Nem sok dologra volt jó a állampolgársági para 2004-ben, de legalább rávilágított néhány problémára, amelyek így rajzolódnak ki igazán élesen, hogy, minden jel arra mutat, mégiscsak elmarad a minket körülvevő barbár népek inváziója.
Valljuk be, titkon afféle kelet-európai Eldorádónak hisszük az országunkat, amelynek kapujánál román, szlovák, ukrán és szerb könyörög térden állva a bebocsátásért. A képzelt jólétet féltő indulatok persze főleg béna sztereotípiákból is táplálkoznak. Ezek szerint mondjuk a reménytelen erdélyi hétköznapok elől például a napfényes Kecskemétre vagy a fantasztikus Debrecenbe vágynak az emberek, ahol tündérek hagynak minden este cukormentes rágót a párnán a gyerekeknek.
Jó, nehéz is ezt a második kerületből megítélni. Meg a bulvármagazinokból tájékozódva se kapunk azért kristálytiszta képet, akárhogy is igyekeznek a derék szerkesztők. Az egyik egyszer azt írta a faluról, ahol Rúzsa Magdi született (tudod, amelyik énekel), hogy "az utcákon bokáig ér a sár, elhanyagolt házak, nem egy azóta romos, hogy a délszláv háborúban szétlőtték".
Kishegyesről beszélünk, ki lehet keresni.
Egy nyomortelepért, jól tudjuk, nem kell Kárpátaljára, vagy Erdélybe utazniuk a kamerásoknak, elég csak Mátészalkáig (autópályán végig) autózni. Romániáról vagy Szerbiáról mégis könnyebben elhisszük, hogy ott a pestis és a terror szedi áldozatait.
Ezért kell folyton azt hallgatnom, hogy majd nyilván mindenki segélyért, meg munkáért, meg kenyérért, meg munkáért, meg kenyérért, meg nyugdíjért, meg bagóért. Majd ittend gyógyíttassa a gyerökét. Ja. Felülnek a traktorra, oszt má' jönnek is. Mögöttük Šešum apja a bandával, mert nekik meg még van egy kis elintéznivalójuk az enyingi cigányokkal.
Ez az éhenkórász határon túli magyarokról szóló kollektív tévképzet talán majd veszít erejéből, ha az első vajdasági menekültáradat végül nem érkezik meg, amikor nem jönnek ezrével levesért meg egy kis szalmáért könyörögni. A legoptimistább forgatókönyvek szerint is sokáig tart még azonban, mire a magyarok lekéből ez a furcsa, a xenofóbiával határos szorongás végleg elmúlik, hiszen bekövetkezett a legdurvább: a határokon kívül élő magyar állampolgárok, állandó itteni lakhely nélkül is szavazati jogot kaphatnak. Újra a jeges félelem szorítja össze a szíveket a Kárpát-medencében. Azt suttogják, ezzel aztán végleg eldől, ki lesz a király Magyarországon. A tudodki.
Különösebben nem izgat, hogy milyen nyakatekert szabályozással adnák meg a szavazati jogot "az állandó magyarországi lakhellyel nem rendelkező magyar állampolgároknak", milyen jogi útvesztő vezet majd a megoldásig. Biztos nagyon ügyesen dolgozik majd mindenki. Örülök azonban, hogy felmerült a kérdés, mert négyévente legalább egy izgalmas eseményen találkozhat majd a nemzet a tévé előtt, nemcsak a Megasztárt meg az X-Faktort nézzük együtt. Lehetne SMS-chat is a választási műsorban, meg számot küldeni.
Ha a mellkasunkban furcsa, szorító érzést tapasztalunk arra a gondolatra, hogy odaátról szólnak bele, hogy ki irányítsa ezt a remek kis országot, többféle módon kezelhetjük a tüneteket. A félelmünkön enyhíthet, ha abból indulunk ki, hogy ők is olyan emberek, mint mi. Ha megpróbáljuk elképzelni, hogy Kassa, Szabadka vagy Ungvár szakasztott olyan, mint azok a városok, amelyekben mi élünk. Ha elképzeljük, hogy nemcsak rokoni szálak kötnek mondjuk Erdélyhez számos magyart, hanem a mesék, a dalok, a hímzés, meg a többi, az oldhatja a szorongást. Ha még így sem megy, gondoljunk kellemes, normális és veszélytelen dolgokra Kárpátaljáról mondjuk. Képzeljünk el egy ungvári matematika szakos tanárnőt, aki nem a kolera által legjobban sújtott régiókban, hanem normális környezetben él, ahogy a suliból hazafelé beugrik a piacra, hogy gyümölcsöt vigyen a gyerekeinek, férjével este politikáról beszélgetnek, de Janukovics a téma, nem Orbán. Viktor mindkettő.
