Boszniának csak kitört ablakok jutottak (Ante Tomić írása)

Amikor pontosan száz évvel ezelőtt kezdetét vette az első világháború, a Második Internacionálé arra szólította fel a munkásságot, hogy ne vegyen részt a harcokban. A háború a kapitalista elit konfliktusa – hangzott a figyelmeztetés –, viszont a francia és a német burzsoázia egyformán ellenetek van, illetve mindnyájan egyformán fütyülnek rátok. Értelmetlenség lenne meghalni a kizsákmányolók érdekeit védve.

(Hajvágás valahol a frontvonal közelében)

A fenti ésszerű tanács mégsem állította meg a háború kitörését. Ellenkezőleg, éppen ez utóbbi jelentette a Második Internacionálé halálos ítéletét. Amikor beindult a nacionalista propaganda és megszólaltak a harci trombiták, a munkások – hipnotizált állapotban – ideiglenesen elfeledkeztek az osztályharcról és sorba álltak, hogy kopaszra borotválják a fejüket és tetűirtó szert szórjanak rájuk. Aztán kezükbe nyomtak egy Mausert meg egy batyut az uniformissal. Csata előtt a tábori lelkész áldotta meg őket, hogy sikert arassanak néhány csupaszfenekű, nincstelen nyomorult felett, akiket a saját papjuk szintén meggyőzött arról, hogy Isten az ő oldalukon áll. A munkások úgy döntöttek, hogy harcba szállnak munkaadóik javára; azzal az érveléssel, amit manapság talán így fogalmazhatnánk meg: "ha gazemberek is, de a mieink".

Ez a tanulságos történelmi epizód jut eszembe mindig, amikor valaki azon lelkendezik, hogy az alulfizetett és megalázott munkásosztály miként fog egyszer végre fellázadni a saját igazságáért.

Egyeseket fellekesíthet például a Jadrankamen dolgozóinak demonstrációja, én valamelyest visszafogottabban érzek együtt a kifosztott kőfejtőkkel, mert jól tudom, hogy egykor ők szinte mind Franjo Tuđmanra szavaztak és készségesen elfogadtak egy szélhámost a vállalat többségi tulajdonosának, akit éppen Tuđman ültetett a nyakukba – hogy másnap teljesen ugyanazt tehessék. [Bruno Orešarról, a horvát teniszválogatott egykori szövetségi kapitányáról, a néhai Franjo Tuđman elnök személyes jóbarátjáról van szó, aki az 1995-ös privatizáció során átvette a kőfaragó-üzem vezetését, ezt követően kijelentetette, hogy többé nem érdekli a tenisz. Hatalmas magánvagyonra tett szert, miközben a munkások tulajdoni hányadát nem váltotta meg, ráadásul a leépítések ellenére is több havi bérükkel maradt adós – a ford. megj.]

Facebook forradalom

A proletárok, sajnos, nacionalisták. Akármennyire éhesek, bárgyúak és piszkosak legyenek is, számukra általában véve a nemzeti mindig is a szociális előtt helyezkedik el. A vérről és földről szóló történetek sokkal inkább feltüzelik őket, mint a munkások jogai vagy az egyenlőség eszméje. Még a legokosabb és a legelbűvölőbb szakszervezeti vezetőségnek sincs semmiféle esélye arra, hogy megszólítsa őket, ha a plébános mást mondott az oltár mögül.

Cinikus vagyok, de ez a nyugtalanító igazság. Önök vagy én bármennyire is szeretnénk az ellenkezőjét, ennek az igazságnak a tükrében kell megvizsgálni azokat a zavargásokat is, amelyek az utóbbi napokban szó szerint lángra lobbantották a szomszédos Bosznia-Hercegovina városait. Igazán vonzó elhinni, hogy mindez a lárma, harag és erőszak valami jóhoz vezethet. A Facebookon sokan szívből drukkolnak ezért.

Szorgalmasan lájkolják az egyre több felgyújtott autót, felborított kukát, és a középületek kitört ablaküvegeit. Ennek ellenére én gyanakvóan viszonyulok a demonstráció értelméhez és céljához. Az igazat megvallva, engem kissé idegesítenek a Facebook-idealisták és ugyanígy idegesít az abban való naiv reménykedésük, hogy a világ megjavítható egy olyan számítógépes eszközzel, amelyet Mark Zuckerberg azért hozott létre, hogy rendszeresen szexelhessen.

A bosznia-hercegovinai utcai forradalmak szervezői között, ha nem tévedek, talán néhány tíz, esetleg száz értelmes ember akad: olyanok, akik összefüggően el tudják mondani, hogy mi az igazi oka a szerencsétlenségüknek. Akik fel tudják fogni, hogy egy olyan országban élnek, amit alapjában véve a nacionalizmus tett tönkre.

Nekik nem kell megmagyarázni, hogy a mai Bosznia-Hercegovina minden baja, minden anyagi és spirituális nyomora a politikai pártoktól ered, amelyek természetüknél fogva jóformán kivétel nélkül gátlástalan maffiaszervezetek; a papokkal meg a hodzsákkal karöltve szítják a gyűlöletet, közben hasznot húznak az üzemanyag- és a cigarettacsempészetből, elcsalják a közbeszerzéseket és szétlopják a nemzeti vagyont.

Kava, kafa vagy kahva

Mégis, az utcára vonulók között mennyien vannak tudatában mindezeknek? Jó lenne, ha nem lenne igazam, de a tévében látott képsorok egyikétől sem vidultam fel. A betört kirakatok nem tanúsítanak semmi egyebet a zavarodott, kétségbeesett emberek őrjöngésén kívül.

A bosnyák szegények, akik Tuzlában és Zenicán lázadtak fel, nem keresték a horvát és a szerb nincstelenek szövetségét, és sem a horvátok, sem pedig a szerbek nem ajánlkoztak fel, hogy közösen takarítsák el a nacionalista parazitákat, akik több mint két évtizede szívják mindnyájuk vérét. Efféle nemzetiségi viszálykodás mellett el lehet-e érni egyáltalán a társadalmi osztályegységet?

Nehezemre esik beismerni, de azt gondolom, hogy nem lehet. Ezeket a szerencsételeneket annyira megmérgezték már a nemzetiségi problémák, hogy egyszerűen nincs már esély a társadalmi bajok orvoslására. A szociális viszonyok pedig az őrjöngés hatására nem fognak egy hajszálnyit sem változni.

Épp ellenkezőleg. Nem lennék meglepve, ha a körülmények rosszabbodnának, ha a nacionalista megmondóemberek kihasználnák a vak dühöt és a reménytelenséget – ahogy már eddig is kihasználták: háborút indítottak és vadállatok módjára vérfürdőt rendeztek a "kávé" szó kiejtésén alapuló nézetkülönbségek és hasonló egzisztenciális kérdések miatt. Hiszen ezek sokkal fontosabbak annál, hogy nincs mit enni, és hogy nincs mivel fűteni.

Ante Tomić 1970-ben született a dalmáciai Splitben. Filozófiából és szociológiából diplomázott a zágrábi egyetemen. Újságírói karrierjét a Slobodna Dalmacija napilapnál kezdte. Hosszabb lélegzetvételű cikkeiben hamar megcsillogtatta irodalmi tehetségét, ezekből később több novellakötet, illetve regény is született. Jelenleg főleg a Jutarnji Listnek dolgozik, de állandó rovata van a "Slobodna" hasábjain is. Fenti írása szintén ott jelent meg.