Putnik i suncokret
A Szerbia-blog törzskommentelői már ismernek, és talán tudják rólam, hogy outsiderből lettem Insajder. Vagyis pesti (Pest környéki) vagyok, nem vajdasági, és a Szerbia nevű érdekes országra két évvel ezelőtt kezdtem igazán rácsodálkozni.
Azelőtt is jártam az akkori Kis-Jugoszláviában, mivel nagymamám testvére 1996-ig Szabadka külterületén élt. Gyerekfejjel azonban nem igazán fogtam fel a külföldön-levést, látogatásaink alkalmával nemigen mozdultam ki a ház körüli, "felesben" művelt veteményes, és a tízméteres kötélen tartott egyszem kecske társaságából. Furcsa, de egyáltalán nem emlékszem olyasmire, hogy valaha jártunk volna a városközpontban, így Szerbia számomra a közelmúltig egyet jelentett a girbegurba hagyma- paprika- és paradicsomsorokkal. Persze olyan is volt, hogy a felnőttek éjszaka hallani vélték a háború zajait délnyugat felől. Én mélyen aludtam, úgyhogy nem tudom megerősíteni.
Miért hát a két év? Két éve ismerem a barátnőmet (kedvesemet), aki szerb. A történetet Budapesten előadva ilyenkor szoktak lesajnálóan kijavítani: "akarod mondani délvidéki magyar". Nem akarom mondani, merthogy ő tényleg szerb, mégpedig tősgyökeres belgrádi. Csak hogy világos legyen: egymással angolul kommunikálunk, noha a szerb kezd rám ragadni, de angolul sokkal egyszerűbb, hiszen mindketten folyékonyan beszéljük, és már a legelső találkozásunk alkalmával is ez volt az a nyelv, amit használtunk. A kapcsolat - egyelőre - long distance jellegénél fogva azonban nem kizárólag a két fővárosban szoktunk találkozni; időközben tehát jól megismertem a félúton lévő (minden szempontból) Szabadkát is, rengeteg történetem van az ottaniakról is.
Persze a szabadkai szerbség nagyon különbözik a belgrádiaktól, nemcsak nyelvileg, noha erről is lehetne mesélni. Egyszer például pohovani kačkavaljt rendeltünk egy helyi étteremben, mire a szerbül akcentus nélkül beszélő - láthatóan nem magyar vagy szlovák - pincérnő bociszemekkel rákérdezett: - pohovani sir? - persze lehet, hogy horvát volt. Mindenesetre nagyot néztünk mindketten, mivel kizárt dolog, hogy nem értette volna. Egyébként ugyanaz a rántott sajt kedvenc zimonyi vendéglőnkben csakis kačkavalj lehet.
A belgrádi bulikon, egyetemi összejöveteleken és a családtagok körében vissza-visszatérő hozzám intézett mondatok egyike a következő: "Nahát, milyen furcsa, hogy magyar vagy, mégis amikor velünk beszélsz nincs benned az a kicsit távolságtartó, kicsit megszeppent, nagyon szerencsétlenkedő hangnem." A vajdaságiak többségére ugyanis ott ez a sztereotípia érvényes. A vajmagyar jófej nem lehet. Lehet becsületes, lehet tisztességes, de nem őt fogják legelőször felhívni a buliszervezők, így értettem. (Hangsúlyozom, ez a mentalitás azokra a szerbekre jellemző, akik nem élnek együtt tartósan magyarokkal, de időnként találkoznak velük.)
A bemutatkozás végére még egy adalék, ami majd jól bevezeti a posztot: a schengeni vízumkényszer eltörlése után szerb fiatalok tömegei kezdték felfedezni Európát. Már most is rengetegen jönnek Budapestre, várhatóan a nyáron még többen lesznek. Érdekes módon az a bizonyos Avala-IC Szabadka és Pest között négy órára a közép-szerbiai szerb turisták és a Magyarországon tanuló vajdasági magyarok találkahelye lett, és úgy vettem észre, hogy már kezdik megismerni egymást.
