A bejegyzést kommentelőink is szerkeszthetik! (szabályok)
november 1-4. A horvát erők által október végén megkezdett Otkos 10 hadművelet (Operacija Otkos 10) sikerrel jár: visszafoglalják a közép-horvátországi Bilogora és Papuk hegységek közötti területet. Szlavónia ezzel újra összeköttetésbe kerül Zágrábbal.
november 2. Jugoszláv rakétatámadás éri a magyar határ közelében fekvő szlavóniai Slatina város középiskoláját, mely a kritikus időpontban szerencsére üres.
november 3. A Jugoszláv Néphadsereg (JNA) bejelenti, hogy Vukovár ostroma a végéhez közeledik, hamarosan elfoglalják a várost.
Vukovári menekült gyermek 1991 telén
november 6. Az olasz parlamentben döntés születik arról, hogy a Jugoszlávia területén élő olasz nemzetiségű (olasz állampolgársággal nem rendelkező) emberek egyszerűsített eljárásban szerezhetnek tartózkodási, illetve letelepedési engedélyt Olaszországban.
november 7. A horvátországi Plitvicei-tavak közelében fekvő Vukovići falucskában szerb félkatonai egységek (a Jugoszláv Néphadsereg Niš környékéről származó alakulatával kiegészülve) lemészárolnak tíz polgári személyt.
november 8. Az Európai Közösség tagállamai újabb gazdasági szankciókat vezetnek be Jugoszlávia ellen: tovább szigorítják a kereskedelmi feltételeket, valamint befagyasztják a segélyeket és a hiteleket. A megállapodáshoz az USA is csatlakozik. A felek egyúttal javaslatot tesznek az ENSZ Biztonsági Tanácsa számára, hogy fontolja meg egy esetleges olajembargó bevezetését (a Jugoszláviába irányuló export tiltását).
november 9. A boszniai és hercegovinai szerb lakosság referendumot tart, melyen a résztvevők elsöprő többséggel a Jugoszláviához való tartozás mellett voksolnak. (A szerb területeken enklávékban élő bosnyákok bojkottálják a népszavazást, hiszen a szarajevói parlament október 15-én kikiáltotta Bosznia-Hercegovina függetlenséget. Igaz, onnan meg a szerb képviselők vonultak ki.)
november 9-11. A szerb megszállás alatt lévő kelet-szlavóniai Erdőd (Erdut) községben Željko Ražnatović "Arkan" szabadcsapatai (Tigrisek) a SAO-milíciával kiegészülve horvát és magyar nemzetiségű lakosokat tartóztatnak le, majd az egyik erdődi kiképzőközpontban 12-t lelőnek közülük. Néhány nappal később kivégeznek újabb három embert, akik közül ketten a 9-én megölt magyarok rokonai, és éppen családtagjaik holléte felől érdeklődtek. A két újabb magyar holttestét később egy kútban találják meg. November 11-én az eset megismétlődik Klisa faluban is, itt hét embert tartóztatnak le. Kettőt elengednek közülük, mivel szerb rokonaik is vannak. A maradék ötöt azonban kivégzik, holttestük tömegsírba kerül.
november 11-12. Jugoszláv légitámadás két horvátországi vonatszerelvény ellen. Az események során civilek is megsérülnek
november 12. A krajinai Martić-milícia (a hadsereg tagjaival kiegészülve) megtámadja a Plitvicei-tavak melett fekvő (likai), összefüggő szerb terület közepén elhelyezkedő, de többségében horvát-lakta Saborsko települést. Házról házra járva lemészárolnak összesen 29, többségében idős embert, akik nem akartak vagy nem tudtak elmenekülni a faluból. Ezt követően felrobbantják a katolikus templomot és feldúlják a temetőt is.
november 14-16. Tengeri csata Dalmáciában a Jugoszláv Haditengerészet és a Horvát Haditengerészet között, a Split közelében található Šolta és Brač szigetek mellett. A horvátok kezén ekkor még jobbára csak a Šibenik kikötőjéből (egy korábbi jugoszláv bázisról) származó hadihajók vannak, ezért a jugoszláv (montenegrói) blokádot töbnyire polgári hajók segítségével akarják gyengíteni. A háromnapos ütközet-sorozat "előjátéka" egy máltai zászló alatt közlekedő, ám horvát legénység vezette hajó elsüllyesztése körül bontakozik ki. Ezt követően a Jugoszláv Haditengerészet lőni kezdi Split városát. A horvát hajók és a partmenti nehéztüzérség legfőbb feladata az, hogy ezt megakadályozzák. A konfliktus végül horvát győzelemmel zárul, és azt eredményezi, hogy a jugoszláv hajók többé nem merészkednek Korčulától északra. Huszonkét montenegrói és két horvát tengerész hal meg, míg Split bombázása hat polgári áldozatot követel.
