A jugoszláv légitársaság (JAT) 367-es, Stockholm és Belgrád között közlekedő járatának McDonnell Douglas DC-9 típusú utasszállító repülőgépe 1972. január 26-án a Német Demokratikus Köztársaság légterében felrobbant, a levegőben kettétört, és alig egy perccel délután öt után a csehszlovákiai Srbská Kamenice területén lezuhant.
A szerencsétlenül járt repülőgép (a fénykép alig pár hónappal korábban készült)
Az eset huszonhét halálos áldozatot követelt. Az egyik utaskísérő, az akkor 22 éves Vesna Vulović azonban csodával határos módon túlélte a detonációt követő tíz kilométeres szabadesést. Guinness-rekordját valószínűleg senki sem akarja megdönteni. A sors furcsa fintora, hogy a cég eredetileg nem is őt osztotta be a járatra, de összekeverték egy másik, szintén Vesna nevű stewardesszel. Vulović történeténél azonban érdekesebb a tragédia okainak magyarázata és konspirációs teóriákban is bővelkedő utóélete.
A belgrádi kormányzat ugyanis még aznap kiadott egy közleményt, mely szerint horvát szeparatista ("usztasa") terroristák által elkövetett merényletről van szó. Habár a felelősséget azóta sem ismerte el senki, és a jugoszláv titkosszolgálat egyetlen személyt sem tartóztatott le az ügyben, a szerb közvélemény nagy része számára mind a mai napig megkérdőjelezhetetlen tény, hogy valóban a horvát nacionalisták lelkén szárad a katasztrófa. Néhányan persze vitatják.
A csehszlovák hatóság azonnal lezárta a határtól alig tíz kilométerre fekvő hegyvidéki falu erdeit és teljes hírstopot rendeltek el az ügyben. Német oknyomozó újságírók 2009-es kutatásai szerint valójában a csehszlovák légierő lőtte le a gépet, méghozzá tévedésből. Az utasszállító pilótái ugyanis kényszerleszállásra készültek, ám vészesen közelítettek egy titkos katonai terület felé. Mindez persze nem zárja ki azt, hogy tényleg volt egy robbanás a fedélzeten, a detonáció ereje viszont ebben az esetben sokkal kisebb mértékű lehetett, mely lehetőséget adott a személyzetnek arra, hogy csökkentsék a magasságot és megkíséreljék letenni a gépet valahol, bár sem a csehszlovák, sem pedig a keletnémet légiirányításhoz nem érkezett vészjelzés a repülőgép fedélzetéről. Az utolsó hívást, mely szerint minden rendben volt, a cottbusi irányítótoronyban vették. Megegyeztek abban, hogy a 367-es járat hamarosan belép Csehszlovákia légterébe és átáll a prágai torony frekvenciájára. A kapitány utolsó, rögzített szavai ezek voltak: "auf Wiederhören".
A közelben tartózkodó szemtanúk visszaemlékezései alapján azonban a repülési magasság drasztikus csökkenése valószínűsíthető: vallomásukban ugyanis többen azt állították, hogy a gép láthatóan sokkal alacsonyabban repült a hivatalos tízezer méternél, kigyulladása és kettétörése is ezen a magasságon következett be. Egyesek még egy második repülőgép jelenlétéről is beszámoltak. Ez viszont egy csehszlovák vadászgép közbeavatkozásának teóriáját erősíti. A roncsok nem túl nagy területen szóródtak szét, ez is okot ad arra, hogy a 10 kilométert megkérdőjelezzük. Így talán Vesna Vulović rekordja sem állja meg a helyét, noha kétségtelen, hogy egy bármilyen zuhanást túlélni nem mindennapi kegy a sorstól, azonban párszáz méterről mégis könnyebb, mint több ezerről. (A Guinness-rekord odaítélése természetesen a hivatalos adatokon és a nyilvánosságra hozott vizsgálat eredményén alapult.) Hogy mi az igazság, azt már valószínűleg soha nem fogjuk megtudni. Prága természetesen határozottan tagadja, hogy a csehszlovák légierőnek bármi köze lett volna a jugoszláv repülőgép lezuhanásához. Maga Vesna egy interjúban képtelenségnek minősítette a feltevéseket és kitartott a tízezer méteres elmélet, valamint a levegőben bekövetkezett detonáció mellett.
