A kettős állampolgárságról véleménye szinte mindenkinek van (e blogon is megfuttattuk a témát), és szinte mindenkinek sarkalatos:

"Orbánék mocskos húzása, amivel újabb szavazatokat akarnak szerezni, egyébként egyáltalán nem izgatja őket a határontúli magyarság." – az egyik álláspont, míg a másik:

"A gyalázatos 2004-es decemberi népszavazást követően – amikor a szocialisták 22 millió román beözönlésével riogattak határontúli magyar nemzettársaink ellen –, végre méltó módon törődünk a külhoni magyarokkal."

Holott ettől jóval árnyaltabb a kép.

Például a legfrissebb, szégyenletes szabadkai magyarverés áldozata (boxerrel támadtak egy társaival szórakozóhelyet váltó fiatalemberre vasárnap hajnalban Szabadka központjában, mert magyarul beszélt, amit támadója kifogásolt, mivel: "Szerbiában vagyunk!") elmondta, hogy kettős állampolgár, és mivel Magyarországon él, ott kíván orvoshoz menni és feljelentést is ott tesz majd, mert nem bízik a szerb hatóságokban.

Várjuk ki a végét, szerintem elhamarkodott lenne mindezt elintézni egysoros kommentben, miszerint: "Semmit sem ér el a magyarországi feljelentéssel, hiszen ha kettős állampolgár és Szerbiában érte jogsérelem, akkor mindez csakis az ottani hatóságokra tartozik." Ügyét felkarolhatják akár jogvédők, akár nemzeti jogvédők (már ez is milyen groteszk elkülönítés, hisz a jogsérelemnek nincs nemezetisége) és rávehetik a szerb hatóságokat az ügy érdemi kivizsgálására. A konkrét esetet még akár egy olyan banális apróság is befolyásolhatja, ha a megtámadott fiatalok között netán volt egy "szimpla" magyar állampolgár, hiszen akkor az ő érdekében Magyarosrszág minden további nélkül kiállhat.

A politikai és a kulturális nemzet fogalma szerintem egyébként sem különíthető el egymástól egyértelműen.

A német modellként is számon tartott kulturális nemzet fogalma abból indul ki, hogy a sokáig önálló, közös állam nélküli, törpefejedelemségekben élő németség azt vallotta, hogy a nemzethez az azonos nyelvűek és kultúrájúak tartoznak, állampolgárságtól függetlenül, míg állampolgárságra való tekintet nélkül az ott élő kisebbségek az adott kulturális nemzetbe nem tartoznak bele. E modell a kettős, vagy többes identitásúakat nem kezeli. Ugyan a hatályos magyar Alaptörvény is a kulturális nemzet fogalmára épít, de számomra elképzelhetetlen, hogy a magyarországi, jelentősen asszimilálódott nemzetiségekhez tartozók ne legyenek legalább annyira a magyar, mint például a német, szerb, stb. kulturális nemzet tagjai – még azon, Magyarországon ritka esetben is –, ha a kisebbségi nyelvet első nyelvként használják, hiszen a több évszázados együttélés alatt a magyar kultúra legalább annyira átitatja a mindennapjaikat, mint a vér szerinti köteléküknek megfelelő.

E modell ellentétpárja a politikai nemzet fogalmával operál. Vagyis az adott állam területén élők nemzetiségtől független közössége, míg az országhatáron kívülieknek – nemzeti hovatartozásuktól függetlenül –, e körből való kizárása, amely francia modellként is ismert. Való igaz, hogy Franciaország a homogén nemzetállammá válás során erre is épített, akár az elzászi németek, akár a bretagne-i, kelta eredetű bretonok integrálásakor. Viszont Franciaország a határon túli területeken élő franciák számára egyre tágabb teret biztosít a kulturális nemzet meghatározást elfogadó, határon túliak bevonására a Franciaország sorsát meghatározó közösségbe. Franciaországban egy folyamatos jogkiterjesztés következményeként ma a felsőházban 6 szenátor, az alsóházban pedig 11 képviselő érvényesítheti a 2,5 millió külföldön élő francia állampolgár érdekeit. Amellett, hogy mára már államtitkári szinten foglalkoznak a határon túli franciákkal, elvi kérdésnek tekintik, hogy minden francia állampolgár rendelkezzen választójoggal függetlenül attól, hogy csak a francia, vagy akár más állampolgárság birtokosai is.

Akár úgy is értelmezhetjük, hogy Franciaországban a külhoniak számára könnyítetten megadott állampolgárság kiterjesztésével ötvözik a politikai és a kulturális nemzet fogalmát. Azonban távolról sem beszélhetünk egy teljesen újkeletű stratégiáról a francia nemzetpolitikában. Már a második világháború alatt sor került Charles de Gaulle közbenjárásával Bánátból olyan, XVIII. században elvándorolt, francia telepesek szervezett konvojban történt visszatelepítésére Franciaországba, akiknek már semmiféle állampolgári, csupán vérségi kötődése volt a francia nemzethez. Még sem egyszerű humanitárius akcióról volt szó, ugyanis nem a háború lezárásáig fogadták be ideiglenesen e, sokadik generációs, külföldre szakadt francia származásúakat, hanem örökre.