Majdnem egyidősek vagyunk, ráadásul ugyanaz a keresztnevünk. Ő kishegyesiként Budapestre költözött, én pedig a budapesti életemet helyezem át Belgrádba, éppen ezekben a hetekben. Mindketten blogot írunk; nyilvánvalóan eltérő célokkal és indíttatásból, de a témáink egy része – a dolgok természetéből adódóan – mindenképp átfedésbe kerül: milyen volt és milyen lesz magyarként Szerbiában, valamint "ismerős idegenként" egy másik ország fővárosában élni. (De egy olyan városban, amelyet már azelőtt is joggal az otthonunknak érezhettünk.) A határokat átléptük, ki-ki a maga irányából: én még itt vagyok, ő már itt van. Korábbi önmagunkat, mint valami búvárruhát, nem tervezzük levetni. Ellenkezőleg, ahogy az öreg fákra, úgy rakódik ránk évgyűrűként minden, a múlt és a jövő is. Egy biztos: a török kávé zamata mindkettőnket elkísér, bárhová is menjünk. Szabó Árpáddal (képünkön), az Árpád Blog szerzőjével beszélgetek.
Serbia Insajd: Na szép, rögtön az előttem álló nehézségeket hoztam fel, pedig az interjúnak alapvetően Rólad kéne szólnia. Ha már így összefújt minket a szél, akkor üdv a klubban! :)
Szabó Árpád: Hát igen, Árpádnak lenni nem egyszerű. Ahogy gondolom bikmakknak vagy Styxx-nek sem.
Serbia Insajd: Nem, bizony. Ezért köszönjük neked előre is, hogy a jövőben számíthatunk az együttműködésedre. Hogy az olvasók is értsék: lesznek majd vendégposztjaid nálunk, illetve a blogunk témájába vágó írásaidra rövid felkonfot követően közvetlenül a Serbia Insajdról is el lehet majd jutni, mindenki legnagyobb örömére.
Szabó Árpád: Magam is izgatottan várom a közös munkát, mert azt hiszem, ösztönözni fog többek között arra is, hogy jobban elmerüljek az otthoni közéleti és politikai eseményekben, így tartva olajozottan a mára kissé berozsdásodott szerb nyelvtudásom.
Serbia Insajd: Néhány héttel ezelőtt Facebook-oldalunkon megosztottuk "A vajdasági tudathasadás avagy mutálódott nemzettudat" című írásodat, mely (rossz viccel élve) NATO-bombaként robbant a vajmagyar, illetve a Szerbia iránt érdeklődő közösségekben. Legalábbis azóta jó néhány ismerősünk profilján láttuk a linket visszaköszönni. Úgy látszik, ezzel a rövidke, ám annál hatásosabb poszttal sikerült sokunkat érintő, húsbavágó kérdések lényegére rátapintanod. Eleve egyfajta kiáltványnak szántad, vagy teljesen spontán született?
És akkor mindig felötlik a kérdés: végül is mi vagyok? Ha azt mondom szerb, hát hazudok, hisz tizenöt éves koromig nem is beszéltem a nyelvet. Ha azt mondom magyar, nem vagyok teljesen őszinte, mert annyira különbözik a két magyar: a benti meg a kinti. (...) [A] szerb zászlót szeretni tanítottak a tankönyvek, de mégis kiérződött egy feltételesség tanáraink szavaiból, míg a magyart nem volt áldásos még csak képen sem sokáig nézegetni, mert nem szabad, még rosszat gondolnak. A kilencvenes évek háborús időszakai pedig egy életre megtanították nekünk, hogy egyik nemzetben sem bízhatunk, hisz az akkori Jugoszlávia hadi gépezete legelőször a vajdasági kisebbségek nemzeteinek fiait parancsolta angyalbőrbe és küldte a frontra ágyútölteléknek… Aztán jött a pofon a határ túloldaláról, mikor is a nemzettársak leszavaztak bennünket és onnantól kezdve nem igazán lehetett elvárni senkitől semmit. Nincs segítség, utánpótlás a mi nemzeti igazságtalanságok aknamezején vívott háborúnkban, csak a föld a talpunk alatt, ami biztos, a zsíros vajdasági termőföld, mely egyedül maradt meg igaznak számunkra. (Szabó Árpád: "A vajdasági tudathasadás avagy mutálódott nemzettudat".)
