A nevető harmadik
Rég láttuk már a Szerbiai Szocialista Párt elnökét ennyire arrogánsan és magas lóról nyilatkozni, mint a választások éjszakáján. Ivica Dačić elemében érezhette magát, és a beszédjében ezt nem is rejtette véka alá. Tény, hogy Milošević egykori pártja a 2000. október 5-én lezajlott buldózerforradalom óta nem kapott annyi szavazatot, mint most, ráadásul megduplázták korábbi mandátumaik számát. Persze ehhez a nyugdíjasok és Palma szavazói is kellettek. (Jesszus, ő milyen miniszter lesz?) Az is tény, hogy a Tomislav Nikolić, illetve Boris Tadić körül formálódó szövetségek (még ha oly változatos kispártokkal tarkítottak is) egyikének sem sikerült elegendő voksot összegyűjtenie ahhoz, hogy az SPS és valamelyik másik középpárt nélkül hatékony – tehát nem kisebbségi – kormányzást valósíthassanak meg.
"Úgy vélem: nem tudni, ki lesz az elnök, de azt nagyon is jól tudni, hogy ki lesz a miniszterelnök" – Ivica Dačić a választások éjszakáján.
***
Mandátumok eloszlása a 250 fős szkupstinában
SNS (Nikolić) 73 fő
DS (Tadić) 67 fő
SPS-JS-PUPS (Dačić) 44 fő
DSS (Koštunica) 21 fő
LDP (Čeda) 20 fő
URS (Dinkić) 16 fő
VMSZ 5 fő
Egyéb 4 fő
Trivia
- Az LDP nem lenne tagja egy olyan koalíciónak, melynek az SPS is része. De ez változhat, ha valami garanciával meggyőzik őket.
- Az SPS viszont nem szívesen közösködne Koštunicával, aki elutasítja az EU-t.
- Dačić az LDP-vel sem működne együtt felhőtlenül, mert hazafiatlannak tartja őket. (Čedomir Jovanović folyton a szerbek boszniai népirtásáról beszél, ez skandalum.) Viszont januárban az SPS szóvivője azt nyilatkozta, hogy nem zárkóznak el teljesen.
- Koštunica és Tadićék együttműködése szinte elképzelhetetlen. A DSS nagy öregje inkább Nikolićhoz húzna.
- Dinkić szívesebben lenne ellenzékben, ha egy mód van rá.
- A VMSZ szintén utalt rá a választások előtt, hogy a kormányba nem szívesen kerülnének. Viszont Pásztor István ezzel kapcsolatban hétfő délután megjegyezte: "nyitottak vagyunk az egészséges kompromisszumra".
- Az SPS nélkül csak akkor van (halovány) többségi kormány, ha az egyik nagypárton kívül minden középpárt és az URS is részt vesz a koalícióban, a DS esetében ráadásul úgy, hogy legalább két egyéb képviselő csatlakozik (ez lehet az 5 fős VMSZ frakció, a 2 fős Szandzsáki Demokratikus Akciópárt, vagy a 2 egyfős kisebbségi frakció, esetleg mind a nyolcan együtt).
- A két nagypárt koalíciója kizárt (lásd alább).
- DS+SPS+URS = 127 fő (2 fős többség)
- DS+SPS+VMSZ+Egyebek = 120 fő (nincs abszolút többség)
(Előzetes választási összefoglalónk itt olvasható.)
A szocialisták tehát minden eddiginél nagyobb érdekérvényesítő potenciállal rendelkeznek. Nem véletlen, hogy most nem fognak elhamarkodottan ajánlatot tenni egyik oldal felé sem. Dačić világossá tette: ha bármelyik nagy párt akar tőle valamit, azt nekik kell közölniük. Engedékenységének persze minden bizonnyal nagy árat fog szabni. A két legvalószínűbb forgatókönyv tehát alighanem az, hogy vagy Tadić lesz a köztársasági elnök és Dačić a kormányfő, vagy pedig Nikolić az államfő és megint csak Dačić a miniszterelnök. Eddig ugye "csak" a belügyi tárca vezetője volt (és Mirko Cvetković helyettese), most azonban esélye nyílik arra, hogy az új kormány gazdaságpolitikáját, külügyi irányultságát és lényegében minden egyebet pártja valódi súlyánál és társadalmi legitimitásánál lényegesen nagyobb arányban befolyásolja. Még akkor is, ha a miniszterelnök szerepe nem annyira mindenható Szerbiában, mint pl. nálunk.
