Olvasónk, Bognár Viktor vendégposztja

Öt arany, négy ezüst és hat bronz, ezzel együtt pedig az éremtáblázat 16. helye. Hiába nézegetjük a londoni olimpia eredménylistáját, nem találunk egyetlen országot sem, amelyre illene a fenti leírás. Egészen addig, amíg a régi szép idők emlékére egy kalap alá nem vesszük a volt jugoszláv tagköztársaságok sikereit, és az így összetákolt államot be nem ékeljük a rangsorban Új-Zéland és Kuba közé. Ha pedig lezongorázzuk ezt a folyamatot az elmúlt húsz év esetében is, kiderül, hogy 2012-ben "Jugoszlávia" történetének második legsikeresebb nyári olimpiáját ünnepelheti. Azaz csak ünnepelhetné, ha a helyén azóta létrejött hat nemzet sportolóinak nem éppen az lett volna a céljuk, hogy többek között egykori honfitársaikat is legyőzzék.

Szerbek és horvátok: már egészen másképp kapaszkodnak egymásba, mint a régi Jugoszláviában

Szerbia az 1896 óta íródó újkori játékokra először 1912-ben nevezett. (Az első szerb nemzetiségű éremszerző osztrák–magyar színekben versenyzett.) A kis ország két versenyzővel képviseltette ekkor magát, és önálló olimpiai története ezzel majdnem egy évszázadra be is rekedt, hiszen a következő ötkarikás játékokon már az újonnan létrejött Szerb–Horvát–Szlovén Királyság több nemzetiséghez tartozó sportolói vettek részt. Igaz, később Jugoszlávia néven, de összesen tizenhat olimpiát éltek meg a testvériség-egység jegyében közösen; 1988-ban volt az utolsó. Négy évvel később, 1992-ben ugyanis Szlovénia, Horvátország és Bosznia-Hercegovina felvételt nyert a NOB tagjai közé, ezért önállóan indulhattak. A maradék terület viszont csak Független Olimpiai Résztvevők néven, az ötkarikás zászlót lobogtatva képviseltethette magát. Kis-Jugoszlávia ekkor az ENSZ szankciói miatt nem kapott engedélyt a részvételre, Macedóniában pedig még nem alakult meg a nemzeti olimpiai bizottság, ezért 58 sportoló függetlenként jelent meg Barcelonában, de így is elhoztak onnan három érmet – stílszerűen mindegyiket a lőpályáról.

A következő években öt, napjainkban pedig már hat ország gyarapítja érmekkel az egykori Jugoszlávia képzeletbeli dicsőségcsarnokát. Persze nem lehet egy az egyben ráhúzni a jelenlegi viszonyokat a korábbiakra, hiszen a több önálló nemzet több résztvevőt is jelent, ráadásul így az is előfordulhat, hogy egy számban több érmet is szerez a régió, ami egyetlen ország esetében nem mindig lett volna lehetséges. Mégis, játsszunk el a gondolattal, hogy mi lenne, ha még mindig létezne a Vardartól a Triglavig, és a Vaskaputól az Adriáig húzódó állam.

Az nem vitás, hogy a jelenleginél csak az 1984-es Los Angeles-i olimpián láthattunk ütősebb jugó szereplést. Ott 7 aranyat, 4 ezüstöt és 7 bronzot gyűjtöttek, noha nem szabad elsiklanunk afelett, hogy azon az eseményen bojkott miatt a szocialista blokk nagyobb része egyáltalán nem vett részt, így alaposan megnőttek a többiek esélyei. Enélkül aligha végezhetett volna Jugoszlávia az éremtáblázat kilencedik helyén.

Érdemes sportágakra lebontva is megvizsgálni a szerzett érmeket. Öt arany a legtöbb, amit egy sportágban a londoni olimpiával bezárólag a délszláv nemzetek összesen szereztek. Ennyi jött össze eddig szertornában (ebben még az ősidőkben remekeltek), kézilabdában és igen, sportlövészetben is. Ha nem csak az aranyakat, hanem az összes megszerzett érmet számoljuk, akkor már kicsit más a kép. E tekintetben birkózásban voltak a legtermékenyebbek, ahol összesen 17 érmet szereztek, azonban idén felzárkózott rá a lövészet is, amivel így most holtversenyben állnak az első helyen. Nem megalapozatlan tehát az a morbid sztereotípia, hogy az itteni emberek világéletükben jók voltak, ha lövöldözni kellett. Illetve annyira azért nem is világéletükben, hiszen az a különösen ijesztő, hogy 1988 előtt egyetlen apró olimpiai sikert sem jegyzett az ország ebben a számban, a belpolitikai feszültségek növekedésével egy időben azonban hirtelen egyre jobban kezdtek bánni a fegyverrel a sportolók; azóta pedig nem múlnak el nyári játékok anélkül, hogy néhány utódállam meg ne szedje magát érmekkel a lőcsarnokban. Ugye ez csak véletlen egybeesés, és semmi köze nincs ahhoz, hogy a '90-es években élő célpontokon gyakorolhattak?