Szabó Árpád: Nem egy nagy vajdasági összeölelkezés, netán valamiféle polgárpukkasztás volt a célom az említett poszttal, sőt. Gyakran csak írok, amit és ahogyan érzem; hogy annak utána pontosan milyen sorsa lesz, az inkább az olvasókon áll vagy bukik. "A vajdasági tudathasadás..." abból a szempontból egy igen sajátos sztori, hogy volt, ahol eleve nem akarták leközölni, mondván: túl erősen fogalmazok benne (vagy talán éppen túl őszintén). Mellesleg kb. két éve íródott, és akkor alig olvasták páran, nem is lett túl nagy visszhangja. Ebből jól látható, hogy mennyire számít egy-egy irománnyal kapcsolatban, hogy hol, mikor és kik számára közlik. A Serbia Insajd csupán a Facebook-lapon osztotta meg, mégis három nap alatt körülbelül 1700 látogató érkezett az oldalra.
Serbia Insajd: Mindenesetre beillik egyfajta Vajmagyar Manifesztónak; tipikusan olyan írás, amit számos alkalommal meg lehet majd hivatkozni, amikor a "határon túliak" mentalitásáról kell beszélni. Avagy erről a modern, kettős identitásról, melyet a politikai játszmák szabályalkotói jelen körülmények között támogatni látszanak. Erről jut eszembe: a blogodon írod, hogy kettős állampolgárként mind a szerbiai, mind pedig a magyarországi választásokon kötelezőnek érzed a részvételed. Ha jól értem, akkor ezt úgy tervezed, hogy a pesti és a kishegyesi szavazókörbe egyaránt személyesen elmész. Vagy most vasárnap a nagykövetségen szavazol?
Szabó Árpád: Nem igazán szeretek utazni, éppen ezért (az otthoniak nagy bánatára) csak ritkán látogatok haza, de akkor legalább egy hétre. A választások miatt kénytelen leszek felborítani a már megszokott rendszert, mert sajnos a budapesti szerb nagykövetségen nem teljesültek a feltételek a szavazóhely megnyitásához, így mindenki csak Szerbiában, a neki kijelölt szavazóhelyen tudja leadni a voksát. Tehát hazautazom a hétvégén szavazni.
Serbia Insajd: Elméleti kérdés, de mi történne, ha a két voksolás ugyanazon a napon lenne? Bevállalnál egy utazgatós megoldást, vagy a kettő közül az egyikre külföldiként regisztrálnál?
Szabó Árpád: Kényelempárti vagyok elsősorban, éppen ezért nem biztos, hogy bevállalnám csak azért az utazást, hogy személyesen hajítsam bele a szavazólapom az urnába, ekkor bizonyosan élnék a külföldi szavazás lehetőségével.
Serbia Insajd: Itthon, vagy otthon?
Szabó Árpád: Magyarországon. Szóval a szerb választásokra regisztrálnék külföldön élő állampolgárként, mert a mindennapjaim Budapesten telnek, tehát kézenfekvőbb lenne ez a megoldás. A szavazásnak pedig van egy nemzeti mellékzöngéje is: úgy kívánok életemben először az urna elé járulni a határ innenső oldalán, mint teljes jogú, felelős gondolkodású magyar állampolgár, lehetőleg előzetes regisztráció nélkül. Valahol ezzel csupán a hiúságomat legyezgetem, mégis fontosnak tartom.
Serbia Insajd: Mindezek alapján – egyúttal a szavazástól teljesen függetlenül – hogyan definiálnád a saját nemzeti identitásodat?
Szabó Árpád: Jó kérdés... Hazudnék, ha azt mondanám, magyar vagyok; ugyanakkor szerb sem vagyok, európai sem, viszont szeretem azt mondani magamra, hogy "vajdasági". Amúgy Vajdaság nem más, mint Közép-Európa kicsiben.
Serbia Insajd: Tehát akkor mégis egy európai identitás a tiéd, csak a Brüsszel-Strasbourg tengelynél szűkebbre szabtad. Akár egyszerűen közép-európainak vagy kárpát-medenceinek is definiálhatnád magad, nemzetiségi meghatározás nélkül. Mégsem a liberális "multi-kulti" az, ami téged vonz, ha jól gondolom.