november 18. Befejeződik Vukovár ostroma. A 87-napig tartó csata során a város majdnem teljesen megsemmisül, 15 ezer ház válik lakhatatlanná. Naponta minimum 8-9 ezer lövedék csapódik be, összesen több mint egymillió. Az ostrom utolsó hetei alatt a környék már a nemzetközi média kitüntetett figyelmét élvezi (ilyesmit Európában 1945 óta nem láttak), az újságírók mellett maga Cyrus Vance ENSZ-megbízott is a közelben tartózkodik. A vukovári származású Siniša Glavašević rádiós riporter (aki az ostrom alatt végig az egyik óvóhelyen tartózkodott) így foglalja össze az utolsó napon szerzett élményeit: "Vukovár képe a nyolcvanhetedik nap huszonkettedik órájában mindörökre az emlékezetébe vésődik azoknak, akik jelen vannak. Amerre csak néz, nem evilági látvány fogadja az embert. Égett szag, tetőcserepek maradékai a lábunk alatt, építőanyagok, üveg, romok és iszonyatos csend mindenütt. Reméljük, Vukovár gyötrelmei véget értek." Mások az utcákon szanaszét heverő holttestekről számolnak be és rengeteg kóbor kutyáról, melyek a hullákat lakmározzák. Győzelem- és alkoholittas szerb önkéntes gárdisták szórakozásból galambokra lövöldöznek, illetve a házakban lévő ingóságokat fosztogatják. A halálos áldozatok száma Vukovár környékén óvatos becslések szerint is több ezerre tehető. Az óvóhelyeken és a pincékben rejtőző lakosokat koncentrációs táborokba szállítják, néhányukat azonban "példát statuálva" a helyszínen agyonlövik. Vukovár csak 1998-ban lesz újra Horvátország része. A város kitartó és hősies védői (illetve az ostrom túlélői) a mai napig sűrűn vádolják Zágrábot azzal, hogy a horvát vezetés nem küldött elegendő katonát, így gyakorlatilag feláldozta a kelet-szlavóniai várost a minél megrendítőbb háborús tudósítások létrejöttéért és a nemzetközi szimpátia megnyeréséért. Az egykor ötvenezres Vukováron ma kevesebb, mint harmincezren laknak.
november 18. Szerb félkatonai erők elfoglalják a horvát többségű észak-dalmáciai Škabrnja települést, mely egy összefüggő szerb többségű terület közepén található. Az elkövetkezendő napok során a foglyok közül 25 katonát és 61 civilt megölnek. A falu központjában tömegsírt létesítenek, a házak egy részét felgyújtják, az épen maradókat pedig kifosztják. A paramilitáris csoport egyik tagja nő, Zorana Banić, aki maga is részt vesz a gyilkosságok egy részében. (Civilben ápolónőként dolgozott. 2001-ben Svájcban letartóztatták, majd Horvátországban elítélték. Hat évet töltött börtönben. Jelenleg a montenegrói Tivatban él.) Ugyanezen a napon Mostarban proklamálják a Herceg-Boszniai Horvát Köztársaságot.
november 19. A JNA egyégei elfoglalják a vukovári kórházat is. Az alagsorban rejtőző közel 400 embert (sebesülteket, orvosokat, ápolókat) evakuálják, a horvát katonák egy részét lemészárolják, más részüket vajdasági fogolytáborokba (Szávaszentdemeter, Nagybecskerek) viszik. Kétszázan azonban még Vukovár területét sem hagyhatják el élve, ugyanis a közeli Ovčara táborban lemészárolják őket, köztük van Siniša Glavašević rádiós riporter is (holtteste később egy tömegsírból kerül elő).
november 20. Egy újabb jugoszláv tagköztársaság, az eddig a kivárás taktikáját választó Macedónia is kikiáltja függetlenségét.
