Serbia Insajd

Szerb lapértesülések szerint politikai menedékjogot kapott Oroszországtól Mirjana Markovic és fia Marko Milosevic. Slobodan Milosevic halott szerb diktátor, kontár hadvezér, és  stratéga felesége és fia jó ideje előkelő helyen vannak az interpol körözési listáján. Mirjana és Marko ellen több eljárás és vizsgálat is folyik Szerbiában, többek között szervezett bűnözés alapos gyanúja miatt. Ha nem akarunk ennyire eufemisztikusan fogalmazni: maffiát irányítottak. Nem lopkodtak, meg csaltak, és Uniós pénzeket nyúltak le, maffiát üzemeltettek.

A Szerb Pravoszláv Egyház (Sprska Pravoslavna Crkva, a továbbiakban SPC) imád állást foglalni. Bel- és külpolitikában, közéletben, más egyházakkal kapcsolatban mondják el véleményüket. Kicsit gyakrabban is, mint kellene, és kicsit komolyabban is veszik őket, mint kellene.

Azt szokták mondani a nagyszerbek: "Nas i Rusa - 200 miliona!"

Azaz 200 milliónyian vagyunk, az oroszokkal együtt. Attól függetlenül, hogy a komoly orosz segítség amire a '90-es és a 2000-es években mindig is vártak, a második világháború óta nem jött; a szerbek szentül hiszik, hogy a nagy Oroszország az ő barátjuk. Persze a szerbek közül is legjobban a nacionalisták hiszik azt. Furcsa, hogy egy ország nemzeti oldala egy másik népet bálványoz, de Szerbia tele van ehhez hasonló megválaszolatlan kérdésekkel.

Ez a bizarr újkori bálványimádás (meggyőződésem, hogy az oroszok azt is nehezen tudnák megmondani, hol is van Szerbia pontosan) mostanra addig fajult, hogy már 10 szerb nagy- és kisvárosban avatták díszpolárrá az orosz elnököt és rakétamágnást, Vlagyimir Putyint. A kezdeményező természetesen minden esetben a közgyűlésekben sokhelyütt többségben lévő Szerb Radikális Párt volt.

A helyi lakosok általában üdvözlik a radikális kreativitást, persze azt, hogy milyen konkrét cselekedettel érdemelte ki az orosz elnök a megtiszteltetést, nem igazán tudják. Mi köze is lehet Putyinnak Újvidékhez (lat: Neoplanta, ném: Neusatz, szerb: Novi Sad) például?

A Putyin- és Oroszország- (de főleg Putyin) imádat és Koszovó függetlenedési törekvései között egyértelmű a kapcsolat. A mackótestvér mellett erősebbnek tűnnek, és egyfajta nagyhatalom-érzésük támadhat ("az oroszokkal együtt 200 milliónyian vagyunk"), meg persze ott van ugye az a közös pravoszláv életérzés is... Megfizethetetlen. A vallás a szocialista Jugoszlávia szétesésével és a szerb nagyot álmodás időszakában lett újra fontos. 1990-ig a lakosságnak csak néhány százaléka valotta magát hívőnek. Igazi ateisták voltak papíron.

Most, mivel Szerbia minden tekintetben igen apróra zsugorodott, hírértéke egy-egy tenisz- vagy vízilabdasikeren kívül csak negatív értelemben van, kölcsönösen gyűlölik egymást a nyugattal, és fennál a veszélye (ha nem egyenesen halálbiztos), hogy déli tartománya elszakad tőle; minden alkalmat megragadnak, hogy benyaljanak Putyinnak. Hátha be tud segíteni. Remélem, Koszovó elszakadásáig már nem maradt annyi idő, hogy szobrokat is emeljenek neki.

Szeretik a fegyvereket:



















Ők nem olyan jól öltözöttek:



















És van közös témájuk:

Pont olyan, mint a legutóbb. Ha nem lennék biztos benne, hogy a két második körbe jutott elnökjelölt elhullajtott pár hajszálat az utóbbi időben, azt mondanám: hajszálra ugyanaz a helyzet most is, mint a korábbi választásokkor. Így megy ez Szerbiában választásról választásra. Indul a sok lelkes pézgyűjtőember, szerez két százalékot, ami marad, azon meg osztozik jó és rossz. Általában az ultraszerb oldal valamely képviselője (jelenleg leginkább a Szerb Radikális Párté ez a szerep), és az úgynevezett demokratikus blokk között oszlik meg a fennmaradó 80%-nyi szavazat.

Így megy ez már rég. Milošević buktája után joggal hihettük, hogy a párt- és hadvezér, miniszter- és államelnök, főistennel együtt bukik pártja (Szerb Szocialista Párt), és annak negyszerb, fegyverszerető politikája is.