Szabó Árpád: Nézd, amennyiben a multikulturalitás a szó szoros értelmében azt jelenti, hogy mindig is voltak olyan tájak például itt, a Kárpát-medencében, melyek eredendően több nemzetiség otthonául szolgáltak, akkor igen. Persze említhetnénk más régiókat is, magunk mögött hagyva a trianoni apropót, attól teljesen függetlenül. Mindenesetre Vajdaság vagy Erdély tipikusan ilyenek.
Serbia Insajd: Végtére is, Bizáncba oltott Rajna-vidék mindkettő...
Szabó Árpád: Ez így van (nevet).
Serbia Insajd: Jó, nyilván nem csupán a pravoszláv népek meg a német telepesek játszottak közre a sajátos vajdasági, illetve erdélyi mentalitás megszületéséhez, hiszen kellettünk oda mi, magyarok is. (Ez nagyon hülyén hangzik így leírva, de a felvilágosult pesti megmondóemberek – tisztelet a kivételnek – valahogy mindig a magyarokat szokták lesajnálni, amikor Szerbia vagy Románia kisebbségpolitikája esik szóba.) No meg rajtunk kívül voltak itt mások is: például örmények vagy zsidók.
Szabó Árpád: Meg még ki tudja, hány féle nép. Állítólag valaki huszonhét különféle nemzetiséget számolt össze csak Vajdaságban. Mégsem afféle bazári multi-kulti ez, noha a multietnika és Vajdaság közé valahol egyenlőségjelet lehet tenni; az idevalósiak megtanultak együtt élni a többiekkel; és az roppant fontos, hogy nem akarják elnyomni vagy erőszakkal asszimilálni egymást, egyszerűen csak keverednek a maguk módján. Persze ez horzsolódásokkal is jár. Az eszme lényegét akkor értettem meg igazán, mikor még Kishegyes Község Fejlesztési Társulásának adminisztrátora voltam, 2007-ben talán. Akkor szerveztük meg a Multietnikai Karavánt is, mely községünk mindhárom települését érintette, és az itt élő minden nemzetet. Lovaskocsikon vonult együtt szerb, magyar, montenegrói, cigány, ruszin. Főleg gyerekek. Nagy diadal volt ez akkor nekünk, mert sikerült felmutatni valami pártprogramoktól független együvé tartozást. Sajnos ez már a múlt, a xenofóbia pedig az idő múlásával és a gazdasági helyzet romlásával párhuzamosan növekedett, hatalmasodott el. Tudod, az a baj, hogy mindenki elment, aki szeretett volna tenni valamit. Egy idő után meguntuk a többiek ellenkezését, a dacos magatartást. Továbbálltunk.
Serbia Insajd: Tisztában vagyok vele, hogy egyéni sorsokat és közösségi sorsokat nem jó összemosni, de azzal, hogy eljöttél onnan, nem pont azt kockáztattad, hogy Kishegyesen szép lassan azok lesznek többségben, akik épp az ellenkezőjét vallják annak, amit Te?
Szabó Árpád: Tudod, ez nézőpont kérdése. Egyrészt azt mondom, hogy igen, valóban így van, az összes tehetséges fiatal elhagyja a falut. Sőt, olyan idősebb személyek is, akik éveken keresztül, szabadidejükben, ingyen és bérmentve rengeteget harcoltak, tettek a közösségért (pl. pályázatírással, vagy a rendezvényszervezés terén), de egyszerűen ellehetetlenítették őket, és ezért menni kényszerültek. Kenyéren él az ember, ugyebár. Jobban preferálom viszont azt az álláspontot, hogy mi, akik ilyen vagy olyan oknál fogva elmentünk, nagyon sokat tanultunk ezáltal, egyúttal példát is mutatunk: megálljuk a helyünket bárhol a világon. Ezzel azt is sugalljuk, hogy nem velünk volt a baj, hanem a rendszerrel, a körülményekkel és a ténnyel, hogy nem kaptunk valódi esélyt az érvényesülésre otthon. Nem tartom kizártnak, hogy egy nap hazatérjek. Mondjuk amikor Szerbia csatlakozik az EU-hoz és elindulnak a forráslehívások, akkor az itt megszerzett tapasztalatokat odaát kamatoztathatom, a szülőföldem érdekében.
