Forrás: Matt Pepitas Lékó Péter Ultras

"Szegeden egy hete, múlt péntek éjjel egy utcai összetűzésben súlyosan megsérült egy, a városba látogató arab férfi. A sértett nem volt akárki: Szaúd Mohamed al-Marzúki, az Egyesült Arab Emirátusok sakkszövetségének egyik vezetője, aki Lékó Péter magyar sakknagymester vendégeként érkezett az országba. A férfi az arab ország 18 éves sakknagymesterét kísérte, hogy az Lékó Péterrel gyakorolhasson: a kísérő azonban egy máig tisztázatlan utcai incidens óta öt törött bordával és egyéb zúzódásokkal fekszik a szegedi kórház traumatológiai klinikáján. Egy arab napilapnak, a Nationalnek azt mondta, hogy magyar rendőrök verték félholtra, mivel illegális bevándorlónak nézték. Az összevert embert támadói magára hagyták. Lékó Péter hívott mentőket." Számol be minderről az Origo.

Az igazi Lékó Ultrák?

Az ügy kusza, az eljárás még tart, de, feltéve és meg nem engedve, hogy mégis igaz, amit a megvert férfi állít; ha az Egyesült Arab Emirátusok (ahol 2009-ben a világon a tizedik legmagasabb volt az egy főre eső GDP, 45.614 USD; naponta 125 zöldhasú, Dubai mesés gazdagsága pedig közhelyszámba megy) sportdiplomatájával így bánnak, akkor mire számíthat egy, a harmadik világból érkező, egyszerű határsértő, avagy illegális bevándorló?

Afgánok a világ nyolcezresein

Extrémsport járja be Európát. Afganisztánban 2009-ben 501 dollár volt az egy főre jutó GDP. (Frissebb adatra hirtelen nem találtam). Ez testvérek között is egy dollár harminchét cent naponta. Akkoriban Nepálban még alacsonyabb volt az egy főre jutó bruttó nemzeti jövedelem, mindössze évi 462 dollár, vagyis alig több, mint napi egy és egy negyed dollár. Pedig a statisztikát azok a helyi munkásarisztokrata serpák is javítják, akiknek a szedett-vedett ruházatán, valamint gumiszalaggal buherált, szemétből kiguberált, szár nélküli napszemüvegein olyan jókat lehet röhögni.

Forrás: himalaja.blog.hu

Ezek az extrém sportolók nemcsak Afganisztánból és Nepálból, hanem Pakisztánból, más közép-ázsiai zűrös és csóró országokból, Fekete-Afrikából és az olajjal kevésbé megáldott, nyomorgó arab országokból tartanak a legalább évi nyolcezer dolláros GDP-vel kecsegtető, gazdagabb országok felé, a jobb élet reményében. És persze nem állnak meg az évi nyolcezernél. Menetelnek tovább, mert meg kell hódítani a legmagasabb csúcsokat. Hogy miért? Pofonegyszerű: mert ott van!

Ez a sport cseppet sem olcsó és távolról sem veszélytelen. Az extrém sportolók jellemzően életerős, fiatal férfiak. A több hónapos, nem ritkán évekig tartó és teljesen bizonytalan kimenetelű expedíciókra az anyagi fedezetet a család dobja össze, a távoli rokonságot is beleértve, és ha még így sem elég, kétes vállalkozások is beszállnak szponzorként. A sportolók életük kockáztatásának az árán is megpróbálják meghódítani a kitűzött csúcsot, mert a család és a szponzor nem a két szép szemükért támogatja őket. Ha elérik a célországot, kezdhetik ledolgozni a törlesztést.

Az egyik közkedvelt útvonal a szerb-magyar határon, Szabadka és Szeged között húzódik. Szabadkai temetőkben, szeméttelep és elhagyatott téglagyár mellet, és erdőkben verik fel a sportolók az alaptábort, majd amikor olyan fülest kapnak, hogy az Európai Unióba vezető, hőérzékelő kamerákkal védett zöldhatáron megnyílik egy ablak, akkor a sportolók oxigénpalack nélkül vágnak neki a csúcstámadásnak. És hát a veszélyes kuloárokban nem ritkák a halálos balesetek, a fenti bordatöréssel végződő sportsérülésekről nem is beszélve.

