Pontosan tíz éve – 1999-ben – történelmi tettet hajtott végre egy székely származású vajdasági magyar ember: Dani Zoltán. A világsajtót bejárta a hír, hogy Dani és katonái lelőttek egy F–117-es lopakodót. Szerbiában nemzeti hősként tisztelik, tettéről filmet készítettek. A nyugalmazott ezredest az arabok is megkeresték. Ma pékséget üzemeltet Belgrádtól nem messze, egy Székelykeve nevű faluban.

Dani Zoltán nyugalmazott ezredes 1978-ban kezdte katonai pályafutását. Egészen 2004-ig szolgálta Jugoszláviát, Kis-Jugoszláviát, majd Szerbiát. Megjárta Horvátország és Bosznia-Hercegovina csatatereit, de részt vett a NATO elleni háborúban is.

– Hogyan lett szerb hős? – kérdeztem tőle, mikor beértünk a házba. – Anyám román, apám magyar. Emlékszem, 2001-ben adtak nekünk egy kérdőívet a katonaságnál. Be kellett írni, melyik nemzethez tartozunk. Le is írtam, hogy: magyar. Anyanyelve: román. Milyen más idegen nyelvet beszél: szerb. Be is hívott a főparancsnok, és rám ripakodott: vegyem komolyan a kérdőívet, ne hülyéskedjek – mesélte nevetve a nyugdíjas ezredes.

– Gyerekkoromban Újvidéken a magyarok lakta Telep városrészben éltünk. Mindig néztük a töltésen masírozó katonákat. Utánoztuk őket, vállunkon fapuskákkal meneteltünk mi is, ha láttuk őket. Talán így kezdődött – kezdi el miután lehuppanunk a nappali kanapéjára. Sehol egy egyenruha, sehol egy kitüntetés. Egy civil háza is lehetne.

– A gimnáziumban aztán elkezdett érdekelni a technika. Volt az iskolában valamiféle műszaki szakirány, oda jártam. Azon belül is a rakétatechnika vonzott a legjobban. Később a katonai akadémiára jelentkeztem, az elektrotechnika szakra. Már akkor technológiai újítások hoztak a leginkább lázba. A rakétarendszerekkel kezdtem el foglalkozni, légvédelemmel és a katonai pályafutásom végéig ezen a területen maradtam. Jól feltaláltam magam benne. Szépen végigjártam a ranglétrát. Egyre nagyobb egységeket vezethettem. 1999-ben, amikor a NATO-légicsapások elkezdődtek egy légvédelmi zászlóalj parancsnoka voltam – meséli Dani ezredes.

Bármelyik éjszaka az utolsó lehet

Dani Zoltán katonai karrierje alatt három alkalommal volt közvetlen életveszélyben. A NATO-légicsapást leszámítva, mert a bombázás 78 napja közül bármelyik lehetett volna az utolsó, ahogy ő mondja. 1991-ben Horvátországban, Zágráb mellett szolgált, amikor elkezdődött a délszláv háború. A horvátok körülvették a kaszárnyájukat. Ekkor két alkalommal tévesztett célt a rá kilőtt golyó. 1992-ben Boszniában lőtt rá egy részeg szerb fegyveres, mert meghallotta, hogy magyarul beszél a kocsmában. Zoltánt csak a csoda mentette meg a haláltól. A részeg szerb harcos lerántotta a székről, és közvetlen közelről mellbe lőtte. A golyótól a pénztárcájában lapuló bőröndkulcs mentette meg. Akkoriban Dani Zoltán írt egy búcsúlevelet a feleségének. Egy barátjára bízta az írást, hogy ha meghalna, adja át.

– 1999-ben, amikor a NATO bombázni kezdett, már csak lélekben búcsúztam el az életemtől és a családomtól. Nem írtam újabb levelet. Tudtam, hogy bármelyik éjszaka az utolsó lehet, hiszen a gépek elsődleges feladata a légvédelmi állások megsemmisítése volt. A zászlóaljban azzal viccelődtek a katonák, hogy nem kell félni, mert Dani Zoltán, a parancsnok az Oroszlán jegyében született, tehát macska, és még hat élete van – emlékezett vissza a veterán katona a légi csapások kezdetére.

20 másodperc az élet

A hadsereget nem érte váratlanul a NATO-támadás 1999-ben. A csapatok felkészülten várták a bombázást. Dani Zoltán 200 katonájával Nyugat-Szerémség légterét ellenőrizte. A légi csapások harmadik napján lelőtt lopakodóról szóló hír percek alatt bejárta a világsajtót. A lapok címlapjai és a tévés híradások tele voltak a láthatatlannak hitt F–117-es roncsával. – Korábban 10 évig tanulmányoztam a lopakodó vadászgépeket. Nem fért a fejembe, hogy ezeket nem látja a radar. Végül találtam egy egyszerű megoldást. A radarokon egy kis módosítást hajtottunk végre, így felderíthetővé váltak a gépek. A vezérkar nem volt nyitott az újításra, így tisztjeimmel titokban végeztük el a változtatást. A támadás harmadik napján, 1999. március 27-én lépett be egy ellenséges gép az általunk ellenőrzött légtérbe. Este 8 óra 42 perckor 18 másodperc alatt befogtuk, rávezettük a föld-levegő rakétákat, és lelőttük a lopakodót. Mindig 20 másodpercen belül kellett maradnunk. Ennyi időnk volt megtalálni és lelőni a gépeket. Ha belépünk a 21. másodpercbe, végünk: felderítenek, és rakétát kapunk. Azt mondtam a katonáimnak: a huszonegyedik másodperc legyen a miénk. Legyen az az élet.