Serbia Insajd: Ez mindenképpen példamutató gondolkodásra vall. Visszatérve a falu demográfiájához: mennyiben más egy közel 90%-ban magyarlakta vajdasági településen felnőni, pl. Szabadkához viszonyítva? Gondolom, nálatok a szerb-magyar "ellentét" (illetve annak sztereotípiája) is más dimenzióban érzékelhető. Mesélnél erről?
Szabó Árpád: Kishegyes vonatkozásában alapvetően két nagyobb generációs egységről beszélhetünk. Az egyik a már régóta ott élő szerbek esete, legyen szó vegyes házasságokról vagy teljes szerb családokról. Velük gondja senkinek soha nem volt nemzetiségi alapon, a megkérdőjelezhetetlen többséget alkotó magyar lakosság részévé váltak. A második hullám a délszláv háború idején Horvátországból (vagy épp máshonnan) érkezők voltak, velük is immár lassan két évtizednyi együttélés után többé-kevésbé jó viszony alakult ki, bár nagy részük a kedélyek lecsillapodása után (mikor már tehette) visszatért Horvátországba, vagy azokra a helyekre, ahonnan elüldözték. Jelenleg a Koszovóról érkező muzulmán vallású romákkal van a legnagyobb gondja a falunak, ugyanis a néptelen házakat felvásárolva tömegesen települnek Kishegyesre. A tapasztalat azt mutatja, hogy nem hogy magyarul, hanem gyakran még szerbül sem beszélnek, de ismerkedni sem hajlandóak az itt élőkkel. Számuk gyorsan növekszik, az iskolában már külön osztályt kellett indítani a gyerekeiknek. Nem szeretnék a vészmadár szerepében feltűnni, de ha ez így folytatódik, a jövőben még több konfliktusra számíthatunk. Engem egyébként nem ért soha fizikai szinten semmiféle attrocitás a nemzetiségem vagy a nyelvhasználatom okán. Szóban viszont számtalanszor megkaptam a szokásos oltást: "ez itt Szerbia, beszélj szerbül". Egy montenegrói gyerek különösen gyakran mondogatott ilyeneket, ő mára pont ugyanolyan kisebbségi lett, mint én. De ismétlem: a baj főleg a legutóbbi hullámban érkezett koszovóiakkal van.
Serbia Insajd: Vajdaság-szerte probléma, hogy a délről jövők általában kihívásokkal küszködnek a beilleszkedés terén. Nem tudom, láttad-e Galán Angéla filmjét (Szomszédaink a magyarok: Szerbia – egy ideig nézhető volt az Indavideón, egyébként elég sokat kritizáltuk, de legalább van ilyen film, ez is valami), szóval abban elmondja a szerb bácsi tökéletes magyarsággal, hogy a betelepülőkkel van a baj, nem az eredendően Vajdaságban élőkkel. Legyenek bármilyen nemzetiségűek. Másrészt az északra vándorlás már Csarnojevicsék óta benne van a szerbek vérében. Valaha azok is dógyosok voltak, akik most a dógyosokat kritizálják. Legalábbis az őseik. Mondjuk akkor már arról is lehetne beszélni, hogy a magyarok maguk is "bevándorlók" a Kárpát-medencében.
Szabó Árpád: Sőt, az egész Balkán egyetlen nagy sátortábor. Ez a "ki volt itt előbb?" kérdés, tehát az állandó múltba révedés nem vezet sehová. Ettől függetlenül a múlttal igenis szembe kell nézni (szerb és magyar oldalról egyaránt), ahogy például a németek is tették a saját második világháborús szerepükkel kapcsolatban. De nem az a legfontosabb. Mindig azt hangoztatom, hogy el kell dönteni, hogy merre akarunk tovább menni: ha előre, akkor menjünk együtt. Egyedül úgyis unalmas. Ha tényleg van közös szándék, bármire képesek az emberek. Vajdasági viszonylatban borzasztó káosz és tudatlanság van a fejekben, ez pedig nagy baj.