Avala. Mit jelent számomra a Prága-Pozsony-Budapest-Belgrád között naponta közlekedő járat? Elsősorban szimbólum. Akkor is, ha időnként a két másik vonatot választom (Beograd, Ivo Andrić); akkor is, ha 2010. márciustól az Orangeways jóvoltából akár olcsóbban, kényelmesebben, párnázott bőrüléseken, utaskísérőkkel, ingyen kávéval és unalmas DVD-filmekkel körülvéve utazhatok. Úgy tudom, nem csak én érzek így; sokan gondolnak az Avalára, amikor egy-egy Belgrádi (Újvidéki) kiruccanás jut eszükbe. Kevesen ismerik Milosevits Péter (szentendrei szerb irodalomtörténész, költő) Avala ekspres c. keserédes versgyűjteményét, amely egyébként Cseh Tamás (-Bereményi Géza) néhány dalának szerb átköltése. Színpadi változatát a Magyarországi Szerb Színház mutatta be. Igen, ez az a hangulat, melankolikus báj, csehtamásosság az ami az Avalán való zötykölődés szükségszerű velejárója, éppúgy, mint a perzselő napsütés és a végeláthatatlan kukoricatáblák. Ez a vonal, Budapesttől Belgrádig majdnem 375 km-ével, egyfajta esszencia a Balkán feelingjére szomjazóknak. A fent említett másik két vonat szerintem kevésbé sűríti ezeket az élményeket. Az éjjeli járat többnyire üres, a táj pedig sötét. A reggeli vonattal viszont túl korán érünk Belgrádba, így a Száva hídján való átkeléskor nem látjuk a város fényeit.
Kezdjük a beszállásnál a Keleti Pályaudvaron. Délután fél 1 van, a szlovák mozdony behúzza a kocsikat a főcsarnok bal szélső vágányára. A prágai-pozsonyi utasok leszállnak, a vonaton szinte senki nem marad; legalábbis a cseh vagonok, amikben én szeretek utazni, ilyenkor többnyire üresek. Elfoglalom a helyem, miközben jönnek a többiek. "A szerbek." Valójában többnyire magyarok. Nénik, akik csak Kiskőrösig utaznak. Diákok, akik csak Szabadkáig utaznak. (Egyesek cigarettában utaznak, de ez más lapra tartozik.) És igen, szerbek is, újabban egyre többen Belgrádból, ők azok, akik "thank you"-t sziszegnek a kalauznak, amikor visszakapják a jegyüket, mert fogalmuk sincsen, hogy mondják magyarul, "köszönöm". Néha egy-egy bevállalós angol turistacsoport, ők általában még Kunszentmiklós előtt felfedezik a büfékocsit, és kisvártatva elkezdik bőszen szidni ezt a furcsa sárga címkés, szarvasos "magyar" sört; az egyetlent, amit kapni lehet, merthogy a büfékocsi oldalára ŽS van írva. (Figyelitek, azért én is sztereotípiákkal dolgozom, de egy ilyen blog alapvetően sztereotípiákra is kell, hogy építsen. Remélhetőleg nem bántok meg egy angol turistát sem.)
A legjobb az, amikor egy kicsit késve érkezem, és már minden kupéban ül valaki, szinte mindig az ablak melletti, menetirányba néző ülésen. (Az emberek jellemzően egyesével töltik fel a kupékat, vagyis mindenki a töküreset akarja elfoglalni.) Ilyenkor belépés után mindjárt Szabadkán érzem magam, mivel kicsit frusztrál, hogy nem tudom megállapítani leendő útitársam nemzetiségét. Hasznos így indítani: "Dobar dan, jó napot. Szabad itt egy hely?" Persze láthatóan öt is szabad, de ezt akkor is mindig mindenki megkérdezi. A fenti dobardanjónapot meg párja, a tessékizvolite elég népszerűek Szabadkán, és kétnyelvű környezetben biztosan nagyon magától értetődő is használatuk, mindenesetre én már többször megszívtam a dolgot; azzal is, ha így szóltak hozzám, és azzal is, ha én szóltam így. Előbbi esetben azt hittem, hogy a bolti eladó ért magyarul, tehát nincs értelme erőltetni gyatra szerbtudásom. Az ellenkező eset pedig jellemzően az volt (bár nem feltétlenül szívás), amikor egy jól irányzott dobardanjónapot és az azt követő hallgatásba burkolózásom után szabadkai magyar útitársaim az útlevélvizsgálatig meg voltak győződve arról, hogy szerb vagyok, és azt hitték, hogy nem nagyon tudok magyarul, ezt többször meg is mondták egymásnak.