Az éjszaka tartott sajtótájékoztatóján a szocialisták elnöke kifejtette, hogy a "kétpólusú" szerb politikának (bármit is jelentsen a kifejezés) ezennel vége. A demokraták és a haladók között a választási eredmények tükrében valóban az SPS jelenti a mérleg nyelvét, azonban ettől még meglehetősen távol vannak a "harmadikutas" szereptől. Két okból is: egyrészt azért, mert a 2008-as nyertesek ugyancsak lepaktáltak velük, tehát bármelyik nagy párt is dörgölőzik most hozzájuk, a képlet lényegében ugyanaz lesz. Másrészt ugyebár saját jogon, a múltjuk miatt. A Tadić-Dačić párosból legalább volt már részünk, a Nikolić-Dačić kettősből viszont nem, mindenesetre kettejük neve egymás mellett elég rossz érzéseket ébreszthet azokban, akik szerint az 1990-es évek nem igazán számítanak a szerb politika sikersztorijának.
Ivica Dačić ugyanis előbb a miloševići párt ifjúsági szárnyának belgrádi erős embere volt, majd fokozatosan emelkedett egyre feljebb a ranglétrán: a prizreni születésű politikust 1992-ben már a Szerbiai Szocialista Párt szóvivőjeként láthattuk viszont, és ezt a tisztséget 2000-ig meg is tartotta. Az elmúlt évtizedben képes volt újjáépíteni a szocialista pártot: idén pedig csaknem két és félszer annyi szavazatot kapott az elnökválasztáson, mint pártjának jelöltje (Mrkonjić) négy évvel ezelőtt. De vajon megérdemli-e?
Tomislav Nikolić 1991-ben lépett be a Szerb Radikális Pártba. Hamarosan Šešelj megtette őt alelnöknek, illetve később elnökhelyettesnek. A horvátok, bosnyákok, albánok és magyarok elleni agitációkból ő is tevékenyen kivette a részét. Ugyan mindezekért főnökével együtt börtönbüntetésre ítélte Jugoszlávia akkori vezetése, 1998-ban a radikálisokat már ott találjuk a szerb kormányban, melynek Tomislav Nikolić az alelnöke. (Sőt, az 1999-es év végére a szövetségi kormányé is.) Ne feledjük, hogy ekkor még mindig, és még sokáig Šešelj jobbkezéről van szó, noha a rendszerváltással a radikálisok végleg kiszorultak a kormányból. 2003. február 28-án – húsz nappal a Đinđić elleni merénylet előtt – Nikolić egy máig vitatott célzást tett arra, hogy a miniszterelnök napjai meg vannak számlálva: "Ha valaki közületek, a következő egy vagy két hónapban látja valahol Zoran Đinđićet, mondja meg neki, hogy Titónak is problémája volt a lábával, mielőtt meghalt." (A márciusban agyonlőtt kormányfő még az év elején sérült meg egy rendőrcsapat elleni focimeccsen.) Hogy mekkora jóstehetségnek bizonyult Toma, azt sajnos mindnyájan pontosan tudjuk.
"Búcsúpuszi a papának, mielőtt kimegy Hágába..."
2008-ban még a Szerb Radikális Párt színeiben söpörte be a legtöbb szavazatot az elnökválasztás első fordulójában. Ugyanazon év szeptemberében azonban a damaszkuszi úton megjelent neki Zoran Đinđić szelleme kék palástot és 12 aranyszínű csillaggal díszített koronát viselve. Nikolićra a találkozás akkora hatással volt, hogy rögtön EU-párti lett, egyúttal kibújt a Hágából dirigáló és fenyegetőző Šešelj szoknyája alól, és megalakította az "Előre Szerbia" frakciót, melyet utóbb Szerb Haladó Párt névre kereszteltek. "Micsoda siker a mostani választási győzelem egy három és fél éve alakult párttól!" – lelkendezhetnénk, de közben látnunk kell, hogy a maradék radikálisok nem jutottak be a parlamentbe, aminek természetesen örülünk, és annak is, hogy lassan eltűnnek a süllyesztőben, azonban nem túlzás azt állítani, hogy mostani szavazóik legnagyobb része azok közül került ki, akik korábban meggyőződésből támogatták Šešelj pártjának jelöltjét. Tisztára mosta-e magát Toma Nikolić? Ehhez még bizonyítania kell. Nincs kétségem afelől, hogy nem jelent számára problémát tükörbe nézni reggelente. Már csak az a kérdés, hogy valóban megváltozott-e. Ha igen, az talán jó lesz Szerbiának. Ha nem, attól Isten ments.