Serbia Insajd: Egyetértek. De az is igaz, hogy a Trianon-témát még a magyaroknak is újra meg kell tanulniuk kezelni. Mármint főleg itt, az "anyaországban" élőknek. Túlságosan hosszú ideig kellett hallgatni róla ahhoz, hogy most, amikor egyszer csak megint ránk szakadt ez az egész, lehessen vele valamit kezdeni érdemben. Ehelyett azt látjuk, hogy még mindig a "nácik–komcsik" tengelyen mozog a magyarországi politikai irányultság kérdése, és a közkeletű felosztás szerint az előbbiek azok, akiknek Trianon muszáj, hogy fájjon, míg az utóbbiaknak nem. Kissé demagóg voltam most ezzel, azt elismerem. Nyilvánvalóan nem azokra gondoltam, akik saját szemszögből ezt eleve máshogy élték és élik meg, tehát a személyes tapasztalatuk is közvetlenebb. Mint ahogy a Tiéd is.
Szabó Árpád: Hát, én például úgy nőttem fel, hogy sokáig azt sem tudtam, mi a fene az a Trianon. Legkorábban hét-nyolc éves koromban tudatosodott bennem az, hogy "ja, korábban ez Magyarország volt". A családomról nehéz lenne azt állítani, hogy ultranacionalisták gyülekezete; a történelemoktatást például az iskolára bízták. Valahogy a jelen és a jövő mindig fontosabb volt otthon, mint a múltról való merengés. A teljes kép – minden célzás ellenére – olyan 13-14 éves koromra állt össze, de talán nem is bánom, hogy így alakult. Jó volt gyereknek is lenni. Persze ekkoriban már a mindennapi, élő valóság a legkevésbé sem Trianonról szólt, hanem a NATO-bombázásokról. Amikor a szüleim arról tanakodtak, hogy az "ellenség" Verbászt vagy Újvidéket lövi-e éppen, akkor az a kérdés olyannyira a jelent (vagy még inkább a jövőt) érintette, hogy az összepakolt bőröndök már be voltak téve az ágyam alá, minden eshetőségre felkészülve. Erről – többek közt – a Vörös Horizont... című írásomban is megemlékeztem.
Serbia Insajd: Kanyarodjunk vissza az egyik korábbi kérdéshez. Megbeszéltük, hogy "közép-európai" vagy. De ha választani kell, akkor inkább vajdaságinak, mintsem magyarnak vallod magad...
Szabó Árpád: Félre ne érts. Nincs tagadás bennem a magyarságomat illetően sem, inkább sorrendnek vagy prioritásnak nevezném. Elsősorban vagyok vajdasági, és másodsorban magyar. Előfordul, hogy például az Eurovíziós Dalfesztiválon inkább a szerbeknek szurkolok, hogy úgy mondjam Szerbiának, hadd mutassa meg ez az ország is, mit tud. Meg hát Vajdaság is Szerbiában van, szóval én a szerbekre is tudok büszke lenni. Sőt, az unokaöcsém és az unokahúgaim is vegyes házasságból valók, mégis baromira büszke vagyok rájuk. Az Eurovízión egyedül Rúzsa Magdi volt kivétel, akkor Magyarországnak drukkoltam, mint Kishegyesen mindenki.
Serbia Insajd: Tehát egyszerre vagy közép-európai, vajdasági és magyar. Az Eurovízió idején kicsit szerb is. A jugó-magyar (néha jugó-jugó) vízilabda-döntőket ne is feszegessük. Ha már a sportnál tartunk: elmondásod szerint nem igazán kíséred figyelemmel, ami szerintem nagy hiba, mert részben olyan, mint a külpolitika. Nagyszerűen lehet spekulálni róla, és legalább olyan sokan formálnak véleményt vele kapcsolatban – anélkül, hogy közvetlenül részt vennének benne. Szóval ennyiféle identitás még egy ide-oda honosított focistának, kézilabdásnak vagy kajakozó-nőnek is becsületére válna! Na jó, csak ugratlak. De mindezekhez hogy jön még képbe a Japán-szereteted? (Amit alapvetően nem tartok rossz dolognak, legfeljebb kicsit furcsállom, mert a miénktől még mindig nagyon távol eső, zárt világ. Hiába hozta közelebb az Internet-korszak.)
Szabó Árpád: Japán jelképezi számomra a követendő példát, ami a hagyományokhoz való ragaszkodást, de mégis az előre felé haladást jelenti. A mozgóképes kultúrájuk igen erős: szokatlan történeteikkel, a miénktől eltérő gondolkodásmódjukkal lebilincselnek. Úgy vélem, egy életre a megszállottjukká tettek. Külön tetszik az az általános megállapításuk: nincs jó vagy rossz ember, csak motivációk és tettek, döntések léteznek. Egyszerű és bölcs hozzáállás. A másik, amiért kedvelem őket, az a perfekcionizmusuk. És persze a harcművészetek! Jómagam a kjúdót (tradicionális japán íjászatot) űzöm. Egyébként feltett szándékom öt éven belül eljutni Japánba.