A csehszlovák titkosrendőrség (StB, Státní bezpečnost) 1974-es jelentése szerint minden kétséget kizáróan megállapítható, hogy a repülőgép csomagterében robbanás történt. A bomba egy ébresztőórával volt összekapcsolva, melynek darabjait megtalálták a roncsok között.
Január 27-én, tehát egy nappal a szerencsétlenség után egy férfi hívta fel a Kvällsposten című svéd napilap szerkesztőségét. Magáról azt állította, hogy horvát nacionalista (ekkoriban Svédország a jugoszláv politikai menekültek első számú célpontja volt), a szerencsétlenségről pedig azt, hogy az ő ismeretségi körébe tartozó horvát emigránsok helyezték el a bombát a gépen. A telefonhívásról nem készült hangfelvétel; az is lehet, hogy a szenzációhajhász bulvárlap saját kitalációjáról van szó, de nem zárható ki az sem, hogy éppen a jugoszláv titkosszolgálat keze van a dologban, mely így akarta elhinteni az "usztasa merénylet" teóriát a médiában.
Az összeesküvés-elméletek kedvelői persze hamar rárepültek a témára: tele a net olyan írásokkal, melyek szerint Tito és Husák megegyeztek a színfalak mögött, hogy a gép lelövésének tényét nem hozzák nyilvánosságra, ám a titkosszolgálatok horvát, egyben antikommunista terroristákra vonatkozó értesüléseit igen. A vélemények megoszlanak abban, hogy volt-e, lehetett-e detonáció a gépen, és ha igen, kik tették oda a robbanóanyagot, illetve kiknek állt érdekében egy ilyen merénylet. Belgrád és Zágráb viszonya ugyanis meglehetősen fagyos volt az 1970-es évek elején.
A "prágai tavasz" mintájára "horvát tavasznak" (hrvatsko proljeće) keresztelt népfrontos reformmozgalom, mely a hatvanas évek végén kezdődőtt, éppen 1971-ben csúcsosodott ki, de a központi kormányzat még abban az évben hathatós fellépéssel véget vetett az ellenzéki törekvéseknek. Belgrád szeparatizmussal és nacionalizmussal vádolta azokat a horvát kommunistákat, akik sérelmezték a jugoszláv GDP aránytalan újraelosztását, valamint a szövetségi intézmények vezetőségében a horvát nemzetiségű személyek alulreprezentáltságát (noha Tito maga horvát volt).
Savka Dabčević-Kučar reformkommunista vezetőt (az SKH elnökét, a tagköztársaság korábbi miniszterelnökét, a horvát tavasz kulcsfontosságú szereplőjét) 1971 decemberében zárták ki az össz-jugoszláv kommunista pártból. Horvátország irányításával ugyanakkor szintén egy nőt, a "jugoszláv vaslady"-t, vagyis Milka Planincot bízták meg, aki keményvonalas politikájával csírájában elfojtotta a reformtörekvéseket. A horvát tavasz vezető személyiségeit, köztük dr. Franjo Tuđmant is ekkor börtönözték be.
Akárhogy is történt, Vesna Vulović légiutas-kísérő egy fém zsúrkocsinak köszönhetően megmenekült, noha többszörös koponya- és csigolyatöréssel, valamint számtalan végtagtöréssel és egyéb kisebb-nagyobb sérülésekkel tudta csak megúszni a zuhanást. Szerencséje volt, mert a zsúrkocsi ráesett, ezáltal beszorította őt a catering-részlegbe, ezért a zuhanás és a földetérés során nem esett ki a kettétört gépből.
Az elszenvedett traumák következtében mellkastól lefelé ideiglenesen lebénult. Kórházba szállítását követően majdnem egy egész hónapig kómában feküdt. Felépülése után földi kiszolgálóként visszatért a JAT kötelékébe, alkalomszerűen még repült is.
A hetvenes-nyolcvanas évek Jugoszláviájában nemzeti hősnek számított: a JAT prospektusaiban, illetve naptárak címoldalán gyakran szerepelt, időnként a televízióba is meghívták. Később könyvet is írt. A kilencvenes években a Milošević-ellenes megmozdulások jól ismert alakja lett. Jelenleg nyugdíjasként él Belgrádban, de politikai kérdésekben viszonylag gyakran hangoztatja a véleményét.
(Mai bejegyzésünket a negyven évvel ezelőtti tragédia áldozatainak ajánljuk, függetlenül attól hogy ki, avagy mi okozta halálukat.)
