Bikmakk és Styxx közös sorozata
(1. rész ←)
(2. rész ←)
(3. rész ←)
Külön köszöntjük a „szégyelld magad, már megint zsidónál vásároltál” (idézőjelek nélkül) keresőkifejezéssel a napokban blogunkra tévedőket. Megtisztelő.
Hogy ne nézz teljesen hülyén, ha egy társaságban hozzá kellene szólnod. Hogy valaki fel merje tenni helyetted a legegyszerűbb kérdéseket. Hogy tudd, mi a téma. Ez itt a jó útra tért szlavofóbok kiskátéja, a SrbijaBlog Szájbarágó.
Nézzenek oda... cimbora! Évek óta nem láttalak! Mi van veled? Nem hittem volna, hogy pont a horvát tengerparton futunk össze!
Azt a mindenit! Ottó papa! Micsoda véletlen! Mikor is találkoztunk utoljára? Tavaly nyáron, vagy még azelőtt? Miért nem kerestél?
Fel akartalak hívni, de a Jutka mondta, hogy [nyávogva] „a Milán nagy dérrel-dúrral lelépett a cégtől és meghagyta, hogy senkinek ne adjuk ki az új mobilszámát.”
Ez igaz. Nagyon felhúztam magam, amikor nem kaptam meg a csoportvezetői kinevezést. Sőt, az a krumpliorrú, mitugrász hülyegyerek (valami Veisz) lett a kisfőnök, pedig sokkal később jött a Bitumexhez, mint én! Hallod, még tőlem kérdezgette az okosságokat legalább fél éven keresztül, erre tessék, kitúr a helyemről. Adj a tótnak szállást, kiver a házadból. Érted, hogy mondom. Na mindegy, fogtam magam és kijöttem a horvát részleghez. Emlékszel a három évvel ezelőtti üzleti utunkra? Akkor cseréltem MSN-címet azzal a kis bőrszerkós szöszivel a festékgyár marketingosztályáról. Egy ideig németül leveleztünk, de képzeld, azóta már össze is jöttünk!
Gratulálok! Akkor te most egy szláv nővel jársz? Hogy mik vannak! De mi ez az új tetkó a karodon? És hová tűnt a hátadról a Nagymagyarország-térkép?
Erre a vagány buldogra gondolsz? Tudod, a barátnőm nagy Dinamó-szurker, aztán engem is megfűzött, hogy járjak ki meccsekre. Zágrábban hattalmas fociélet van, neked is látnod kéne. Ahogy ezek tudnak ünnepelni! Egy szó mint száz, a felkaromon lévő tüskés-nyakörves blöki a Bad Blue Boys nevű helyi ultrák jelképe. Együtt szoktam inni velük az Ožujsko pivót. Persze nem értek egy mukkot se abból, amit mondanak, de szerencsére legtöbbször a csajom is elkísér. A tetkómat nagyon csipázzák a fiúk!
Aha. Azt megértem, hogy a nyilaskeresztet lelézereztetted, de azért nem kellett volna a másik végletbe esni. Ráadásul a mai horvát címerben a šahovnica (sakktáblaminta) piros kockával kezdődik, a rajtad lévő kutya szájában viszont fehér fog az első. Tisztában vagy vele, hogy az usztasa zászlón kezdődött fehérrel? Direkt provokálod a turistákat itt a strandon? Sőt, ezzel a szegény, (enyhén szólva is) megalázott pozícióban lévő dalmatával – itt, a másik oldalon – még a regionális feszkót is szítod. Nem szívesen lennék a bőrödben, ha pont egy beszívott Torcida-ultrának tűnne fel mindez, miközben sorban álltok palacsintáért.
Mit tudom én, hogy melyik ősrégi címer milyen színű cirádával kezdődött, vagy hogy kinek fáj a 101 kiskutya, mint áldozat. Különben is, a mintákat Hürvoje, a pirszerem mutatta. Én rábólintottam az egyikre, ő meg felvarrta. Ennyi. Nem is nagyon tudtam volna alkudozni vele, mert kiderült, hogy ő ilyen mucsai gyerek, aztán iszonyatos dialektben nyomja ám a szöveget. Nekem még a Jabuka TV is nehéz, alig értek valamit. Hát még őt!