Egy hatéves ország századik érme

A szerbek számára csalódással zárult az idei olimpia első fele. Tulajdonképpen ugyanazokban a sportolókban volt minden éremszerzési reményük, akik a négy évvel ezelőtti egy ezüstért és két bronzért voltak felelősek, azaz Novak Đokovićban, Milorad Čavićban és a férfi vízilabda válogatottban. A teniszpályán és az uszodában viszont nem a tervek szerint alakultak a dolgok, a két legnagyobb becsben tartott egyéni versenyzőjük csak a negyedik helyig jutott, s noha a vízipólósok a csoportköröket csúcsformában teljesítették, végül ismét csak a legkevésbé ragyogó érem jutott nekik. A balkáni nemzetek jolly jokere azonban a segítségükre sietett ebben a kínos helyzetben, hiszen lövészetben ezúttal is kikapartak maguknak egy bronzot és egy ezüstöt.

Utóbbinak különösképpen örülhettek, főleg miután a hazai média Szerbia 100. érmeként aposztrofálta Ivana Maksimović 50 méteres puskalövésben szerzett második helyét. Erre pedig sokan felkapták a fejüket, és nem csupán a jubileum ténye miatt, hanem azért is, mert akárhogy is számolgatjuk, az 1912 és 2008 után idén harmadik olimpiáját teljesítő Szerbia számára ez mindössze az ötödik medál volt. Persze mindenki sejti, hogy hol van a trükk, hiszen a jóhiszemű, de egy kis szenzációhajhászástól azért soha meg nem rettenő szerb újságírók a mindenkori belgrádi székhelyű állam összes érmét beleszámolták, legyen az az ország bármekkora, hívják bárhogyan, vagy képviseljék éppen független résztvevők. Ehhez persze minden joguk meg is volt, hiszen a felbomlás után létrejött új államok mind lemondtak a Jugoszlávia zászlaja alatt elért sikerekről, hogy megalakíthassák saját olimpiai bizottságukat, s a szocialista szövetségi köztársaság jogutódja Kis-Jugoszlávia, később Szerbia és Montenegró, mára pedig Szerbia lett. A szerbek tehát 1992-től tovább folytatták a számolást a saját kasszájukban, nem törődve azzal a ténnyel, hogy a "száz szerb érem" jelentős részét horvátok, szlovének, bosnyákok, macedónok, egy magyar, és uram bocsá’, néhány albán szerezte.

De vissza az idei sikerekhez: az utolsó előtti napon végül megérkezett a várva várt, mégis váratlan aranyérem a húszéves Milica Mandić taekwondo-képességeinek köszönhetően. Ez volt az első arany, amit egy Szerbia nevű ország képviselőjének a nyakába akasztottak, és az első olimpiai győzelem az aktuális nemzet számára azóta, hogy 2000-ben Sydney-ben diadalmaskodott a jugoszláv férfi röplabdacsapat. Talán nem is gondoltuk, hogy 12 évnyi kínos várakozás ért véget, amikor Milica a dobogó tetején eldalolta a szerb himnuszt.

Jugoszlávia olimpiai szereplése
(amikor létezett, és amikor már nem)
39 arany, 50 ezüst és 57 bronz

Vágyálom maradt az össz-jugoszláv dobogó

A sport szempontjából egy jó dolog van a tagköztársaságok önállósodásában: több ország révén több résztvevővel, és így több éremesélyessel is számolhatunk. Egyes csapatsportokban szinte biztos, hogy legalább bronzot szerez valamelyik exjugó tagország válogatottja, de egyéniben is sokkal több sportolónak szoríthatunk. Persze elkerülhetetlen az is, hogy az egykor még vállvetve együtt harcoló nemzetek olykor egymásnak feszüljenek. Leggyakrabban erre a vízilabdában látunk példát, amely a különválás ellenére sem indult hanyatlásnak az utódállamokban, sőt, kis túlzással élve minél többfelé szakadt az ország, annál több délszláv együttes került be a sport élvonalába. Így el lehet képzelni, ahogy a többi nemzet válogatottja esti imájában a Nyugat-Balkán békéjéért és sérthetetlen határaiért fohászkodik, tartva attól, hogy legközelebb már egy újabb erős szőrzetű, mássalhangzó-torlódással beszélő riválissal fut majd össze a medencében. Elméletileg lehetséges lenne lehatárolni annyi történelmi vagy etnikai entitást a titói Jugoszlávia területén, amennyi kisajátíthatna magának egy 12 résztvevővel lebonyolított tornát.

