Urban Legends küldte hát a következőt, némileg a szerzőtárs keresős posztra hivatkozva. Bár ő maga, nem ér rá gyakrabban írni, egy poszttal megajándékozott minket. Fogadjátok szeretettel.

Súlytalanná vált a szerb sport, fejétől bűzlik a hal szinte mindegyik sportágban. A sportért felelős kisasszony azt szerette volna, ha eggyel több érem lesz, mint Athénban, az ottani kettőt sikerült is megfejelni eggyel (1 ezüst, két bronz a pekingi termés), de érdemes közelebbről is megnézni ezeket az érmeket.

Az ezüstöt az a Csavics hozta, akinek a sikeréhez a szerb sportnak sok köze nincs: Amerikában úszik, amerikai edzővel dolgozik. Rendes gyerek, akkor és ott is gondol őseire, amikor nem kell (lásd a koszovózása miatti - valljuk be, kicsit szigorú - eltiltását az idei Eb-ről). Áldás egy ilyen gyerek a sikerre éhes sportdiplomáciának.

Gyokovics bronzérme várható volt, ha Federer időben eltűnik a világranglista éléről, egy szerencsésebb sorsolásnak köszönhetően akár ezüst is lehetett volna belőle. Így azonban Nole - második legjobbként, de harmadik kiemeltként - már az elődöntőben összefutott a spanyol bikával. Gyokovics sikere leginkább a gazdag szülőknek köszönhető, akik egy szinte teljesen teniszidegen környezetben világsztárt csináltak fiúkból. Home made siker a javából, ehhez sincs sok köze a sportpolitikának.

A harmadik a vízilabda, ahol egy szupercsapatot sikerült néhány hónap alatt tönkreverni, és elsősorban nem is a montenegróiak kiválására gondolok, hanem az edzőváltás körüli szövetségi mizériákra, az Ikodinovics motorbalesete utáni civódásokra, a Sapics-féle bajkeverők áskálódására és önzésére. A bronz ez esetben szinte ajándék, a horvátok és a crnagorácok is jobbnak tűnnek most, ajándék az öregfiúknak, amiért Athénban legerősebbként (nem legjobbként, vigyázat!) sem tudtak győzni.

A sportlövők, a pingpongozók kiöregedtek, utánpótlás nincs, az evezés állapotairól Janics Natasa kapcsán a magyar sajtó is beszámolt anno.

Az egykor fényes labdajátékokban sincs már annyi kraft. A focistákról mindenképpen érdemes szót ejteni, ők az állatorvosi ló esete - sikerült megcsinálniuk ugyanazt, amit Athénban. Remek meneteléssel kijutnak az olimpiára, innentől kezdve azonban senkit nem érdekel a dolog, a játékosok egyszer csak eltűnnek a keretből, kit a klubja nem enged, kinek egyáltalán nem fontos a pekingi részvétel. A szövetségi kapitány egyszerre harcol a szövetséggel, a hazai és külföldi klubokkal és a játékosaival. Az athéni blamát idén sikerült elkerülni a megdöbbentően hasonló csoportban: Pekingben pontot is szereztek a fiúk, és a lassan örökmumussá előlépő argentinok sem ütötték ki őket nagyon, de ennél többre nem futotta. És senki ne mondja, hogy az elődöntőbe jutott belgáknak jobb keretük volt, mint a szerbeknek, mert aki ilyet állít, az nem ért a focihoz :)

Az egyéni képességeket tekintve világmásodik kosárlabda (meghatározó NBA- és Euroliga-játékosok tucatjai) szintén tetszhalott állapotban van, jelenleg épp EB-selejtezőt játszanak egy olyan csoportban, ahol - többek között - a magyar válogatott az ellenfelük. Tipikus szerb betegség: a tudás megvan, a csapat viszont sehogy nem áll össze, a 2002-es Dream Team-verés és vb-cím óta semmi nem jön össze. Ami van: állandó áskálódások a szövetségben, aminek köszönhetően már edzőt is alig találni, aki elvállalná a csapatépítést (pedig mesterből sosem volt hiány Szerbiában), tehetséges sztárok sztárallűrökkel és nemtörődömséggel (egy alkalommal a legnagyobb kiskirályok még össze is ugrottak az öltőzőben), és kezelhető, ám nem annyira tehetséges fiatalok, akikkel még lesz munka elég. Legutolsó híreim: önbizalomépítő tornagyőzelem Moszkvában, majd felkészülési torna Iránban, ahol vereség az acélos és olimpiai résztvevő irániaktól.

Röplabda szintén kint volt: egy júliusi Világliga második hely után érkeztek a fiúk, úgy tűnik, rossz formaidőzítéssel. Rémgyenge csoportkör után végül a végső győztes amik verték ki őket a negyeddöntőben, 5 szettben - a szerbek 1-0-ra és 2-1-re is vezettek. Ha ezt a negyeddöntőt behúzták volna, akármi lehetett volna. Volna, volna, volna... (ali nesreča)

A 90-es években szinte minden világversenyen dobogóközeli kézilabda is elhalt mára, bár a fiúk most kijutottak a zágrábi vb-re, egy góllal legyűrve az izmosodó cseheket. Meglátjuk, bár nem sok jót jósolok. Addig is hajrá Szeged, bár talán már a Veszprémben is van annyi szerb, mint a szalámisoknál.

A nőkről sokat nem tudok, sosem érdekelt a női sport: a világelső teniszezők nem kockáztatták karrierjüket a haza érdekében: Ana az utolsó pillanatban visszalépett az olimpiától, Jelena meg elhullott Szafinával szemben, és ez már nem is számított meglepetésnek (a bwinnél például alapból a világranglistán jóval hátrébb sorolt orosz volt a favorit). A kézisek valamikor Radulovics magyarítása környékén eltűntek az európai élmezőnyből, a kosarasok dettó, a röpisek még ott voltak az olimpián, de minek.

Van még valami? Mindenhol a lökdösődés, szövetségi harcok, ez kábé ugyanaz, mint Magyarországon (és még sok helyen a világban), mindez azonban súlyosbítva azzal, hogy Szerbiában ez a háború nem egyszer a játékosok közé is lemászik. Kár értetek, fiúk, lányok, mert nagyon lehet értetek szorítani. Én maradok, de a hívek fogynak - ideje virítani!