Hát, nagyjából ez lenne az elnökválasztás második fordulójának tétje. (Aki még nem tudná: a második körbe Tadić és Nikolić került; előbbi kicsivel jobban szerepelt.) Legvalószínűbb, hogy a szocialisták végül a későbbi elnök pártjának ajánlatát fogadják el, bárki legyen is az. Így tehát kimondható, hogy a nagyobbik kormánypárt alighanem az elnökválasztás második körében győztes pártelnök frakciója lesz. Noha a királycsináló szerepében tetszelgő Dačić már tegnap bejelentette, hogy legelső sorban korábbi partnerével, a Demokrata Párttal szeretne egyezkedni, természetesen nem zárkózik el a haladóktól sem. Ez utóbbiak akár már holnap leülnének vele tárgyalni, míg Tadić mindenképp kivárná a második kör végét. Úgy véljük, hajszálnyival talán neki kedvez majd a szerencse, illetve a választói akarat. (De ne kiabáljuk el. Ne feledjük, hogy nemcsak a DSS, az LDP, a VMSZ, stb. szavazóinak véleménye számít, hanem azoké is, akik az első fordulóban Dačićra voksoltak. Mégpedig elég sokan cselekedtek így. Ez a tábor pedig talán a legkevésbé homogén az összes szavazói bázis közül. Nem tudni, hogyan döntenek végül. Ahogy azt sem, hogy a második körre tűzoltás-szerűen mozgósított távolmaradók melyik oldalra állnak nagyobb számban. És persze a mai naptól gőzerővel folytatódó kampányt se hanyagoljuk el.)
Elméletben akár létrejöhetne egy SNS-DS nagykoalíció is, gyakorlatilag azonban ennek van a legkevesebb esélye. A huszonegyedik század eddigi leghazugabb (értsd: sárdobálásban hiányt nem szenvedő) kampányán vagyunk túl. Illetve csak az első résézn, hiszen az elnökválasztás második fordulója előtt ismét a két nagy párt ócsárolja egymást. Nem valószínű, hogy akik ilyen sokáig kígyót-békát kiáltottak a másikra, két hét múlva könnyek között összeboruljanak. Egy másik lehetőség az lenne, hogy a két nagy pártot megkerülve Dačićék egyedül alakítanak kormányt, mindenki mást bevonva a buliba. Na, ez még az előző forgatókönyvnél is bizarrabb. A kisebbségi kormányzás célszerűtlensége csak az egyik érv. A Liberális Demokrata Párt azonban kerek-perec nyilvánvalóvá tette: sem Dačićtyal, sem Nikolićtyal nem működnek együtt. (Koštunica pártja elvileg meggyőzhető lenne, Dinkićék azonban úgy nyilatkoztak, hogy annyi év kormányon töltött idő után ezúttal szívesebben lennének ellenzékben. Azért egy próbát talán megér majd a szociknak mindez.)
Tudtuk-e előre, hogy az SNS söpri be a szavazatok relatív többségét? Igen. Meglepett-e minket a dolog? A legkevésbé sem. A választás azonban kitűnő alkalmat teremtett arra, hogy végre nyílt lapokkal való, spekuláció nélküli játszmára kerülhessen sor. Jól tette-e Tadić, hogy lemondott az elnöki székről? Véleményem szerint igen. Ha most nem választják újra, szűk egy év múlva amúgy is lecserélnék. Az viszont talán a lehető legrosszabb helyzet lenne, ha az elnök a kormány ellenzékeként működne. Most is, illetve 2013 februárja után is. Mi volt a választások legnagyobb sikere? Talán az, hogy a négy évvel ezelőtt még közel 80 hellyel büszkélkedő, majd a pártszakadás után lassan megfogyatkozó radikálisokat végleg kipucolták a törvényhozásból. Illetve az is, hogy a hírek szerint a VMSZ egy vagy két mandátummal növelni tudta belgrádi jelenlétét úgy, hogy a magyar tagokkal is rendelkező "Mindannyian együtt" kisebbségi koalíció listavezetője is bekerült a szkupstinába, ráadásul az "Egyik sem a felkínált válaszok közül" civil (kényszerből "vlach") formáció is küldhet valakit.
Felhívjuk olvasóink figyelmét, hogy Vajdaság Autonóm Tartomány Képviselőházának mandátumeloszlását csak a tartományi választások második fordulója után tudjuk megmondani. Az már biztos, hogy a VMSZ öt képviselője listáról bekerült a törvényhozás újvidéki épületébe (2008-ban szintén ez volt a helyzet). Hogy végül hányan lesznek összesen, az a második körre állva maradt tíz jelölt szereplésén múlik. A VMSZ tartományi parlamenti frakciójának jelenlegi létszáma kilenc fő.
Mindazonáltal a kormánytöbbség eléggé gyér és/vagy ingatag lesz, akármi is történjék. Ez pedig nem használ az európai integráció felé törekvő Szerbiának, ahogy az egészet a bőrükön érző állampolgároknak sem.
