Boris Tadić: 47,35%
Tomislav Nikolić: 49,51%
(99 százalékos feldolgozottságnál)
A piknikezésre alkalmas, kellemes vasárnapi időjárás és az első fordulós csalásgyanú miatt 2004 óta a legkevesebben járultak az urnákhoz a mai napon: a részvételi arány egész biztosan 46,5 százalék alatt lesz (ezen már a Koszovóból, valamint a diaszpórából beérkező szavazatok sem változtatnak).
Mindez a két héttel ezelőtti országgyűlési választásokat megnyerő, de kormányra valószínűleg (hacsak a harmadik erőt képező SPS-JS-PUPS koalíció nem játszik szélkakast) nem kerülő Szerb Haladó Pártnak és jelöltjüknek, Nikolićnak kedvezett, hiszen radikálisabb és elkeseredettebb híveiket sokkal sikeresebben tudták mozgósítani populista lózungjaikkal. A Tadić győzelmében okkal bízók (az összes közvéleménykutatás szerint óriási eséllyel vágott neki a második fordulónak; olyannyira, hogy a vége felé már fogadni sem lehetett rá) kényelmesen otthon maradtak. Ez lett a vesztük, és Boris Tadić veszte is. Az első forduló után országszerte gerjesztett választásicsalás-botrány valószínűleg még a Nikolić-ellenesek körében is rátett egy lapáttal a Tadićtyal szembeni szkeptikus hangulat felerősítésére. A szavazólapok több mint három százaléka érvénytelen volt; Facebook-szerte keringenek a fülkékben lefotózott, "tavasszal szavazz fasszal" – ihletésű kreációk.
A hétfőn hivatalossá váló eredmények szerint 2004 és 2008 után Boris Tadićnak nem sikerült a mesterhármas, így nem pályázhat "a modern Szerbia leghosszabban regnáló államfője" címre. (Slobodan Milošević de facto 1989-től 1997-ig, tehát legfeljebb nyolc évig töltötte be ezt a tisztséget, hivatalosan persze csak 1991-től, mert előtte "Szerbia elnökségének elnöke" volt, bármit is jelentsen ez. 1997-től még három évig – 2000 októberéig – a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság első embereként ámokfutott, tehát felfelé buktatták.) Tadić a mai fiaskónak köszönhetően nem volt képes megdönteni ezt a rekordot, amivel rátromfolhatott volna Slobo abszolút idejére, hiszen 2004 júliusában lett szerb elnök. Első ötéves ciklusát akkor sem töltötte ki teljesen, mivel a 2007-ben életbe lépő új alkotmány miatt előrehozott választást írtak ki hivatalára. A négy évvel korábbi eseményeket megismételve 2008-ban szintén legyőzte az akkor még Šešelj vajda helytartójának számító, és a Szerb Radikális Párt színeiben induló Tomislav Nikolićot. Igaz, csak a második fordulóban.
2012. április 5-én lemondott posztjáról, hogy a parlamenti- és a helyhatósági választásokkal egyidőben elnökválasztást is lehessen tartani, mert az olcsóbb és nem mellesleg a Demokrata Pártnak is kedvezőbb. (Azóta a szocialista Slavica Đukić-Dejanović házelnök látja el az államfői teendőket, de már nem sokáig, hiszen Nikolić hamarosan kihajítja az elnöki dolgozószobából.) Hogy nyerése esetén miért lett volna Tadić a szerb Putyin? A válasz egyszerű: a 2006-ban elfogadott szerb alkotmány világosan és egyértelműen rendelkezik arról, hogy Szerbia elnöke legfeljebb két ciklusra – tehát maximum tíz évre – választható. Hasonló szöveg szerepel az Oroszországi Föderáció alkotmányában is. Ennek ellenére mind Vologya, mind pedig Boki harmadszor indult az elnöki székért 2012-ben, és a jelek szerint ez Szerbiában még kevesebb embert zavart, mint a Nagy Testvérnél. Teljesen tisztában vagyunk azzal, hogy az orosz alaptörvény egyhuzamban kitöltött tíz évről beszél, és ha ezután másvalaki lesz az elnök, akkor a számítás újraindul.
A szerb alaptörvényben azonban még ilyen engedmény sincsen: Tadićnak egyszerűen szerencséje volt, hogy pártja, a DS éppen akkor tákolta össze e nemes dokumentumot, amikor ő már két éve a szerb tagköztársaság elnöke volt, de egy független ENSZ-tagállam élén csak 2006-ban – Crna Gora kiválásakor – debütált. (Szerbia és Montenegró államfője 2003 és 2006 között a montenegrói Svetozar Marović volt.) Ennek ellenére kétségtelen, hogy az Andrićev venacra – az elnöki rezidenciának otthont adó belgrádi közterület neve, egyben az államfő lakhelyének szinonimája – Borisunk már 2004-ben beköltözött.
Noha az idei kampány során a pártok minden szóba jöhető demagóg érvet bevetettek annak érdekében, hogy ellenfeleiket lejárassák – sokak szerint pedig egyenesen ez volt a modern Szerbia eddigi legnagyobb össznépi sárdobálása –, Tadić elnök mégsem amiatt kényszerült védekezésre, ami nyilvánvaló, vagyis hogy az általa fémjelzett rendszer meglehetősen sajátosan értelmezi az 1990-es keltezésű régi alaptörvény lecserélésével megszületett új alkotmányt, melyet – ahogy már utaltunk rá – lényegében a Demokrata Párt és köre készített el. És amely többek között arról is nevezetes, hogy nyúlfarknyi preambulumában háromszor szerepel Koszovó neve. (Az elnöki eskü szövegében csak egyszer.)