Na, ez már engem is érdekel. Hová valósi a srác?
Asszem Tengerfehérvár környékéről jött, valami zsákfaluból.
Jujj, de izgalmas! Tényleg, az egyik legfurább nagyobb nyelvváltozat, az ikavica hazája az a vidék. Ezért is hívják a várost Biogradnak. Szerbül ugye Beograd lenne (igaz, olyan már van), Baranyában pedig létezik egy Bijelo Brdo nevű falu, csak hogy az irodalmi ijekavica-alakra is mondjunk egy példát. Persze ezt magadtól is tudod; most látom, hogy fehér Marlborót szívsz, nyilván tudsz magadnak a trafikban horvátul kérni egy dobozzal. De ez még nem minden, mert az hagyján, hogy Biograd környékén i-ző nyelvjárások vannak, emellett egy másik jellegzetesség is megfigyelhető: az élettelen dolgokra vonatkozó kérdőszó („mi?”) nem što, hanem ča. (A harmadik variáns: kaj. Ezekről nevezték el a legjelentősebb horvát dialektusokat.)
Ja, a cigivásárlással nincs gond, amúgy Rönhillt szívok, ha már itt élek, csak most éppen elfogyott a büfében. Hallod, már régebben se nagyon értettem, amit ezekről a kavicákról meg šajkačákról gagyarásztál. Felhomályosítanál?
Figyu, itt van nálam ez a szakadt bédekker. Most ne azt nézd, hogy milyen ósdi meg hogy „A Jugoszláv tengerpart” cím van ráírva. Otthon teletűzdeltem saját kezűleg nyomtatott térképekkel és leírásokkal, azért néz ki ilyen salátásnak. Várj, kihajtogatom ezt itt, ni.
Szerbhorvát dialektus-csoportok hiper-sematikus térképe (nagyobb méret)
A legvilágosabb kék sáv délnyugaton: a ča nyelvjárástípus i-ző változata, amit a barátod is beszél. A rózsaszín szintén ikavica, de az már što. Mindenesetre nem véletlenül vannak ezek egymás mellett.
A Szerémségben is van rózsaszín, ahogy látom...
Meg Észak-Bácskában is. Azt mondják nálam okosabb nyelvészek, hogy az északi, úgynevezett „fiatal ikavica” beszélői tulajdonképpen a nagy, középső (boszniai) rózsaszín folt felől vándoroltak fel mai lakóhelyükre.
És Zágráb környéke miért zöld?
Mert egy kicsit csaltam, amikor a térképet rajzoltam. A 100-150 évvel ezelőtti, falusi-kisvárosi nyelvváltozatokat próbáltam jelölni. Persze ma már a horvát fővárosban és környékén többnyire a horvát köznyelvet beszélik, ami štokavski-ijekavica, mivel a pasztell-narancssárga területek nyelvjárásából jött létre. Zágrábban azonban eredetileg a kaj dialektus volt uralkodó. Sőt, még mostanában is hallani időnként az utcán vagy a villamoson, vérbeli purgerek szájából. De igazán a fővárostól északra jellemző; ha két csáktornyai (Čakovec) arc egymás között elenged egy-egy „kaj bum delal?”-t, vagy „bumo vidli”-t [1], a keletebbről származó átlag szerb/horvát első blikkre azt hiszi, hogy az illetők szlovénül beszélnek. Pedig az előbbi mondatok akár egy Zágrábhoz közelebb eső faluban is elhangozhatnának. Mégsem kerültek be a horvát köznyelvbe. Amikor Vuk Karadžić „megalkotta” a közös, szerbhorvát irodalmi nyelvet, akkor a saját nyelvjárását vette hozzá alapul. Ő viszont a (nyugat-szerbiai) narancssárga színnel jelölt részről származott.