Ők már eljutottak... (a kép forrása)
Serbia Insajd: Korábbi blogod (az Akira Útja) is a Japán-tematika jegyében született, legalábbis nevében mindenképp. Elég sokakhoz eljutott egyébként, díjat is nyertél vele. Népszerűsége ellenére mégis befejezted, ma már el sem érhető a régi címen. Valamennyire azonban elmondható, hogy az Árpád Blog az Akira folytatása, de ezúttal sokkal személyesebb síkra helyezted az egészet. Nem véletlenül vállalod benne a saját, valódi neved.
Szabó Árpád: A mai napig nehézséget okoz teljes mértékben levetkőzni a gátlásokat a saját identitásommal. Sokkal könnyebb volt Akiraként írni. De a váltásnak inkább előnyei vannak: egy adott történet sokkal személyesebbé válik ezáltal, illetve sokkal könnyebben veszik fel velem az olvasóim is a kapcsolatot. Egy nicknév kissé riasztó, idegen, steril. Megértem persze, hogy Nálatok ez máshogy van, hiszen ki-ki maga dönti el, mennyire adja a valós személyiségét a blogjához. De ahogy láttam, a Serbia Insajd alapítója, Bálint Csaba is nicknevet használt még a kezdetetek kezdetén, később váltott a teljes nevére.
Serbia Insajd: Ebben igazad van. Ki tudja, lehet, hogy előbb-utóbb mi is meglépjük ezt. Egyelőre nem tervezünk ilyesmit.
Szabó Árpád: Az előbb elmondott érveim persze jól hangzanak, de nem ez a legfontosabb. Más oka is volt a személyes domain-név használatának: saját identitás szükséges ahhoz is, hogy valamiféle személyes márkát tudjak építeni. Jelenleg egy projektmenedzsmenttel foglalkozó cégnél dolgozom, mint dokumentációs folyamatgazda, ami mobil írnokot jelent magyarra fordítva. Mindig is szerettem volna olyan munkát végezni, ahol az írói vénám, a kreativitásom kibontakozhat. Úgy gondolom, hogy az az egyik legfontosabb dolog, hogy az ember szeresse a munkáját, el tudjon benne mélyedni, és végtére is ne érezze munkának, hanem kellemes, kreatív időtöltésnek. Az is igaz, hogy ez csak vízió, és teljes egészében soha nem teljesülhet. Nagyon érdekel az online média világa, nem kizárt, hogy a jövőben hasonló területen helyezkednék el; bárhogyan is lesz, jól fog jönni hozzá egy masszív webes jelenlét, olyan szövegekkel, amelyek minden kétséget kizáróan hozzám köthetők. Egyébként az Akira Útja közel három éven át futott, akkor még egy szerbiai szerveren. Az átköltözésem után érett meg bennem a "szintlépés" gondolata, akkor jött létre az Árpád blog, immár magyarországi szerveren.
Serbia Insajd: Mindez már közel két éve történt. Az átköltözést és az itteni beilleszkedést remekül dokumentáltad a Budapesti Napló című, húsz részes sorozatoddal. Különösen tetszik benne az, hogy a pestiek elé is görbe tükröt tartasz. Tudod, vannak olyanok, akik kivándorolnak valahová, és onnantól kezdve szorgalmasan átvesznek minden szokást vagy szóhasználatot, melyek az új hazájukra jellemzők. Biztos neked is vannak olyan emigráns ismerőseid, akik minden mondatukat úgy kezdik, hogy "bezzeg nálunk, Angliában..."
Szabó Árpád: Hogyne, ez sokszor így van. Mint már mondtam, én megmaradtam vajdaságinak. Nem dacból, hanem azért, mert számomra ez a természetes. Egyébként amikor a Naplót írni kezdtem, akkor legfeljebb 5-10 bejegyzést terveztem, de aztán láttam, hogy ez remekül működik, úgyhogy érdemes volt folytatni, ahogy az Árpád Blogot is.
Serbia Insajd: Ezzel abszolút egyetértek. Sok sikert a továbbiakhoz!