Az utasok között jellemzően ott van még az a tipikus öreg bácsi, aki a dobardanjónapot és a szabadittegyhely után rögtön kérdezi is: "Meddig utazol?" Ez fontos, mert ha Soltvadkertet mondanék, csak hümmögne egyet, és onnantól kezdve nem is beszélgetnénk. "Szabadkára" - mondom. "Itt tanulsz, Pesten?" Rutinosan válaszolok, vigyázva arra, hogy ne törjem le a lelkesedést, és ne hárítsam egyből a "vajdaságiak vagyunk"-játszmát: "Igen." Erre ő: "És Szabadkán laksz?" Mire én: "Nem, én itt lakom." Bácsika rövid gondolkodás után: "De Szabadkáról jöttetek." (Nem éppen kérdő, inkább kijelentő mondat.) Tartok egy kis hatásszünetet: "A családom szadai, én Pesten tanulok és most Szerbiába utazom." Feszeng. Kisvártatva: "Szada... ha jól tudom, az Srbobran mellett van. Javíts ki, ha nem ott van. Azt hiszem voltam már ott. Tudod ki volt odavalósi? Te biztosan nem emlékszel rá, de a topolyai Žitokombinát helyettes aligazgatója, a Pupák Mukić. Na ő." Biztosan... Na jó, ebből elég: "Hát nem tudom, mifelénk nem nagyon laknak szerbek, mivelhogy ez egy Pest-környéki ingázó-település." Nem érti: "És mikor költöztetek oda?" Picit idegesen: "Nyolc éve. De _NEM_ Bácskából." Felderül az arca: "Bánátból!" Ekkor föladom, és ráhagyom. Szegény bizonyára a mai napig meg van győződve róla, hogy miután közösen elhagytuk a vonatot Szabadkán, én átszálltam a zrenjanini buszra.
Elhatároztam, hogy nem fogok írni arról, milyen illegális vagy fél-legális trükköket figyeltem meg az útlevél- és vámvizsgálat kijátszására. Ezek úgyis jobbára az ellenkező irányú járatokon érvényesek, meg persze az is igaz, hogy engem mindez nem nagyon érdekel. Nem a vonaton ügyeskedők fogják megdönteni a magyar nemzetgazdaságot; egy pár év múlva pedig - Szerbia remélhető EU-csatlakozásával - az egész felhajtás okafogyottá válik.
Befutottunk Szabadkára. Útitársaim 90%-a itt szokta elhagyni a vonatot. Innen Újvidékre valamivel kevesebben utaznak, mint Budapesttől idáig, Újvidék és Belgrád között azonban fokozatosan megtelik a vonat ismét. Ennyit az utasokról. Vannak még rendőrök is, ők a késő esti célba érésig néhányszor végigjárják az összes kocsit. Jelenlétükre azért van szükség, mert még mindig viszonylag gyakoriak a fegyveres vonatrablások. (A nemzetközi járatokon ilyesmitől kevésbé kell tartani.)
Bácska kukoricaföldjei közt utazva gyakran érzem úgy, hogy valójában nem is vasúti kocsiban, hanem hajókabinban (talán kompon) ülök. Körülöttem a táj meglehetősen tengerszerű, ha még a szél is fúj, a kalászok hullámai is megvannak hozzá. Az illúzió fő forrása persze a vágányok egyenetlensége. Az egész szerelvény oldalirányban kileng. Szerencsére nem vagyok tengeribeteg, így e dülöngélés nem zavar, inkább álomba ringat. Na de a sebesség! Nyári melegben Újvidékig már-már lépésben haladunk, ezt el kell ismerni. Egyszer Kiszácsnál órákig vesztegeltünk, mert a forróság miatt az amúgy is felújításra szoruló sínek nemcsak elhajoltak, hanem egy helyen meg is repedtek. Aznap este kilenc helyett hajnali kettőkor értünk Belgrádba.