Dejan Savićević montenegrói nyelvészprofesszor és közíró („a délszláv Chomsky”) Zágráb főterén tart előadást. Egy helyi polgárjogi aktivistával, egyben amatőr nyelvésszel folytat nívós eszmecserét az úgynevezett purger nyelvjárásról és értékrendről. Savićević professzor a szájnak a hangképzésen túli egyéb funkcióit ecseteli a tőle megszokott, temperamentumos átéléssel, keresetlen őszinteséggel. Az ad hoc téma: két személy metakommunikációja során az információ-befogadó szájának érintkezése az információ továbbítójának egy másik testrészével, no de nem akarom untatni az olvasót túlzott szakmaisággal. A purger nem más, mint a zágrábiak informális gyűjtőneve, valamint nyelvjárásuk nemhivatalos elnevezése. A szó eredeti, óhorvát :-) [vagy inkább középfelnémet, lásd: bürger] jelentése: „polgár”. A helyi vár falain belül élő patríciusokat különböztették meg e jelzővel a sáncon túl letelepedő „dógyosoktól”. [2]
Milyen kis önző volt ez a Karadžić!
Talán egy kicsit ez is igaz, de szerintem inkább felvilágosult volt. Attól még, hogy az Oszmán Birodalomban született, ne gondold, hogy Vuk egy elszigetelt burokban élt. Jacob Grimmel és Goethével is levelezett, járt Németországban és Oroszországban, bécsi útjai során pedig barátságot kötött egy Jernej Kopitar nevű szlovén nyelvésszel (aki mellesleg a szláv nyelvű kiadványokért felelős császári főcenzor volt, mégis barátjául fogadta az enyhén Habsburg-ellenes, pán-délszláv érzelmű szerb tudóst. Példát vehetne róla kései kollégája, Szalai Annamária). Vuk tehát jól tudta, hogy Bosznia és Horvátország nagy részén, Montenegróban pedig csaknem kizárólag ije-ző nyelvjárások vannak, ezért szinte természetes volt, hogy ezt javasolta irodalmi nyelvnek akár a kajkavski, akár a szerb ekavica, ne adj’ isten az archaikus–mesterséges szlavenoszerb helyett.
Az meg mi?
Modernizált egyházi szláv, orosz elemekkel és népnyelvi kifejezésekkel keverve. A koncepció hasonlít a görögök katharevusza nevű, ógörögből újított irodalmi nyelvéhez. Pontosabban az egyikhez a kettő közül, merthogy náluk még mindig diglosszia, azaz kétnyelvűség van. A másikat, mely manapság sokkal de sokkal elterjedtebb, úgy nevezik: dimotiki, tehát „a nép nyelve”. A romanticizmus korszakának nyelvészei Európa-szerte indítottak hasonló mozgalmakat. A Karadžić-féle törekvés is elsősorban azt tűzte ki célul, hogy az irodalmi szövegek, amennyire lehet, népi nyelven íródjanak. (Egyes elvont fogalmak nevei természetesen lehetnek idegen eredetűek.) A kérdés csak az volt, hogy legyen-e a szerbeknek, horvátoknak, bosnyákoknak és montenegróiaknak közös irodalmi nyelvük. Mint azt már te is tudod, lett. (De nem a lett, hanem a szerbhorvát.) Ennek az alapja pedig, mint már mondtam, nem a zágrábi kaj-, de nem is a belgrádi (e-ző) što dialektus, hanem a kettő közötti – kelet-hercegovinai eredetű – népnyelv nyelvtanilag sztenderdizált formája, az úgynevezett újšto. Vuk reformja után egy ideig még a szerbek is kizárólag ezt használták irodalmi célokra, csak később tértek át az ekavicára. Így alakult ki az egységes szerbhorvát nyelv két fő írott változata: az e-ző és az ije-ző változat. (Az i-ző vidékről származó tetkós haverod beszédmódja nem számít irodalminak. De a Zágráb-közeli paraszt bácsié sem.)
