Egy tönkretett karrier
A Belgrádban élő Pavle Ćosić (képünkön) egy viszonylag ismert nyelvész, többek között a Szerb Szinonimaszótár egyik szerzője, de tankönyveket is ír. Tudományos tevékenysége mellett felelős szerkesztőként mások műveinek megjelenésében segédkezik. Például a lengyel író, Krzysztof Varga Magyarországról szóló könyve, a Turulpörökölt szerb kiadásánál is közreműködött. Ezen kívül blogol. Tavaly augusztusban, egy átmulatott éjszaka után Facebook-profiljára kiírta hogy 20.000 eurót fizet annak, aki megöli Aleksandar Vučićot. Tízezret előre, a másik felét pedig akkor, amikor a munkát elvégzik. De ha bárkinek van ötlete, hogyan kéne mindezt kivitelzni, az is jelentkezzen – írta. Úgy néz ki tehát, hogy a nyelvész-blogger "bérgyilkost keresett" ahhoz, hogy eltegye láb alól a szerb miniszterelnök első helyettesét (aki a 2014. március 16-án tarlott választások eredménye alapján jelenleg a kormányfői hivatal legfőbb várományosa). Pavle Ćosić mentségére szolgáljon, hogy amikor ezt a Facebook-státuszt élesítette, pestiesen szólva: be volt baszva, mint az albán szamár.
Ettől még a provokatív Facebook-poszt élesedett, bloggerünk pedig kissé kavargó gyomorral és az elfogyasztott szeszes italtól lüktető fejjel nyugovóra tért. Másnap reggel, rögtön ébredés után bejelentkezett a közösségi oldalra, és a meggondolatlan kiírást törölte. Az éjszaka folyamán mindössze húszan lájkolták, néhányan viszont kommentben felhívták a figyelmét, hogy ne írogasson ilyeneket, mert baj lehet belőle. Ám Ćosić nem ijedt meg, hiszen úgy gondolta, mindenki érti a viccet. Rossz vicc volt persze, de ha valaki tényleg meg akarná ölni a kormány hivatalosan második embereként tevékenykedő, valójában első számú szerb politikust, az talán nem a Facebookon kötné meg az erről szóló üzletet. Lehetséges, hogy valaki annyira hülye, hogy bevegye az ilyesmit?
Nos, a jelek szerint a rendőrség bevette. Nyilván, mert be akarták venni. Vagyis, mert valaki azt akarta, hogy ők bevegyék. Máig nem tisztázott, hogy miként férhettek hozzá egy törölt (!) státuszhoz, de valahogy mégis eljutott hozzájuk. Pavle Ćosić neve pedig bosszúból megjárta a szerb lapok címoldalát. Az elismert szakembert ezekben az újságokban az ördög földi megtestesítőjeként ábrázolták, mint: "terrorista", illetve "fasiszta" és "náci"... de legalábbis "őrült". Ugyanazokról a lapokról van szó, melyek a jugoszláv polgárháború idején Slobodan Milošević propagandájának legfőbb szócsöveként híresültek el. Azokról, amelyeket a Szerb Haladó Párt (SNS) kilóra megvett az elmúlt években. És amelyek 1998 és 2000 között úgy táncoltak, ahogy az akkori tájékoztatási miniszter fütyült. Akit történetesen Aleksandar Vučićnak hívtak, habár akkor még a Szerb Radikális Párt színeiben ülhetett a parlamentben, a jelenleg hágai kiküldetésben tartózkodó Vojislav Šešelj egyik leghűségesebb fegyverhordozójaként. (Šešelj legfőbb beosztottja éppen a jelenlegi államelnök, Tomislav Nikolić volt.)
De térjünk vissza nyelvészünkhöz. Pavle Ćosić az SNS-közeli média szemében (és melyik nem az?) démoni ihletettségű főgonosszá vált egy részegen elejtett, majd néhány órával később törölt Facebook-bejegyzés miatt. Ekkorra már le is tartóztatták, hiszen a hír igazából pont abból lett. "A rendőrség hatékony akciója. LETARTÓZTATTÁK A VESZÉLYES ŐRÜLTET: 10.000 eurót ajánlott Vučić megöléséért! – FEKETE KRÓNIKA rovat."