Egyébként a mai Szerbia egyik legrégebbi sínpályájáról beszélünk, a Budapest-Zimony vasútvonalat az Osztrák-Magyar Monarchia építette, és 1882-ben adták át. Az első szerb építésű vonal csak 1884-ben nyílt meg Belgrád és Niš között (tamo gde tiha putuje Morava, mint ahogy a híres dal is hangzik.) Niš és környéke egyébként 1878-ban lett az újkori Szerbia része. Ez a vasút a híres južna pruga, de manapság nemcsak a vonalat hívják így, hanem az ország Koszovó és Bulgária között elterülő részét is. Kulturális értelemben különös mellékzöngével használatos e kifejezés: Milošević szavazóbázisa például főleg a južna pruga kisvárosainak (palanke) lakóiból állt. A belgrádi pályaudvar amúgy 1885-ben készült el Dragutin Milutinović tervei alapján. Helyén valaha egy hatalmas mocsár húzódott, mely a mai Bristol szállótól egészen Banovo Brdóig terült el. A láp szigeteit vándorcigányok lakták. (V.ö.: Ada Ciganlija.)
Újvidék (Pétervárad) után a táj megváltozik. Ez már a Szerémség. Az Alföld déli nyúlványát felváltja a Tarcal-hegység (Fruška Gora), a búzát és kukoricát pedig fák és szőlő. A lombok közül számtalan híres kolostor tornya kandikál ki; egyszer végig kéne járnom a környéket, kolostorokat és pincészeteket felváltva. Vonatunk egyébként megáll Karlócán (Sremski Karlovci), amely a Trianon előtti időkben a magyarországi szerbség vallási központja volt. Azelőtt volt olyan időszak is, amikor az egész szerb ortodoxia centrumává vált, az értelmiség fővárosa pedig ugyanekkor Újvidék, vagyis a "szerb Athén" lett.
A Fruška Gora és a Száva közötti falvaknak is megvan a maguk története, közülük Batajnica nevét kell kiemelnünk. A látszólag álmos előváros területén van Belgrád katonai repülőtere; 1999-ben sűrűn hulltak bombák ide, 2001-ben pedig koszovói albánok tömegsírjára bukkantak a település határában. Innen lassacskán Zimony állomására érünk. A vonatról nézve e hajdani legdélebbi magyar helyőrség eléggé rondán fest, ám szebb arcát mutatja, ha gyalog felkeressük a történelmi negyedeket. Mindenkinek ajánlom, aki Belgrádba utazik: szánjon egy fél napot Zimonyra is. A hangulatos kis utcák, régi házak és a szép Dunai környezet (erőteljes képzavarral élve) egyfajta szerb Szentendrévé teszik a helyet. Noha közigazgatásilag Belgrád része, a zimonyiak azonban lépten-nyomon önállóságukat hangoztatják, nem-reprezentatív felmérésem szerint a lakosok többsége szívesebben tartozna Vajdasághoz.
Novi Beogradról most nem mesélek semmit, túlságosan hosszú lenne; és egyébként is, ilyenkor már illik készülődni a leszálláshoz. Bőröndjeinket kipakoljuk a folyosóra (sohasem értettem, minek), miközben a szerelvény óvatosan halad át a Száva felett átívelő vasúti hídon. Balra nézve megpillantjuk a Kalemegdan dombját és a Saborna crkva arannyal futtatott toronysisakját. Jobbra-előttünk feltűnik a Szent Száva bazilika, amely szinte az egész városból látható, és sokszor az az érzésünk, mintha teljes tömegével a házak felett magasodna. Távolabb, délkeleti irányban emelkedik az 511 méteres Avala-hegy, mely járatunk nevét kölcsönözte. (Egyebek mellett az avalit nevű ritka, zöldes színű ásványnak is.) Kevéssel a végállomás előtt még láthatjuk jobb kéz felől a szomszédos vágányokon pihenő évszázados vasúti kocsikat, persze ilyenkor már az utasok általában szorosan a bal oldali ajtókhoz tapadnak. Megérkeztünk. Ha minden jól ment, óránk nem mutathat este 10-nél többet. Ilyenkor még lehet kávézni. Elvégre Szerbiában vagyunk...
