De szépek is voltak a kilencvenes évek. Bozótharc az ebédért, a vacsoráért. Félpanzió. Áramszünet. 
 
A közelekedés is igazi móka volt akkoriban Szerbiában. Én gyakorlatilag bármennyi pénzből haza tudtam jutni. A buszon elfogadtak forintot, dinárt, márkát, mindent. Lehet, hogy egy aranyfog vagy egy korrekt hand job is megtette volna.

Elég egyszerű volt a képlet. Jön a kaller, mert a szerb buszokon az is van. Aztán, ha  nem sikerült úgy tenni, mintha te már baromi régen utaznál, akkor megalkusztok. Néha viccesen csak azt kérdezte: diákjegyet?

Elfelezzük a lóvét, aztán Vozi Misko! Természetes volt, hogy mindenki kedvezménnyel utazik. Mondjuk a 90-es évek Szerbiájában sok minden más is természetes volt.



A hangszórókból fullon szólt a szerb műnépzene, ahogy elhagytuk Szabadkát a kipufogógáz lassan betöltötte az egész utasteret. Az ülések szakadtak, a támlákon rágógumi, karfák nincsenek, az ablak mocskos. Hátul egy csávó dohányzik. Életre szóló élmény. Egyszer menet közben kaptunk defektet. Persze nem volt pótkerék, de legalább mindenkinek maradt egy kicsi a zsebében. Ha szakadt a busz, hát szakadt. Nem volt egy förszt klassz, de az azért klassz volt, hogy féláron utaztunk az ínséges időkben.

A minap a szegedi 84-es buszra szálltam a csajommal. A vezető végigmér, nyilván kiszagolta a jugóniggert.
- Hányan vagytok? Adj négyszázat!
Én rutinosan eltettem a maradék pénzt, és ahogy csendben és kissé megilletődve elindultam hátra, újra éreztem az orromban a kipufogógáz szagát.