Mindez még tavalyi sztori. Ćosić élete viszont eléggé megváltozott miatta. Ahogy a nevére kereső Google-találatok listája is. Korábban főleg könyvek és kulturális események jöttek ki, ha rákerestünk. 2013. augusztus 16. után viszont a találatok között figyelemre méltó helyen szerepel, hogy meg akarta ölni Vučićot. Így kell szalonképtelenné tenni valakit. Csak mostanra tudta feldolgozni mindazt, ami vele történt. Erről szóló írása pár napja jelent meg a blogján. Visszaemlékezésének egy részét fordításban közöljük:
A szerencsétlen 2013-as év augusztusának tizenhatodik napja egy kellemes, szép nyári nap volt. Jelena és én a Kalemegdan egyik teraszán ültünk, a Győztes szobra alatt, hogy a mögöttünk álló munkanapot kipihenjük egy ital mellett. Vidáman cseverésztünk. Pontosan emlékszem, hogy miről: az Októberi Szalonról [a belgrádi művészeti szcéna éves kiállítása – a ford.] és a Kornet Könyvkiadó egyik befejezetlen projektjéről, mely "A kapitalista szellem vasútja" címen jelenne meg (Bacsó Péter kultuszfilmje, "A tanú" egyik jelenetének mintájára). Valaki keres a mobilomon, ismeretlen számról. Nem vagyok benne biztos, hogy egyáltalán felvegyem-e. De lehet, hogy a cégtől hívnak, szóval muszáj felvennem. A beszélgetés körülbelül így folyik:
– Pavle Ćosić beszél?
– Igen, tessék.
– Úgy értem, maga tényleg Pavle Ćosić?
– Igen.
– Itt Cvetković felügyelő. Hol van most?
– A Kalemegdanon.
– Tehát megerősíti, hogy maga Pavle Ćosić?
– Igen! Miért kérdezi?
– Mert most voltam a lakásán, nem nyit ajtót senki, de utasítást kaptam arra, hogy letartóztassam.
– Hogy engem letartóztasson? Miért?
– Az nem telefontéma.
– Jó, és akkor most mit csináljunk?
– Elmegyünk magáért, csak mondja meg, hol van.
– A Kalemegdanon, a Zimony (és a Száva) felé néző teraszon, a szobor alatt.
– De oda nem mehetünk kocsival.
– Rendben, akkor én megyek oda, ahová maguk mondják. A Pedagógiai Múzeumnál lenne a legjobb. Tudják, hol van?
– Nem.
– Rögtön a Városi Könyvtár mellett. A Pariska utcára nyílik, a Kalemegdan bejáratánál.
– Jó, tíz perc múlva ott vagyunk.
– Tíz? Ne már. Épp most ültem le és rendeltem egy sört. Legyen inkább fél óra.
– Most azonnal el kell mennünk magáért. De ez csak egy rövid kihallgatás lesz, utána visszajöhet.
– Rendben, tíz percen belül odaérek.
Abszurd regények szoktak így kezdődni. Épp ennyire abszurd a folytatás is, melyben Ćosić leírja, hogyan találkozott a civilruhás rendőrrel, aki egy öreg BMW-ben várta őt, és akivel egyetértettek abban, hogy péntek délutánra való tekintettel a kihallgatás a lehető legrövidebb legyen, mert már mindenki menne haza. Új-Belgrádba hajtottak, egy óriási kormányépület, a Szerbia Palota elé (mely 2006 előtt a Szövetségi Végrehajtó Tanács székháza volt). A H-alakú épület egyik szárnyában működik a kiberbűnözés elleni osztály.
A bejáratnál elhelyezett fémdetektor annak rendje és módja szerint besípol, amikor áthaladnak rajta, de az őrt ez nem zavarja. Nagyobb problémát jelent, hogy Ćosić rövidnagrágban van, és ugyebár a kormányépületbe mégsem illik rövidnagrágban belépni. Mire Cvetković felügyelő a haverjaként aposztrofálja a nyelvészt, és a kötözködő portás tudomására hozza, hogy nem maradnak bent sokáig. "De a szabály az szabály" – vág vissza amaz. Ćosić agyán átfut a gondolat, hogy az igazi bűnözőket talán mégsem ide szokták hozni. Ellenkező esetben senkit nem lehetne rövidgatyában letartóztatni. Érdekes, hogy bilincset sem tettek rá, pedig ha a szabályokat tényleg komolyan veszik, akkor bizony karperec is járt volna neki. Na mindegy, az őr végül beengedi őket. A kihallgatás tényleg nagyon rövid ideig tart (Ćosić vallomása mindössze tíz mondatból áll), pár perc múlva már búcsút is vesznek: "Ennyi volt?" – "Ennyi. De még egyszer ne hülyéskedjen, és ne csináljon ilyesmit!" – "Nem fogok. Nem őrültem meg!"