A bukást követő választásokon ki is derült, hogy a szocialisták tartós vereséget szenvedtek. Az egykori kormányzó párt kis parlamenti labdaszedővé zsugorodott. A vezér nélkül már nem volt meg a varázsa, ugye. Meg aztán elég sok bajt okoztak ahhoz, hogy legalábbis egy ideig ne sokat halljunk róluk. A Milošević-kultusz erejéről viszont sokat elárul, hogy minden vérontás, elnyomás, lopás és rablás ellenére bekerültek a parlamentbe. Fotókról manapság is könnyen ki lehet szúrni, ha a Szerb Szocialista Párt naggyűlésén készültek. Pofonegyszerű. Ha igen, akkor van egy csomó olyan ember a tömegben, aki fényképet csókolgat. Ezek ilyenek.

Elvárható lett volna, hogy az egész háborús, uszító őrjöngés együtt bukik, és eljön a békés szerbia ideje. Zoran Đinđić, 2003-ban meggyilkolt miniszterelnök idején így is tűnt, de a szerbség nemzeti (más nemzetek kárára nemzeti; Európának, a NATO-nak, és minden nyugati dolognak lófaszt mutató) vonala a bukott miloševići párt, vagyis a szocialisták helyett a Radikális Pártot kezdte támogatni. A demagógia, a nagyot, és leginkább nagy Szerbiát álmodás csak pártot váltott. Milošević fotója helyett Šešelj képét csókolgatják, azét a Šešeljét, aki most Hágában ül, és ítélkezni próbálnak felette. Persze kizárólag szerbül hajlandó megszólalni, és olyankor is leginkább a bíróság szidalmazása köti le.

YouTube-link, angol fordítással

Ugyanez a Šešelj vette elő a pisztolyát egy tévéshowban a kilencvenes években. A videóban arról beszél, hogy rozsdás cipőkanalakkal kell ölni a horvátokat, hogy ne lehessen megállapítani, hogy a vérmérgezésbe, vagy a torkuk elvágásába haltak bele.

Videó (a pisztoly 07:22-nél kerül elő) 

Szóval ez az ember volt a potenciális nagyvezér, mielőtt szerb büszkesége miatt és ártatlanságába vetett hitében önként jelentkezett Hágában. Talán a kirándulás kissé már hosszúra sikerült, és megbánta az egészet, talán nem. Mindenesetre fotói egyre fakulnak. Eleinte átmenetinek induló utódja Tomislav Nikolić is levette a kampányhajrában az őt ábrázoló kitűzőt. Tomislav Nikolić a mostani választáson a demokratának számító, beszari Boris Tadić ellenfele, és az első körben ismét megverte riválisát. Ahogy mindig. A második körben a demokrata szavazók általában a kisebbik rossz mögé sorakozva elhárítják a radikális veszélyt. A szavazás idén is így áll, és így lesz mindaddig, amíg néhány százezerrel többen vannak azok, akik szerint Mladić tábornok nem hős, hanem tömeggyilkos. Idén még sikerülhet távol tartani a félművelt bányászt a kormánykeréktől, de el kell ismerni, hogy a legszilárdabb és legnépesebb tábora ismét a "gonosznak" van Szerbiában. Tomislav Nikolić egyébként nem mérnök, ahogy azt a magyar sajtóban olvashatjuk róla, henem építészeti technikus, azaz érettségije van csupán. A jogról kirúgták. Nem is személyes népszerűsége, hanem az általa képviselt eszmék népszerűsége szerzi meg neki a legnagyobb frakciót a szerb parlamentben választásról választásra.

Nikolić valószínűleg ezt is elbukja, nem lesz elnök, mert megint elegen lesznek a normálisak, de azt alighanem borítékolhatjuk, hogy a soron következő parlamenti választásokon is közel 40%-kal kerül be a parlamentbe, ami azt jelenti, hogy hosszú évekre konzerválódik ez az állóháború a szerb társadalom két szélső pólusa között. A demokrata szavazók tudják, hogy Koszovó elveszett; ha Tadić "veszíti el", neki nagyon ártani nem fog, hiszen szavazói tudják, hogy ebbe nem igazán szólhat bele Szerbia. A radikálisok viszont hosszú évekre kaphatnak visszaigazolást arról, hogy a másik oldal a nemzet ellensége.

Vannak olyan vélemények is, hogy "nyerjenek csak a radikálisok, legalább Nikolić nevéhez ragad majd a koszovói függetlenség." (Az jó nagy blama)

Azt mondom: inkább ne. A legjobb, ha a szerb nemzeti oldal minél messzebb van a kormánykeréktől, de talán az evezőknél sem lennének jó helyen. Egyelőre az ultralight demokrata többség a maximum, amit ez a szerencsétlen, háborús bűnös és vesztes, lebombázott nép ki tud magából csiholni. Örüljünk neki, amíg lehet.