Képzeljünk el utána egy kolozsvári professzort, aki kedélyesen üldögél kedvenc kávézójában, és szarik a magyar belpolitikára. Lélekben már a másnapi konferencián gyűjti be az elismerést. Hozzáképzelhetjük a csapost, aki alig várja, hogy vége legyen a műszaknak, és mehessen mondjuk próbálni a bandájával, és azt se tudja, kik ülnek a magyar Országgyűlésben.
Próbáljunk erősen koncentrálni egy csoport szabadkai diákra, akik éppen megegyeznek, hogy kocsmába mennek kémia helyett, és még fiatalok lévén nem hozza lázba őket minden határon túli magyar legnagyobb álma: Orbánra szavazni.
Gondoljunk aztán erősen az Óperenciás-tengeren is túlra! Oda, ahol a kurta farkú malac túr, a messzi Székelyföldre, ahol egy eldugott falu kútjánál mosó asszonyokat fotózzák a turisták, akik Orbánra szavaztak. De a sok nyanya feszt a mosnivalóval van elfoglalva, a sajtországi történéseket csak amolyan meseként, érdekességként hallgatják a polárpulcsis zarándokoktól. Éppen csak, hogy meg ne sértsék a vendégeket. Gondoljunk arra, hogy legtöbbjük számára Magyarország a külföld rovatban marad, ha Orbán Viktor a feje tetejére áll is! Talán megnyugszunk kicsit.
Ha pánikba esünk, koncentráljunk erősen arra, hogy egyformák vagyunk. Próbáljuk meg hozzánk hasonlónak látni fantáziavilágunk szereplőit, és ismételgessük, hogy ebben semmi durva nincs. Ismételgessük magunkban, hogy nem kell félni a határon túli mumustól, mert nem harap, csak játszik. Ha ez se vezet sikerre, akkor tüneti kezelésként nyugtassuk magunkat azzal, hogy úgyse mennek el szavazni. Ez máskor is be szokott jönni.
Játsszunk a lelkiismeretünkre, az igazságérzetünkre, ha kétségeink támadnak! Gondoljunk arra, hogy bár az adózásban, az orvosi ellátásban és még ezer másban nem, néhány kérdésben igencsak érintettek a nemzet peremén élő magyarok. Magyarország mindig nagy buzgalommal bonyolítja a helyzetet a szomszédságban. Elmegy kezet fogni ezzel, de nem fog kezet azzal. Be akar menni, de nem engedik. Beszédeket mond a nemzeti ünnepeken, közös projekteket erőltet állandóan, beruház, szívja el a tehetséget, meg fizeti a tandíjat. Nem hagyjuk élni odaát ezeket az embereket. Gondoljunk arra végső esetben, ha nem múlik a szorongás, hogy az a politika, amit Budapesten kitalálnak, befolyásolja a körüllakók jelenét és a jövőjét is!
Gondoljunk ezért utána arra, hogy bizonyos szempontból igazságos lenne, ha leadhatnának pár szavazatot! Ha ez se megy, végső esetben próbáljunk meg nagylelkűnek lenni, és gondoljunk arra, hogy néhány parlamenti hely nem a világ, hogy 386-ból végül is bőven futja!
Egészséges szkepticizmusra vall, ha azt azért nem vesszük be, hogy a Fidesz(-KDNP) minden hátsó szándék nélkül szavaztatná meg a határon túl élő magyar állampolgárokat, de furcsállnám, ha az a pár mandátum döntené el az ország sorsát, amiről a határon túliak tehetnek majd, és aligha lenne igazságtalan bárkivel szemben is, ha megtehetnék. "Az szavazzon, aki itt adózik" – hangzik a népszerű hülyeség, de egy választás nem csak a közterhekről szól, és ne tegyünk úgy, mintha anyagilag valami óriási tétje lenne a dolognak az utóbbi években. Ezeket a nagyszerű elméket, akik jelenleg intézik a sorsunkat, a határon túliak is segíthetnek megválasztani. Nem valami nagy teljesítmény, nem igényel semmiféle szaktudást.