Pavle hazafelé veszi az irányt, gyalogosan. Öt perc múlva ismét csörög a telefonja, majd még sokszor a délután folyamán. Kollégái hívják, akik az internetről értesültek arról, hogy munkatársukat "letartóztatták". Ekkorra már az egész online média tele van a hírrel. És mindenhol a teljes nevével hivatkoznak az "elkövetőre", nem a monogramjával. Még egy gyerekgyilkost is megillet az anonimitás joga egészen addig, amíg jogerősen el nem ítélik. Pavle Ćosićot viszont valaki örökre meg akarta bélyegezni. Örülhet annak, hogy nem juttatták az orosz vezetést bíráló Anna Politkovszkaja sorsára: ő szegény nem igazán tud blogbejegyzést írni arról, hogy mi történt vele. Ebből a szempontból Ćosić helyzete még akár szerencsésnek is mondható. Innentől kezdve viszont kemény (ön)cenzúra jöhet Szerbiában is, az ottani "kétharmad" áldásos munkájának gyümölcseként.
Aleksandar Vučić leírhatatlan magánélete
A szerb társadalom nem mondható prűdnek. Ha egy alig negyvenéves férfinak tönkremegy az első házassága, majd újranősül, az nem számít különlegességnek. Egy miniszterelnöki ambíciókat dédelgető politikus karrierje sem kell, hogy kettétörjön emiatt. Akkor sem, ha utólag kiderül, hogy az új arától (a külügyminisztérium egyik munkatársától) született gyermek még Vučić előző házassága alatt megfogant. Nem ezen áll vagy bukik egy politikus hitelessége.
Aleksandar és Tamara Vučić 2013. decemberében keltek egybe. Az online sajtóban erről elég kevés információ található, mert a miniszterelnök-aspiráns egészen egyszerűen töröltette az összes, ezzel kapcsolatos hírt. Ráadásul még egy olyan – a szólásszabadságot és a civil ellenállást a legkeményebb Milošević-érában is a leginkább fenntartó – legendás médiumot, mint a B92 is sikerült nem csupán egy poszt törlésére, hanem a hírről beszámoló egész rovat felfüggesztésére rábírni. Emlékeztetőül: a B92 rádióadója a kilencvenes évek háborús időszakában úgy segítette a behívó elöl rejtőzködő hadkötelezetteket, hogy mindig bemondta egy zeneszám előtt azt a belgrádi városrészt, ahol éppen mozgósítottak, miszerint onnan kérte valaki a dalt. Így kereket tudtak oldani a tartalékosok. Egy háborús diktatúrában tehát képesek voltak ellenállni, nem keveset kockáztatva. Most viszont, az EU-hoz közelítő "békeoázis" Szerbiában öncenzúrához folyamodtak. Ráadásul még az ominózus cikket átvevő más médiumoknál is csupán hűlt helye a hírnek. (Helyette millió-egy másikat találunk képek garmadájával arról, amikor Vučić a februári hóviharban egy kisgyereket mentett ki a hó fogságából. A Kurir címlapja aznap a "HŐSÖK" felirattal jelent meg. A gyerekmentő akciót kifigurázó videók viszont szintén törlődtek a netről.)
A Njuz.net (a Hírcsárda blog szerb megfelelője) azzal figurázta ki a cikkek rejtélyes eltűnését, hogy az "Aleksandar Vučić megnősült!" címmel megjelentetett tartalom helyett ma a következő szöveg olvasható: "Ezt az oldalt a megjelenés után két másodperccel törölték. Megértésüket kérjük, tudják hogy van ez..." A beérkezett kommentek viszont jól jelzik, hogy az állampolgárok félelme Szerbia új erős emberének putyinizálódásától nagyon is valós. "Őszintén, engem nem Vučić úr magánélete érdekel, de annál inkább a szerbiai szólásszabadság helyzete, valamint a sajtó ellenőrzése, ami nyilvánvaló" – jegyzi meg az egyik hozzászóló.
