"
Rebecca West és Tito marsall esetleges kivételével alig hiszem, hogy akad ember, aki Ericnél jobban kedveli Jugoszláviát. Néhány hónappal ezelőtt váratlan lehetőség kínálkozott, hogy meglátogassam ezt az országot. Előbb egy hetet töltöttem különböző könyvtárakban, ahol sárguló folyóiratok lapjain néhány régebben kelt és elveszettnek hitt versemet sikerült lemásolnom. Aztán Dubrovnikból bejártuk autóbuszon Bosznia-Hercegovinát. Bosznia nyugati része, legalább tájrajzilag, nem sokat különbözik a Dunántúltól, de Kelet-Hercegovina minden általam ismert tájtól lényegesen elüt kopár hegyeivel, kegyetlen szikláival, melyek közt a mély gödrökben maradt csak néhány négyzetméter föld, ahol valami megterem, és ahol robbantani kell, ha valakit el akarnak temetni. És ezen az irgalmatlan földön él a világ egyik legszebb népe. Magas növésűek, határozottak, konokak és bátrak; kissé ridegek, de mindig készek, hogy mosolyogjanak, ha akad mosolyognivaló. Pretenziót, nagyképűséget nem ismernek, és ha az ember nagy nehezen, közös nyelv híján, elbeszélget velük, nemhogy elfárad, de felfrissül.
Eric azt állítja, hogy a horvátok ellenségei a cigányoknak. Nem ezt tapasztaltam Hercegovina horvát-lakta városaiban. A kávéházban Trebinje piacán vagy tíz esztendős, rongyokba öltözött cigányfiú járta az asztalokat alamizsnáért és szinte mindenki adott néki. Mint Eric cigánylánya a vonaton, ez a fiú is rendkívüli szépségű volt. Nem úgy, mint a rongyokba burkolt öregasszony, akit Mostarban láttam ülni egy utcasarkon. Ennek is adtak a járókelők, mialatt a szomszédos híd korlátjának dőlve figyeltem fél óráig. Senki sem nézi le vagy gyűlöli őket. Ilyenek, mondják. És a jugoszlávoknak még az is az előnye más, gazdagabb népekkel szemben, hogy az embereket nem fizetőképességük szerint ítélik meg. A szegénységet nem tekintik Isten büntetésének a lustaság vétkéért – mint egyes protestáns országokban.
Jugoszláviában nem találkoztam a Közép-Európában kultivált, szokványos és semmitmondó udvariassággal. Sem észak-amerikai, üzletszerűen nyálas variánsával. A „kérem szépen" és a „köszönöm szépen" nem tartozik a gyakran használt kifejezések közé. Észak-Amerika után az ember ösztönösen meghökken, ha a trafikosnő nem vigyorog reá, mikor belép a boltba, sőt a vendéglői kiszolgáló leány egyszerűen visszadobja a szokottnál nagyobb borravalót. Mégis, ha még egyszer, mint annyi sokszor életemben, pénz és szállás nélkül állnék idegen országban az utcasarkon, úgy Istent arra kérném, hogy Jugoszláviában legyen. És nem valamelyik műanyagba ágyazott Paradicsomban, ahol a bánásmód az ember bankszámlájával áll egyenes arányban. Sőt, jártam már olyan országban is, hol nemcsak a pincérek és szállodaportások, de a nők is kitalálták, amikor rám néztek, mennyi pénzt tartok, illetve nem tartok a zsebemben.
"
Forrás:
Faludy György: Jegyzetek az esőerdőből
(valamint a Kossuth Rádión most sugározzák folytatásban)