Alaptábor a "szabadkai dzsungelben"
Forrás: Helsinki Figyelő

Minek jönnek? Van nekünk nélkülük is elég bajunk!

Egyrészt, mi magyarok is megjártunk hasonló expedíciókat a jobb élet reményében, például a 19-20. század fordulóján, amikor rengetegen "kitántorogtak" Amerikába, és 1956-ban is nagyon sok felmenőnk vágott neki a szabadság és a magasabb életszínvonal reményében a néhány hónapra megnyíló "ablakokon" az egyébként Vasfüggönnyel őrzött országhatároknak. És hát mi, vajdasági magyarok is nem kevesen vagyunk, akik a kilencvenes években háborúskodás és nyomorgás helyett inkább tovább álltunk az anyaországba, vagy még távolabbra szakadtunk a boldogság, de legalább a boldogulás kék madarát hajszolva. Méltánytalan lenne az ember elidegeníthetetlen vágyát vitatni egy szabadabb, gazdagabb élet iránt. Másrészt nem kell félni, egyelőre nem kell attól tartani, hogy ezeknek a sportolóknak Magyarország lenne a fő céljuk. Távolról sem olyan magas az itteni életszínvonal és munkalehetőségekben sem dúskálunk. Magyarország csak egy következő tranzitállomás a még szegényebb Szerbia és az EU gazdagabb, nyugati tagállamai között.

Hópárducok
(Magyar extrém sportoló család 1956-ban)

Minek baszogatni a rendőröket, határőröket, vámosokat?
Van szegényeknek elég bajuk!

Igen, bizonyára a többség tisztességes, akik olykor az életüket kockáztatva is szolgálnak és védenek minket, de hogy-hogy nem, pont mostanában tartóztattak le Budapesten, állítólagos súlyos korrupciós vádak miatt több, korábban mintarendőrnek tartott vezető beosztású rendőrt. A közép-ázsiai menekültek panaszolják, hogy a szerb rendőrök az utolsó eurójukat is elveszik, ha pedig nem fizetnek, akkor elverik őket. A szerb illetékesek "természetesen" tagadnak és egymásra mutogatnak, bár humanitárius segélyszervezetek munkatársai mindezt cseppet sem tartják légből kapottnak.

Magam is hallottam olyan történetet, hogy nincs gőgösebb, felfuvalkodottabb népség a szerb-magyar határmenti települések határőreinél, rendőreinél és vámosainál (mikor milyen a felállás). Persze ott sincs mindig kolbászból a kerítés, de hallottam olyan sztorit, hogy amikor a határőr az éjjeli műszakból hazatérve "csak" ötvenezer forintot (vagy kb. ilyen értékben más valutát) hozott haza zsebbe, a felesége gúnyosan jegyezte meg, hogy ennyi pénzért ő bizony ki se bújt volna az ágyból.

Mindez lehet csupán rosszindulatú szóbeszéd, de az alábbi sztorit személyesen éltem át: a kilencvenes évek közepén Budapestről utaztam Szabadkára. A vagonfülkében négyen ültünk. A magyar-szerb határ magyar oldalán bejött a fülkénkbe egy kb. harmincas, molett vámosnő és mondta, hogy nyissuk ki a poggyászunkat. Akkoriban a maradék Jugót gazdasági embargó sújtotta, utastársaim a többezer kispályás csempészek közé tartoztak. A vámosnőnek mindhárman fejenként ötven márkát adtak, aki a pénzt gyorsan, idegesen eltette. Szerbiában akkor egy havi átlagfizetés se volt több. Majd értetlenkedve turkált az én holmimban, ahol szennyesen és tankönyveken kívül nem talált mást. Durván, idegesen, fölényeskedve beszélt velem, majd végül, mintha kegyet gyakorolna, elsziszegett egy kurta viszlátot és sietett tovább a vonat többi fülkéjébe, gondolom még jó néhány ötven márkás bankjegyet "betakarítani", hiszen a rám pazarolt percek neki lényegében jövedelemkiesést okoztak. Amíg engem vegzált, én éreztem magam szarul, és kissé még féltem is, hiszen övé a hatalom, ha akar, úgyis talál valamit. Húzzon az ilyen a korrupt-geci-picsába!