És noha vajdaságiként ezáltal egyre több irányba szurkolhatunk, mégis kicsit viszolygást kelt az emberben, amikor látja egymással csatázni valamelyik két kedvenc nemzetét. A Szerbia—Montenegró bronzmeccs szerb kommentátorának hangszóró- és dobhártyaszaggató örömkiáltásaiból pedig már egyáltalán nem is lehetett leszűrni, hogy hat évvel ezelőtt ez a két nagy rivális még egy zászló alatt egyazon célért küzdött, és talán ugyanez az ember a csapat montenegrói tagjaiért is ugyanígy képes volt üvölteni. Vajon mindkétszer teljesen őszinték voltak a reakciói?

Mindenesetre az olimpiák történetében most először nyílt reális esély arra, hogy a dobogó mindhárom fokára délszláv nemzet tagjai állhassanak fel. Vízilabdában ugyanis a szerbek és a montenegróiak mellett a szintén csúcsformában lévő horvátok is bejutottak az legjobb négy közé, ahonnan csak az olaszokat kellett volna valahogy kitúrniuk ahhoz, hogy Jugoszlávia az uralma alá vegyen egy sportágat. Egy ilyen dobogó már csak látványra sem lett volna utolsó, de az olaszok végül belerondítottak a képbe azzal, hogy viszonylag simán legyőzték a szerbeket, akiknek nem sikerült megismételniük az ausztrálok elleni, mesébe illően irreális feltámadást.

A szerb média mindeközben néhány komédiába illő húzással tudatta az országgal, hogy nincs a helyzet magaslatán, már ami az objektív tényközlést illeti. Aki épp arra járt és szemfüles volt, kiszúrhatta, hogy az állami televízió még az olaszok elleni elődöntőt megelőzően leközölte a honlapján, hogy a vasárnapi finálé egyik résztvevője Szerbia lesz. Nem lett az, ráadásul a tévé végül – ígéretével ellentétben – nem is közvetítette a döntőt, nehogy véletlenül a horvátokat lássák játszani a gyanútlan nézők.

Ez viszont még mind semmi sem volt ahhoz képest, amit két nappal később a Crna Gora elleni bronzmeccs ideje alatt alakított a B92. A leghitelesebbnek tartott szerb csatornán ekkor híradót sugároztak, amelyben a mérkőzés vége előtt bemondták, hogy Szerbiának nem sikerült megszereznie a bronzérmet. Ebben a pillanatban néhány perc még hátravolt a találkozóból, és noha Montenegró éppen két góllal vezetett és tényleg kezében érezhette a győzelmet, a szerbek végül annak ellenére is fordítani tudtak, hogy a végére már szinte a teljes "túlbuzgó" vezetőséget piros lappal az öltözőbe küldték a játékvezetők, így a medence széléről nem sok jó tanácsot kaphatott a csapat a nyerő taktikát illetően.

A szerbek így egy arannyal, egy ezüsttel és két bronzzal zárták a 30. nyári játékokat, amivel beállították a jogutód ország eddigi legjobb, 1996-os szereplését. Ugyanilyen mérleggel tértek haza a szlovénok, míg a horvátok minden idők legjobb ex-jugoszláv teljesítményét nyújtva három aranyat is begyűjtöttek, hiszen a vízipólósok és a korábban már említett olasz-montenegrói sportlövő mellett női diszkoszvetőjük, Sandra Perković sem talált legyőzőre.

Bosznia és Macedónia felett végig úgy siklottunk el, mintha nem is lennének – és ami azt illeti, az olimpiákon eddig tényleg nem zavartak sok vizet. Általában mindkét nemzet delegáltjainak száma tíz fő alatt marad, idén előbbiek 6, utóbbiak pedig csak 4 sportolóval érkeztek Londonba, ami azért abszurd, mert ezekben az országokban is ugyanolyan felmenőkkel, adottságokkal és fizikummal rendelkező emberek élnek, mint a délszláv "sikernemzetekben". Így nyilván csak akarat, befektetés és felkészítés kérdése, hogy a jövőben ez a két ország is ugyanúgy kiveszi-e majd a részét a jugoszláv diadalokból, mint ahogy azt a vörös csillagos zászló alatt tették. A macedónok mindenesetre 2000-ben összebirkóztak már maguknak egy bronzérmet.

És hogy "happy enddel" záruljon Jugoszlávia idei olimpiája, végül Crna Gora is begyűjtötte rövid történelme első érmét, hiszen a női kézilabda-válogatottjuk ezüstöt szerzett az utolsóelőtti napon. Erre valószínűleg nem sokan számítottak, hiszen a hölgyek negyedikként, az utolsó továbbjutó helyen evickéltek túl a csoportkörön, az pedig csak még különösebbé teszi a helyzetet, hogy a döntőben a másik csoportból szintén a negyedik helyen továbbjutó norvégokkal játszottak. Ez viszont már egy másik történet.

Vajon ha Koszovó egyszer felvételt nyer a NOB tagjai közé, nekik is ugyanúgy fogunk szurkolni, mint a többi egykori honfitársunknak?

A szerb érmesek fogadására csapott ünnepség Belgrádban
(ha valamiben, akkor ebben tényleg mindenkinél jobbak)