november 21. A Jugoszláv Néphadsereg szafari túrát szervez a lerombolt Vukovárba. Az egykori frontvonalak mögé külföldi tudósítókat visznek, akik hűen dokumentálják a város siralmas állapotát és a szétlőtt épületek fölött is keseregnek egy sort. Egy udvaron megszemlélhetik a horvátok által állítólagosan kivégzett szerb lakosok kiterített holttesteit. (Nyilvánvaló, hogy a holtak ritkán vallják meg etnikai hovatartozásukat.) Ugyanakkor a valódi áldozatokról és a menekültekről relatíve kevés szó esik a nyugati médiában. Közben a Večernje novosti c. szerb újság az alábbi címlappal jelenik meg: Pokolj pre predaje ("Vérfürdő a fegyverletétel előtt"). A vezércikkben arról írnak, hogy a Horvát Nemzeti Gárda tagjai lerohanták egy közeli település óvodáját (!), ahol 41, öt és hét év közötti szerb kisgyermek torkát vágták el. A kicsik holttesteit a városba szállították, majd egy pincébe dobták őket. A szerbek csak a kapituláció után találták meg az állítólagos tömegsírt. A propagandisztikus híradás persze hazugság volt, hiszen a "megtalált" hullákat azóta sem látta senki. A korabeli szerb média mégis felkapta az esetet: horrorfilmbe illő részletek láttak napvilágot arról, milyen módszerekkel "koncolták fel az usztasák" áldozataikat. Néhány héttel később megjelent egy szakértői bizonyítékokon alapuló cáfolat is, azonban addigra már késő volt: a frontra induló szerb katonák ezek után szabad felhatalmazást éreztek a legkülönfélébb kegyetlenségek elkövetésére.
november 22. Szerbia és Horvátország között újabb – sorrendben a 14. – tűzszüneti megállapodás születik. A felek beleegyeznek abba, hogy az ENSZ békefenntartókat küldjön Horvátország területére (Boszniában ekkor még viszonylagos béke van). Cyrus Vance ENSZ-megbízott tető alá hoz egy megoldási javaslatot, mellyel mind Szerbia, mind pedig Horvátország képviselői egyetértenek. A terv a szakadár krajinai szerbek számára széleskörű autonómiát szavatolna, de az elképzelés paradox módon épp őmiattuk bukik el, mivel semmilyen formában nem kívánják támogatni azt. Ez hasonlóképp történt a későbbi változatával is, mely végül a Z-4 Terv néven vált ismertté (a "zágrábi négyek", vagyis az USA, Oroszország, Németország, Franciaország, mint a javaslat kidolgozói után). Érdekességként meg kell jegyezni, hogy a Koszovó jogállására vonatkozó jelenlegi szerb álláspont sok mindenben hasonlít a Z-4 Tervben foglalt egykori ajánlásokra.
november 24. Franjo Tuđman nagysikerű televíziós beszédet intéz Horvátország népéhez és a volt Jugoszlávia területén élő horvátokhoz, melyben többek között az alábbiakat is kifejti: "a Horvátország felé irányuló könyörtelen és agresszív jugo-szerb politika hatékony – ha nem egyenesen a legfontosabb – támogatói voltak a nemzetközi erők, melyeknek különféle okok miatt hosszabb-rövidebb ideig érdekükben állt, hogy elköteleződjenek Jugoszlávia egységének megőrzése melett. A jugo-szerb politika támogatói ugyanis azt hirdették, hogy Horvátországot azért kell rákényszeríteni arra, hogy megadja magát és a jugoszláv keretek között maradjon, mert Bosznia-Hercegovina területén nagy számban élnek horvátok." (Érdekes, hogy a Tuđman által ostorozott elvhez nagyon hasonló okok miatt született meg később Bosznia-Hercegovinában a közös horvát-bosnyák föderáció, mivel egy kizárólag horvát irányítású harmadik entitás létrejötte nem tenné lehetővé, hogy az összes horvát többségű terület egyazon entitásban legyen. Tuđman ekkoriban két tűz között lavírozott: amennyiben a független Bosznia-Hercegovina volt tagköztárasági határai mentén történő egyben tartását mozdítja elő – érdekei ezt kívánták, hiszen ha nem így cselekszik, akkor elismeri, hogy a szakadár horvátországi szerbeknek joguk van kiválni Horvátországból –, azzal áttételesen hitelesíti Jugoszlávia egyben tartásának politikáját is.)
november 30. Az 1990-ben alakult (kezdetben pán-jugoszláv) Demokratikus Akciópárt (SDA) nevű, muzulmán irányultságú szervezet kongresszusán megerősítik tisztségében Alija Izetbegović pártelnököt, későbbi bosnyák államfőt. A jogtudós és iszlám filozófus Izetbegović a '40-es évek végén három évet töltött a korai Tito-rezsim börtönében (a háború alatt ugyanis belépett a Mladi Muslimani nevű ellentmondásos bosnyák szervezetbe), majd a '80-as években további öt évet ült. Ezúttal a publikációi miatt, muzulmán nacionalizmus, ill. fundamentalizmus vádjával ítélték el. Noha eredetileg 12 évig kellett volna raboskodnia, 1988-ban kegyelemmel szabadult.