Kezdem érteni. Szóval a što-kaj-ča meg az e-ije-i változatok nem is valódi nyelvjárások, inkább csak ilyen osztályozó minőségek, amelyeket külön-külön be lehet „pipálni”, ha egy adott vidék nyelvéről van szó?
Ez egy nagyon jó megközelítés. Ha az egyszerűséget tartjuk szem előtt, akkor így még logikusabb is, mintha mondjuk egy térképen minden külön dialektust más-más számmal vagy eltérő csíkozással jelölnénk. Tulajdonképpen én is ezért alkalmaztam a piros-kék megkülönböztetést a što–kaj „tengely” jelölésére. Az ezeken belüli jat-reflex variánsokat pedig sötétebb, illetve világosabb árnyalatokkal jelöltem. Helyesen vetted észre azt, hogy ez a sematikus térkép nem konkrét nyelvjárásokat ábrázol (abból sokkal több van), hanem az egyes dialektusoknak a fő „tengelyek” mentén való elkülönítésére szolgál. Azt is megfigyelheted, hogy a ča-csoportnak nincsen ijekavica változata. A ča-terület legnagyobb részén ugyanis kizárólag i-ző nyelvjárások vannak, kivéve a legsötétebb kék árnyalatot, ahol pusztán ekavica dialektusokat találunk. A középkékkel ábrázolt terület kevert, itt az e-ző és i-ző beszédmód egyaránt megtalálható, de az ikavica dominál. A što-csoport tekintetében szerencsére nincs ekkora katyvasz, viszont ott három különböző jat-reflex alakult ki, ezért van három színárnyalat. A kaj-csoportba szinte kizárólag e-ző nyelvjárások tartoznak. [Akinek dunsztja sincs arról, hogy a szerb légitársaságon kívül mi a túró lehet a jat, az sürgősen lapozzon vissza a sorozat harmadik részéhez.]
Ezek szerint a legnagyobb területen elterjedt što nyelvjárásokból modern irodalmi- és médianyelvek alakultak ki. A másik két csoport pedig ment a süllyesztőbe.
Nem egészen. Merthogy „az utca embere” sosem fogja tökéletesen levetkőzni a saját dialektusát, amikor televíziós interjút készítenek vele. És persze mindig vannak olyan „elvetemült” irodalmárok, akik következetesen ča vagy kaj nyelvjárásban alkotnak, főleg ha mondjuk ausztriai, szórványban élő horvátokról van szó. Ugyanígy, a bunyevác ikavica is elindult azon az úton, hogy teljes értékű irodalmi nyelvvé váljon. A magyarországi bunyevácok „himnuszának” is tekintett „Kolo igra, tamburica svira” -kezdetű dal második sora pl. így hangzik: „Pisma ječi, neda noći mira”. A pisma („vers, ének”) szó itt jól mutatja a szerb pesma i-ző alakját. Persze azon lehetne vitatkozni, hogy ez mennyire irodalom, mert valójában népköltés. Ja, igaz is, Milánkám, nem hiszek a fülemnek: „modern irodalmi- és médianyelvek”? Hogy te milyen kifejezéseket csippentettél föl! Ezek szerint Zágrábban nem csak focit meg poreszt nézel?
Mindig is lebecsülted a szellemi képességeimet! Csak hogy tudd, a csajommal bérletünk van a Gradsko dramsko kazalište előadásaira! És légyszíves ne ejtsd olyan idétlen hosszú á-val a nevemet, mint valami tahó magyar túrista! Köszi. De visszatérve a nyelvjárásokra, mi a különbség a što meg a nem-što között?
