Királyság Trianon után "nemzetállammá" lett, lévén a lakosság 89,6 %-a magyar anyanyelvű.
Vajon 2011. január 1-től mik az elvárások az ún nyugati diaszpórában és az ún határontúli területeken élőktől a törvény szerint egységes szabályok alapján?
Felvetődött a kérdés, hogy egy gyorstalpaló magyar tanfolyam elvégzését követően akár Drew Blyth Barrymore, Tony Curtis, Paul Newman vagy Ariel Saron leszármazottai is sikeresen kérhetnék az egyszerűsített állampolgári eljárás keretében a magyar állampolgárságot?
És felvetődik a kérdés, hogy azoknak, akiknek mindez nem csupán az érzelmekről szól, hanem egy lehetőség, hogy az Eu-tag Magyarország állampolgárként legálisan vállalhassanak munkát az EU-ban (bár az ausztrálok is előszeretettel kutatnak jellemzően ír felmenők iránt, pontosan emiatt), ám olyan horvát, szerb, likai „nem magyar" emberek, akik megtanulnak néhány száz szót magyarul, a többi feltételnek megfelelnek, hiszen a felmenőik az egykori Magyar Királyság területén éltek, velük vajon mi lesz?
Ugyan hivatalosan kimondatlan, de az alábbi aggodalom is motiválhatja az eltérő mércét: ha könnyen megszerzik a magyar állampolgárságot, akkor mindez a „magyar nyelvtudás nélküli magyar állampolgárok" – kétes, mutyit sejtető nemzetközi sajtóvisszhangjához vezethet.
Ellenben, ha az állampolgárság megszerzésének feltétele, mint a hatályos magyar törvényben is a magyar állampolgár felmenő, akkor eleve diszkriminatív a szerző szerint a magyar nyelvtudás elvárása egy következő feltétel alapján. Mivel a nyelvtudás megkívánt szintje nincs definiálva, de még a magyarul írni és olvasni tudás sem követelmény, ráadásul a törvény betűje szerint a magyar történelemről sem kell semmit tudni, akkor teljesen értelmetlen a nyelvtudás elvárása.
Egyben felvetődik: ha ez a sehol sem meghatározott, ki tudja, milyen mércék alapján értékelhető minimális nyelvtudás az elvárás, akkor viszont joggal érzik kirekesztettnek magukat azok, akik adott esetben anyanyelvi szinten beszélnek magyarul, csak éppen a felmenőik közül nem élt senki az egykori Magyar Királyság területén.
A törvény hatályba lépése óta eltelt alig több, mint két év tapasztalata alapján az szűrhető le, hogy amíg a nyugati diaszpórában rendkívül elnézőek és nagyvonalúak az igénylők nyelvtudásával kapcsolatban, addig a Kárpát-medence déli és keleti határontúli területein élő "szegény rokonok" gyakran kerülnek megalázó helyzetbe a konzulátus személyzete részéről, holott adott esetben legalább annyit, ha nem jóval többet tudnak magyarul, mint a második-harmadik generációs nyugati magyarok.
Amíg Nyugaton a magyar külképviseleteken konzuli napokat szerveznek, ahol élményszámba megy a részvétel és igyekeznek a létező legegyszerűbb módon lehetővé tenni, hogy mindenki megkaphassa az igénylők közül a magyar állampolgárságot a családtagjaikkal együtt. Büszkén és boldogan veszik át a folyamat végén a papírokat.
Addig a déli és a keleti végeken gyakran elutasítják egy olyan állam polgárságának a kérelmét a nyelvtudás alacsony szintje miatt, amely ország egyik legnagyobb becsben tartott nemzeti hőse, Kossuth Lajos azt a Széchenyi Istvánt nevezte a legnagyobb magyarnak, aki jóval jobban beszélt németül, mint magyarul. Liszt Ferenc magát magyarnak tartotta, holott nem beszélt magyarul. Az ő leszármazottai vajon megkapnák-e a magyar állampolgárságot?
A szabadkai konzulátuson az igénylőnek nem fogadják el a válaszát, ha csupán annyit mond, hogy Petőfi író volt, tudnia kell, hogy költő. A hét vezért fel kell tudnia sorolni, gyakran kép alapján felismerni [na, ezt azért nem hiszem, de ha valaki tud ilyen esetről, írja meg - Styxx]. Volt akitől azt kérték, hogy ott helyben írja meg az önéletrajzát. Akadt, aki már az eskütételre jött, és ott ajánlották neki, hogy tanuljon még magyarul. Lassan az akadémiai szintű nyelvtudás sem elég. "Nincs kegyelem a szegényeknek!" – kesereg a szerző, és idézi a József Attila-féle magyarság definíciót:
"Anyám kún volt, az apám félig székely,
félig román, vagy tán egészen az.
Anyám szájából édes volt az étel,
apám szájából szép volt az igaz."
A szerző kitér arra is, hogy sok, vegyes házasságban született önhibáján kívül alig beszél magyarul, ám bizonyos passzív nyelvtudással bír. Pazarlás elzárni a felzárkózási lehetőséget, adott esetben a magyarországi tanulást és boldogulát a délvidéki, magyarul alig beszélő fiatalok elől, különösen most, amikor a magyar anyaországból félmillió magasan képzett fiatal migrált Nyugatra a jobb megélhetés érdekében.
"Büszke vagyok a magyar származásomra, de tudatában vagyok, hogy többféle magyar létezik. Akad »igazi magyar«, »mélymagyar«, »keleti-,«, »déli-,« »nyugati-,« hétköznapi és átlagos magyar. Mindez nézőpont kérdése. Én szégyellem magam, amikor diszkriminálják és leminősítik azokat a sorstársaimat, akiknek a kérelmét önhibájukon kívül elutasítják. Amikor egy hivatalnok önhatalmú döntése miatt másod-, vagy tizedrendű polgárnak érezhetik magukat. Szégyellem magam, amikor ellehetetlenítik a felmenőik apropóján őket megillető jogosultságaik megszerzését és magalázzák őket. Az elutasító határozat nem tartalmaz indokolást és nincs helye fellebbezésnek. Kérdem, hogy miért?"