Tizenkét éve 16 sajtómunkás halt meg egy belgrádi NATO-bombázásban. A szerb állami rádió-televízió (RTS) épületét ért találatban újságírók mellett technikusok, de még egy 29 éves sminkmesternő is életét vesztette 1999 április 23-án, a hajnali kettőkor becsapódott bombáktól.

Maga az intézmény a korabeli Milošević-rendszer egyik sötét jelképe volt ugyan, de a munkahelyükön elhunyt dolgozók – különösen azok, akik még csak nem is újságírók voltak, így még a propagandaszövegek megírásáról sem tehettek – ártatlan áldozatok. Egyszerű, hétköznapi dolgozó emberek, akik örültek, hogy volt munkájuk, és még csak nem is olyan wannabe újságíró-akcióhős típusok, akik mondjuk egyszál diktafonnal vagy legfeljebb egy kézikamerával felszerelkezve próbálnak behatolni Oszama barlangjába az afgán-pakisztáni határsáv törzsi területein; az ilyenekre esetleg rá lehet mondani, hogy maguknak keresték a bajt.

"Az akkori szerb rezsim és az ellenük harcoló NATO-szövetség pillanatnyi politikai érdekeinek estek áldozatul" – mondta az évforduló kapcsán tartott megemlékezésen Miroslav Medić, az egyik áldozat testvére. Az idén is összegyűltek, mint az eset óta minden évben, hogy leróják kegyeletüket a Zašto? ("Miért?") névre keresztelt emlékműnél. A médiában dolgozókhoz méltóan tömör és találó elnevezés (sajnos) a mai napig egy jottányit sem veszített aktualitásából. E súlyos tragédia összes lényeges elemét feltáró, független és szakszerű vizsgálatra máig nem került sor. A miértre azóta sem született válasz.

Hogy mennyi volt mindebben Miloševićék sara, akik – a gyanú szerint – nagyszámú ártatlan újságíróval mint áldozattal a bombázások embertelenségét szándékozták bizonyítani (a propaganda céljaiért, mintegy élő pajzsként áldozva fel az állami rádió és tévé dolgozóinak egy részét)? Nos, az a mai napig nem derült ki.

Egyetlen embert vontak felelősségre a tragédia miatt, akit a bíróság 2002-ben jogerősen tíz év börtönre ítélt az esetért. Dragoljub Milanovićról, az intézet akkori igazgatójáról van szó. Paradox módon azért bűnhődött, mert a szövetségi kormány utasításait figyelmen kívül hagyta és nem intézkedett a dolgozók, valamint az eszközök biztonságba helyezéséről. Mivel a peranyagot nem ismerem, ezért a felelőtlen következtetés-levonást meghagynám a profi újságíróknak (természetesen a legtöbb zsurnaliszta alaposan, több forrásból is ellenőrzi a tényeket; én az elenyésző kisebbségre gondoltam), de az mindenesetre eléggé ellentmondásos, hogy a szövetségi kormány utasításának figyelmen kívül hagyásáért ítélték el, noha könnyen lehet, hogy Milošević személyesen utasította arra, hogy maradjanak a dolgozók a helyükön. Persze mindez legyen annak a nyomora, aki Slobo alatt vállalta az állami rádió-televízió igazgatói posztját.

A szintén szétbombázott* újvidéki rádió-televízió épületéből – a belgráditól eltérően – az utolsó szálig kimenekítették az embereket és a technikai eszközök többségét is (egy részük azóta sem került elő; azért a Balkán mégsem Svájc vagy Norvégia).

A NATO esetleges felelősségének nyilvános kivizsgálására szintén nem került sor. Vannak akik ezt a napot szeretnék a háborús gócokban elesett ártatlan újságírók nemzetközi emléknapjának nyilváníttatni.

"Kétség kívül, a NATO-szövetség a civil célpont bombázásával súlyos bűnt követett el, amit még nem vizsgáltak ki, de legalább ennyire bizonyos, hogy a korabeli szerb rendszer (az intézmény vezetőségének közreműködésével) 16 ártatlan emberéletet áldozott fel." – nyilatkozta a Szerb Független Újságírószövetség elnöke, Vukašin Obradović.

És hogy a miértre tizenkét éve várt válaszhoz sajnos nem közeledünk, annak oka lehet az a tény is, melyet az Autonomija szerzője, Dinko Gruhonjić fejt ki a Mi vidékünk Goebbelsei című cikkében: azok váltak az ártatlan áldozatok igazságáért küzdők éllovasaivá, akik nyakig sarasak a Milošević-rendszer lakájmédiájának üzemeltetésében.

* Köszönjük a linket kommentelőnknek.
Nem csak egy kép van; az "Older" gombbal lapozható.

Források: B-92, E-novine, Autonomija