A szerb nép államisági hagyományaiból és a Szerbiában élő valamennyi polgár és etnikai közösség egyenjogúságából kiindulva, valamint abból, hogy Koszovó–Metóhia Tartomány Szerbia területének szerves része, amely a szuverén szerb állam keretében lényegi autonóm helyzetet élvez, és Koszovó–Metóhia Tartomány effajta helyzetéből kifolyólag valamennyi állami szerv alkotmányos kötelezettsége, hogy Koszovó–Metóhiában Szerbia állami érdekeit képviselje és védelmezze valamennyi bel- és külpolitikai viszonyban; Szerbia polgárai meghozzák
A SZERB KÖZTÁRSASÁG ALKOTMÁNYÁT
A szerb véleményformáló értelmiség nagy része mélyen hallgat a svindliről. Azért nem fogalmazunk erősebben, mert ugyan csalásnak konkrétan nem csalás, hogy harmadszor is indulhatott az elnöki posztért, hiszen az alkotmánnyal egyidőben elfogadott valamelyik kísérőtörvénybe ügyesen beleírták, hogy az államfői székkel kapcsolatos új időszámítás a 2006 után megtartott első elnökválasztás – pontosabban az akkor megválasztott új elnök beiktatásának napja – után lép életbe. Tadić tehát 2008-ban tiszta lappal vághatott neki a Nikolićtyal való csörtének. A joghézag és a gerinctelenség eredménye az a tény, hogy ha most nem mondott volna le (de jövőre újraválasztják), akkor elméletileg akár 2018-ig is kihúzhatta volna az ország élén. Pimasz, de igaza van. Ha Szerbiában ennyien beveszik, és még tapsolnak is hozzá, akkor megérdemlik. Nem vették be, de nem emiatt. És ez azt is jelenti, hogy Tadić öt év múlva újra próbálkozhat a Novi dvor ostromával. Már ha lesz még addig Szerbia.
Nem mintha Nikolić jobb lenne. Ne feledjük: 2008-ban Toma még azzal kampányolt, hogy hatalomra kerülése esetén az EU helyett az orosz-fehérorosz unióba (Союзное государство) lépteti be országát. Na, akkor aztán nem kellene ide zsebputyin, mert ott lenne helyette az igazi. Múltja miatt belőle sem kérünk. Akkor sem, ha "ellenzéki elnökként" sokkal teátrálisabban játszhatná el a hattyú halálát, és akkor sem, ha utóbb kiderült, hogy időközben már le is mondott az SNS-beli tisztségeiről, hogy "pártonkívüliként" kerülhessen az elnöki székbe. Egyáltalán senkiből nem kérünk, aki 2000 előtt egy követ fújt Slobóékkal. Mégpedig Nikolić ugyanúgy része volt a koszovói háború idején formálódó nagykoalíciós egységkormánynak, amelyben egykori főnöke, a hágai börtöntöltelék miniszterelnök-helyettes lehetett. Persze korábban is Šešelj jobbkezének számított: a kilencvenes években folyamatosan, de még 2008 elején is. Ezt a tényt soha nem lehet elfelejteni, hiába rúgták össze a port és hiába gründolt Toma "a semmiből" új pártot magának. A vér nem válik vízzé. Dačić meg a másik fele, akinek egy normális Szerbiában nem lenne keresnivalója a hatalmon. És igen, a "rendszerváltó nacionalista" Koštunicából se kérünk többet. Nem tudni, ki lenne a jó. Tadić még mindig a legkisebb rossz lett volna. Hülye egy érdem, de ez is érdem. Most viszont lényegében Ivica Dačić kezében van a döntés: ha az SPS-JS-PUPS továbbra is a DS-t támogatja, akkor létrejöhet egy ahhoz hasonló kormány, mint amiben 2008 és 2012 között volt részünk. Egy ilyen kabinetnek Nikolić minden lehetséges alkalommal keresztbe fog tenni. Kérdéses, hogy működőképes lehet-e az ilyesmi. De a királycsináló dönthet úgy is, hogy átáll a Szerb Haladó Párt mellé. Akkor viszont borul a bili.
A Tomislav Nikolić győzelméről még az éjjel beszámoló, alighanem
első magyar nyelvű videóért a Vajdasági Rádió-Televíziót illeti köszönet.
Zárásként annyi elmondható: mind a kampány, mind pedig a két választási forduló közötti időszak rendkívül feszült hangulatú volt a nyugat-balkáni országban. Reméljük, ennek a sorozatnak hamarosan vége szakad, és mielőbb az érdemi munkára tevődhet át a hangsúly – bárki kormányozzon is végül. A szerb nép (illetve az ország valamennyi polgára) eléggé belefáradt már a saját népszerűségi indexüket a dinár devalválódásánál is gyorsabb ütemben, hónapról hónapra alulmúló politikusok álságos küzdelmeibe, az "EU és Koszovó" vs. "EU vagy Koszovó" vitákba, meg a sorozatos ígéretekbe, melyeket 2000 óta soha egyik párt vagy kormány nem tartott be maradéktalanul. Eközben pedig tízezrek vándorolnak nyugatra évente egy jobb élet reményében, melyhez itthon nem teremtett feltételeket senki. De nem hibáztathatók azért, mert kezükbe merték venni saját sorsukat. Ha valóban jobb életet akartak, ehhez valószínűleg fölöslegesen szavaztak volna az Izbor za bolji život névre keresztelt Tadić-listára...
Az első forduló után írt elemzésünk itt olvasható, míg a parlamenti választások előtti esélylatolgató bejegyzésünket itt lehet megnézni. "A szavazási hajlandóság csökkenése például Nikolićnak jobban kedvez" – írtuk akkor, és persze igazunk lett. Sajnos.
