Szóval akkor helló. Úgy tűnik, akármennyire is akarom, nem tudok lemondani a blogírásról. Na ez a sajnálatos. Nemegyszer próbáltam már a Serbia Insajd értő közönségét és közösségét bevonni egy kicsit ebbe a buliba, de nem nagyon sikerült. Nem baj. Nekifutunk újra. Ezúttal nem keresek szerzőtársat, nyugi. 

Nos, érdekes melót ajánlottak a minap. Kicsit ráfizetéses, de talán megéri. Néhanapján el kell utazni, és forgatni kell. Egy utazási irodának amolyan promókat, meg buszon vetíthető zenés kis mutatványokat, hogy, amíg odaérnek, ne unatkozzanak az utasok. Netalán kedvet kapjanak újabb utakhoz a jóemberek. Az első ilyen forgatnivaló Szlovéniában vár rám, Kranjska Gorán. Nagyon jót nyaraltunk ott baromi régen a családdal, így aztán alig várom, hogy megint lemenjek a patakhoz, megkeressem a helyet, ahol üldögéltünk. Ez mindig egy kicsit hátborzongató. Mondom, amikor megtudtam, hogy hová megyek először, nagyon furcsán éreztem magam. Elő is túrtam a dobozból az otthonról lenyúlt fotókat (bocs apa), hogy megnézzem magunkat úgy 20 évvel ezelőttről. Azt gondoltam: pokolba az emlékekkel! Vagy inkább mindet fel a Serbia Insajdra!

A nagy sokaságból (édesapám rengeteget fotózott hál' istennek) kiválasztottam kettőt, amely igazán mókás. Ezek következnek. 

Az első valahol a neretvai csata emlékhelyén készülhetett Boszniában.  

Jaj, a neretvai csatáról gyorsan csak annyit, hogy gaz németek itt a vad Neretva folyó által körülvett területre szorították a partizánokat, és azt hitték, most felszámolják Tito csapatait. A csapdából csak egy út vezetett kifelé, a vasúti hídon keresztül, a Neretva
kanyonja felett. A folyó másik oldalán azonban csetnikek vártak rájuk, ezért Tito azt találta ki, hogy felrobbantják a hidat és ezzel becsapják a fricceket. Hogy azt higgyék, a partizánok szembeszállnak velük. A csetnikek eltakarodtak, ők meg átkeltek a felrobbantott hídon, amely mai is áll, illetve fekszik a Neretvában. örök emléket állítva a partizán furfangnak és hősiességnek.  Ha valaki másképp tudja, szóljon. 

A csatában mondta Tito, hogy a sebesülteket nem hagyhatjuk hátra. Szóval a nagy kődarabon mögöttem Tito szállóigévé vált szavai olvashatók. Igen az a lábtartás nem a legszerencsésebb. Már leszoktam róla.
   

A másik fotó, amelyből minden rendes pionírnak kell, hogy legyen otthon egy, akár egy borzongató tényfeltáró történelmi regény címe is lehetne: Magyar gyerekek a szerb óvodákban. :) <-- ez azért van itt, hogy mindenki értse: csak viccelek.



Valami ünnepnap lehetett. A hadsereg napja gondolom, vagy a felszabadulásé, vagy valami öreg komcsi szellentett egyet. 

Hogy a lényegre térjek. Arra kérek minden aktív olvasót, hogy, ha tud (légyszi) küldjön nekem régi jugó képeket magáról. Aztán csámcsogjunk rajta, rendezzük galériába, szavazzuk meg, melyik a legjobb! balintcsaba(kukac)index(pont)hu

THX

Mondjátok, ha hülyeség, és akkor írok inkább gyilkosságokról.