– Állandóan változtattuk a helyzetünket. Kikapcsolt reflektorokkal szállítottuk át éjszaka az összes technikát egyik helyről a másikra. Huszonháromszor váltottunk bázist. A rakétakilövő-állás körül úgynevezett radar imitátorokat helyeztünk el. Ezeket mindig hamarabb kapcsoltuk be, és később kapcsoltuk ki, mint a valódi radart. Így minket nehezebb volt bemérni, és az esetlegesen célra tartó rakétákat is eltérítette. Legalább 23-szor lőttek ránk. Ennyi becsapódás volt a bázis körül. Szerencsére egyik sem talált. Lelőttünk még egy F–16-ost és eltaláltunk egy B–2-es Spirit lopakodót is, de ez utóbbit nem ismerték el soha. Nem a mi területünkön ért földet, nem tudtuk igazolni – elevenítette fel a múltat katonatiszt, miközben egy papírzacskóból az asztalra pakolta az F–117-es darabjait. – Azt szoktam mondani, harmadik légvédelmi zászlóalj - NATO: 2-0. A harmadik gólt a bíró nem adta meg – teszi hozzá. További információk és fotók.

Milliós ajánlatok

Olvadt fém, valami tengelyféleség, apró hatszögekből álló furcsa anyag: a szárny. Erre sem képes senki más a földön. Lopakodót papírzacskóban tartani.

– Ezért a darabért 1000 dollárt kínált egy japán – mutatta a méhsejtszerű szárnyszeletet Dani Zoltán. – Nem adtam. Visszajött: 10 ezer dollárt ajánlott. Nem adtam el százezerért sem, mert eddig ment el a licitálással – fogalmazott Dani ezredes, mivel kezdődött a hihetetlen ajánlatok sorozata. – Egyszer felhívott egy férfi, aki azt mondta: üzletet ajánl. Akkoriban használt mobiltelefonokkal bizniszeltem, azzal egészítettem ki a fizetésem. Azt hittem, őt is a telefonok érdeklik. Egy hotelben találkoztunk, hárommillió dollárt ajánlott, ha kimegyek Irakba, és kiképzem a katonákat. Ha megosztom velük a titkot. Nem mentem. Nem tudhattam, mi lesz velünk, ha vállalom. Az egész családnak mennie kellett volna, és ki tudja, hazajöhettünk volna-e még valaha – árulta el a katonatiszt, aki mellesleg három gyerek apja. – Kerestek más arab országokból is. Sokkal több pénzt ajánlottak. Azt mondták, új személyazonosságot is kapunk, de nem vállaltam – tette hozzá.

Méltatlan befejezés

Minden tiszt és altiszt egyet lépett a ranglétrán, és az egész zászlóalj minden tagja kitüntetést kapott a 78 napos háború után. Dani Zoltán is alezredesből ezredessé lett, de nem úgy alakult a sorsa, ahogy szerette volna. A hadseregben hamarosan nemkívánatos személy lett. A háttérbe tolták, áthelyezték, logisztikai munkákat bíztak rá. Egyre kényelmetlenebbül érezte magát az egyenruhában. Végül korkedvezménnyel nyugdíjba vonult. – Alig várták, hogy elmenjek. Arra gondoltam, ha senkinek sem kell, amit tudok, amihez értek, akkor olyan helyet kell találnom magamnak, ahol hasznos lehetek. Ha a hadseregnek nem hiányzom, akkor oda kell mennem, ahonnan már sokat hiányoztam: a családomhoz. Most pékséget üzemeltetünk, falusi turizmussal foglalkozunk Székelykevén. Az egyik barátom azt mondta: Zoltán, neked semmi bajod nincs, csak hiányzik egy betű a nevedből. Ha nem Dani, hanem mondjuk Danics a neved, többre viszed. 

A lopakodó pilótája Dale Zelko szlovén származású tiszt volt. Miután lelőtték, a NATO kimentette Szerbiából. Zoltánnak sikerült vele is felvenni a kapcsolatot. Azóta már több emailt is váltottak. A pilóta így emlékszik vissza arra a bevetésre:

A cikket nem írhattam volna meg, ha nincs a Délmagyarország.

Szégyen vagy nem, de fogalmam sincs, hogy kell galériát tenni a blogba. Így aztán legyen itt egy "parasztgaléria".