Sok minden. Ha csak egy-egy kérdőszó lenne eltérő, abban nem lenne semmi érdekes. A legfontosabb szerintem a kajkavski jövő idő, mely a szlovén nyelvben lévő alakokhoz hasonlít, de a sztenderd szerbhorvátból kiveszett. (Bum, buš, bu stb.) Hangtani különbségek is vannak, például a hangsúlyozás másmilyen. Vagy mondjuk mindkettőből (tehát a kaj és a ča dialektusokból is) teljesen hiányzik a dž-fonéma. Sőt, Isztria keleti részén és egy-két szigeten maga a č-hang is eltűnt, helyette c-t ejtenek, tehát az ottani nyelvjárás igazából cakavski! (Kici ócó, cak öcá'…) Egyébként a što típuson belüli e-ije-i variánsok között is lehetnek egyéb, tehát nem a jat reflexein alapuló enyhe eltérések. A horvát, bosnyák és szerb nyelvek szétváló szókészleteiről már beszéltünk korábban. Ezen kívül az is elmondható, hogy a horvát összességében lágyabb hangzású; ahogy a horvátok is előszeretettel hangoztatják, hogy ők bizony finomabb lelkek, mint a szerbek. Hrvat neće ti poslati u tri pičku materinu, nego će fino kulturno da ti kaže: „Jeba ti pas mater!” Magyarul: egy horvát nem fog elküldeni a három anyád p*csájába [3], hanem szépen kulturáltan a tudomásodra hozza, hogy „B*sszon anyád kutyával!” Amúgy még a lágy kiejtés szempontjából is vannak kivételek. Például a splitiek beszéde legalább olyan kemény, fakó és tompa, mintha mindegyiküket Danny Trejo szinkronizálná.
Azt áruld még el, hogy a što jelleghez milyen konkrét dialektusok tartoznak.
Hadd ne soroljam fel az összeset. Inkább mutatok egy másik térképet, igaz, ezen sem lesz rajta az összes nyelvjárás, de sokkal könnyebb leegyszerűsítve megjegyezni. De arra az egyre nagyon kérlek, hogy még véletlenül se akadj ki azon, hogy Vajdaság vagy Koszovó teljes területe be van színezve. A térkép a helyi „jugók” nyelvhasználatára vonatkozik, ha valamelyik faluban csak egy szerb vagy horvát lakik, akkor őrá.
A što nyelvjárás szubdialektusainak területi eloszlása (nagyobb méret)
Hú, ez már eléggé magas nekem. Egy kukkot sem értenék most, ha ezzel kezdtük volna. De az biztos, hogy nagyon érdekes! Te, figyelj csak! Azt hiszem, jövőre szeretnék beiratkozni a pécsi egyetemre horvát levelező szakra. Segítesz majd kitölteni a felvételi lapot?
Persze. De már csak szlavisztika szakra tudsz felvételizni, horvát szakiránnyal.
Akkor oda.
[1] Kb.: „Mit tegyek?” és „Meglátjuk”; što dialektusban ugyanez „Što da radim?” és „Vidjet ćemo” lenne. (Vissza)
[2] Savićević: …amiről gondolkodtam. Riporter: Kérlek áruld el, kikre gondolsz! Kik azok az ők? Savićević: Hát ők, a horvátok. Nyilván nem a macedónokról beszélünk, így nem kell megismételni. Bekiabáló: Szar vagy! Savićević: Ó, hogy b*szom a szádat, b+! Azt a csorbafogú pofádat, p*csafej! Gyere ide, te f*sz! Sz*pjál le, purger! Gyere, purger! B*szom a csorba szádat! … Tehát, hogy is mondjam … [a továbbiakban a sokoldalú, nemzetközi tekintélyű lingvista a tárgyban érdektelen témáról, labdarúgó mérkőzések szervezéséről beszél.] (Vissza)
[3] Achtung! Ez a szerb káromkodások egyik alapmodellje. Ha meghalljuk, akkor biztosak lehetünk benne, hogy az illetőnek erős a szerb műveltsége vagy legalábbis a srbija.blog.hu potenciális törzsolvasóinak egyike. (Vissza)
Köszönjük a figyelmet! Aki mind a négy részen átnyálazta magát és idáig eljutott, az mindenképp megérdemel egy C-típusú, keményfedeles oklevelet:
„Szerb, horvát, bosnyák, hercegovinai, monte és negró nyelv” – középhaladó szint.
